Amikor a zenének a hallgatóra gyakorolt hatását vizsgálják, általában azt emlegetik, hogy a zene érzelmeket fejez ki. Kézenfekvő kérdés, vajon kinek az érzéseit? A zeneszerzőét, az előadóét, az egyes hallgatóét, vagy a hallgató közösségét? Vagy csak általános érzéseket, melyeknek egyéni értelmezése már a hallgató dolga volna?
A zene nem fejezheti ki a zeneszerző érzéseit. Képzeljük csak el, hogy a komponista egy rendkívül szomorú darabon dolgozik, mely mintegy három hónapi munkáját veszi igénybe. Ez alatt az idő alatt tehát csak a rendkívüli szomorúság érzései vehetnek erőt rajta? Vagy az étkezés és alvás óráira félrerakhatja gondjait, s elégedett lehet mindaddig, míg újra szomorú hivatalához lát? Ha valóban mindazt kifejezné, amit a mű születése idején érzett, akkor az érzéseknek olyan hajmeresztő keverékét tálalná elénk, melyben a gyásznak, a szomorúságnak csak elenyésző kis hely jutna.
Vagy higgyük azt, hogy a zeneszerzőn csak a komponálás kezdetén kell hogy erőt vegyen ez a szomorú érzés, s ezzel egész művét átitathatja? Függetlenül attól, hogy a későbbi munka folyamán az öröm, a jókedv, s még ki tudja miféle hangulatok kerítették hatalmába? Ez a felfogás még nevetségesebb volna, mint az előbbi. Hiszen semmi okunk feltételezni, hogy az érzések sorában az első fontosabb, jelentősebb, tartósabb, mint a későbbiek. Ha e lánc-sorozat érzései egyforma intenzitással jelentkeznének, a legvalószínűbb, hogy a legutolsó bizonyulna a leghathatósabbnak, amikor az előzőek már elhalványultak, s hatásuk csökkent. Ha pedig az érzések intenzitása különböző, akkor viszonylag mélyebbek nyomulnak előtérbe, elnyomva a kevésbé jelentőseket.
A komponista mindenesetre maga is hiheti, hogy saját érzéseit fejezi ki. Ebben az esetben a megfigyelőkészség hiányát vethetjük a szemére. Valójában a következőt teszi: tapasztalatból tudja, hogy bizonyos hangzások meghatározott érzelmi reakciókat váltanak ki a hallgatóból. Tehát gyakran írja le ezeket a hangkombinációkat, s ismételten meggyőződik észrevételeinek helyességéről. Amikor a hallgató e sajátságos reakciójáról megbizonyosodott, mint változhatatlan ténnyel számol vele, s részben tudatlanságból, részben kényelemszeretetből maga is ebbe az állapotba helyezi magát. Ettől már csak egy kis lépés kell a meggyőződésig, hogy nemcsak mások érzéseit előlegezi, hanem ő maga is azok hatása alá került. S ezek erőt is vesznek rajta, valahányszor e hangkombinációkat alkalmazza, s szinte kényszerítik rá, hogy ezeket a hangzatokat a türelmes papírra vesse. Úgy vélik, ugyanazt érzi, mint amit érzelmi reakcióként a hallgatótól vár. Megkísérli az utolsó, zenei láncszemet elhelyezni ebben a kétes gondolatsorban, s ebből megállapíthatjuk: nem a saját érzéseit fejezi ki.
Vajon kifejezheti-e a zene az előadó érzelmeit? Ha az énekesek, előadóművészek, karmesterek megtestesült félistenek volnának, mint ahogyan gyakran hiszik magukról, s meg is próbálják velük elhitetni, mégiscsak a közvetítő, az átalakító állomás szerepét töltik be az alkotó gondolatközpontja és a hallgató érzései között. Egyetlen kötelességünk: továbbadni, amit a távol eső generátortól kaptak. Zenei lejegyzésmódunk alig tud nekik többet adni jelzéseknél, de a műalkotás mélyreható megértését várjuk tőlük. S amit hozzátesznek, alig kell hogy több legyen, mint ami egy kompozíció megszólaltatásához feltétlenül szükséges. Az eszményi előadó sohasem fog kísérletet tenni rá, hogy saját érzéseit fejezze ki. Ha már abban a tévhitben él, hogy érzelmeket kell kifejeznie, akkor ezek az érzések csak a zeneszerző érzései lehetnek, vagy azok, amiket annak tart. Ha egy művet beborít a maga úgynevezett érzéseivel, megnyomorítja, meghamisítja és kiforgatja eredeti mivoltából a darabot. Az áramátalakító szerepe helyett ebben az esetben az ellen-generátor funkcióját tölti be, s ilyenkor mindig a sajnálatra méltó hallgatónak kell az elektromos ütéseket elszenvednie. Az előadó, akár arról van meggyőződve, hogy a mű iránti alázatában csak a legcsekélyebb mértékben fűzte hozzá személyes érzéseit, akár azon a véleményen van, hogy átitatta ezekkel az érzésekkel, mint a sültet az elengedhetetlen barna mártással — mind a két esetben ugyanúgy megtéveszti önmagáí, mint a komponista, akiről előbb beszéltünk. Amit saját érzéseinek tart, megint csak hamis következtetések sorozata, mint az eddigiek: megállapíthatja, hogy a zene érzelmi reakciókat kelt a hallgatóban, s ezt a megállapítást a gyakori tapasztalat is igazolja. Majd: azonosul ezekkel a hatásokkal, s végül abban a hitben él, hogy ő maga is átéli ezeket az érzéseket.
Valamivel komplikáltabb eset a hallgató, s a hallgató kollektíva érzéseinek vizsgálata. A hallgatók, egyenként vagy közösségben, ugyanúgy áldozatai e téves gondolatsornak, noha ők a gondolatmenet más láncszemén vonják le öntudatlan következtetéseiket. A zeneszerző és az előadó a hallgató bebizonyítottnak feltételezett érzelmi reakcióira alapítják számításaikat. De a hallgató — aki ezeket az állítólagos érzéseket a zenei folyamat végén éli át — nem kezdheti velük a gondolatláncot. Ő így gondolkodik: először is, a zeneszerző a saját érzéseit fejezi ki (ez a vélemény, noha téves, de megbocsátható, hiszen a hallgató semmit sem sejt a zeneszerző téves számításaiból); másodszor: az előadó fejezi ki a saját érzéseit (ami, mint láttuk, hasonlóképpen téves elképzelés); harmadszor pedig: a zeneszerző és az előadó érzései — ahogyan engem a mű megszólaltatása közben elérnek — arra késztetnek, hogy magam is átéljem ezeket az érzéseket.
Mivel pedig a hallgató következtetései a zeneszerző és az előadó egyformán hamis következtetésein alapulnak, — azok sem fejezhetik ki a valóságot. Ezért nem lehet a hallgató egyéni vagy kollektív érzéseit a zenében kifejezni. Ha a zene nem fejez ki érzelmeket, hogyan tudja akkor befolyásolni a hallgató érzéseit? Hallgatók, előadók és alkotók egyformán mélyen megrendülhetnek a zene felvevő, közvetítő és beleérző átélése által. A zene tehát mind e résztvevők érzelmi életét megérinti, a mély megindultság állapotát előidéző módon. Ha a hallott vagy kitalált zene által előidézett érzelmi reakciók valóságos érzések lennének, semmiképpen sem tudnának olyan gyorsan váltakozni, mint a valóságban, s nem tarthatnának csak annyi ideig, amíg a zenei hatás tart, mely kiváltotta őket. Ha az igazi gyász érzése kerít hatalmába — vagyis nem olyan, amit a zene váltott ki —, képtelenek lennénk minden ok nélkül, hirtelen a teljes felszabadultság érzéseire átváltani, s ez ismét nem adhatná át helyét a másodperc töredéke alatt a nyugodt szemlélődésnek. Az igazi, valóságos érzéseknek időre van szükségük, hogy kibontakozzanak, elérkezzenek a csúcspontra, majd újra elhalványuljanak. A hasonló érzelmi reakciók, melyeket a zene vált ki, ezzel szemben oly gyorsan váltakozhatnak, mint a zenei frázisok. Teljes intenzitással kivirulhatnak, s teljesen eltűnhetnek, ha a zenei inger, mely kiváltotta őket, megszűnik, vagy megváltozik. Néhány perc leforgása alatt a teljes kétségbeesés állapotától a túláradó vidámságig, majd a békés nyugalomig váltakozhatnak anélkül, hogy kedélyünkre káros hatással volnának. Mert feltétlenül káros hatásuk lenne, ha valódi érzések volnának: sőt feltételezhetjük, hogy az érzelmek ilyen gyors váltakozása csak elmebetegeknél lehetséges. Az érzelmi reakciók tehát, melyeket a zene kivált, nem valódi érzések, hanem az érzések képmásai, emlékképei.
Ezeket az emlékképeket utazási emlékeinkkel hasonlítjuk össze. Maga az út esetleg több hétig, vagy hónapig tarthatott, de ha emlékeinket felidézzük, mindez néhány másodpercre zsugorodhat, anélkül, hogy azt éreznénk: elvesztettünk valamit az élmény egészéből. Az álmok is hasonló játékot űznek velünk. Álmainkban is másodpercekre zsugorodnak olyan élmények, melyek egyébként hosszú ideig tartottak, s a valódi élmény érzetét keltik bennünk…
Ha a zene nem késztetne bennünket arra, hogy lelki tartalékainkból valódi érzések emlékeit keltse bennünk, enyhe fülcsiklandozó gyönyörűségnél nagyobb szerepet nem tölthetne be. A zenének ezt a hatását nem is akadályozhatjuk meg, hiszen a zene „birtoklásának” egyetlen módja számunkra, hogy ezeket az emlékképeket felidézi bennünk, legyenek azok reálisak és nyersek vagy denaturáltak, stilizáltak vagy szublimáltak. Ha pedig olyan zenét hallunk, mely az ilyen emlékek kiváltására kevéssé alkalmas, a magunk részéről megtesszük, amit megtehetünk, hogy emlékezetünkben olyan érzés után kutassunk, ami a hallottaknak leginkább megfelel… Ez az elmélet elfogadható, értelmes magyarázatot ad arra, hogy miért válthat ki ugyanaz a darab különböző reakciókat. Gondoljunk csak Beethoven VII. szimfóniájának második tételére. Sok hallgatóban ez a darab a mély melankólia érzését váltja ki, mások furcsa scherzónak érzik, megint mások rejtett pastoralnak. Mind a három felfogásban van igazság. Az értelmezések különbözőségét az érzelmi emlékképek különbözőségével magyarázhatjuk. A tudatalatti kiválasztás a hallgatóban vagy az érzelmi értékek, vagy a fontossági rend szerint történik, attól függően, hogy ezek az emlékképek mit jelentenek neki. Mindenki azt választja, amit arra érdemesnek tart, vagy legjobban megközelíti szellemi beállítottságát, vagy esetleg ami számára a legegyszerűbb, a legkönnyebben elérhető.
Fábián Imre: A huszadik század zenéje