A kereskedelmi digitális felvételek hajnala

Bár a széles körben elterjedt kereskedelmi digitális felvételek csak nagyjából 30 évesek, nagyon sok a mítosz a kezdetekről, nagyon sok forrás állítja magáról, hogy ez volt az első. Ebben a cikkben megpróbálom megvilágítani a valódi helyzetet, ahol csak lehet első kézből származó információkra támaszkodva és részletes információkat is szolgáltatok a korai kereskedelmi digitális felvételekről.

A digitális impulzuskód-moduláció (PCM) hangátvitelben és hangrögzítésben való alkalmazása még a telefonok elterjedésének világában kezdődött a 30-as években. Az első zenekiadó, amely kereskedelmi forgalomban megjelentetett digitális felvételeket, a Denon (a Nippon Columbia márkája) volt japánban. Egy 1989 májusi Audio Engineering Society (AES) konferencián a Denon mérnökei elmesélték a tapasztalataikat erről és azt is állították, hogy a Denon anyavállalata, a Nippon Columbia készítette az első amerikai kereskedelmi digitális felvételt 1977 végén a Denon berendezéseit használva. Mások viszont egyéb digitális „elsőket” emlegetnek az Egyesült Államokban. Egy Soundstream rendszert már 1976 elején használtak az Államokban felvételi célokra, de csak két évvel később volt, hogy a Soundstream második generációs rendszerét elsődleges hangfelvételi eszközként használták kereskedelmi forgalomba kerülő felvételnél, így terjedt el széles körben az a nézet, hogy ez volt az első digitális szimfonikus zenei felvétel az Államokban. Ekkoriban a 3M digitális rendszerének a prototípusát is használták már tesztfelvételekre egy minnesota-i stúdióban ezt aztán hangminőség szempontjából is jobbnak ítéltek, mint a stúdió direct-to-disc rendszerét. A kész kamarazenei album pedig az első digitális felvétel volt, ami Grammy díjat nyert.

Európában a Decca mérnökei a cég híres felvételi központjában kifejlesztették saját rendszerüket és ennek első nyilvános használatát a bécsi újévi koncerten végezték 1979 január elsején. Ez volt az első kereskedelmi digitális felvétel, amit európai vállalat készített.

Ezek után következhetett a digitális hangfelvételek hajnala. A szerző terjedelmes kutatást végzett, ahol csak lehetett beszerzett eredeti kiadású LP lemezeket és/vagy későbbi kiadású CD-ket és interjút készített néhány, a felvételeknél közreműködő személlyel. A szerző legjobb tudomása szerint a cikkben említett maroknyi felvétel jelentette az első lépéseket a digitális hangfelvétel világában, az első eltávolodásokat az analóg technikától, ami alapján a XX. században felépült a kereskedelmi hangfelvétel iparága. A digitális felvételek megjelenésével az analóg hangfelvétel fokozatosan néhány fanatikus kiváltságává vált, a digitális kompakt lemez (CD) pedig felváltott minden analóg hanghordozó formátumot a tömegpiacon. A CD ma már az alkonyához közeledik, ahogy az online terjesztés az új generáció fő zeneforrásává válik.

Éjfél: a digitális felvétel és átvitel evolúciója

A digitális impulzuskód modulációt a Bell Laboratóriumban fejlesztették ki a 30-as években és elsőként a távközlési technológiában használták. A II. Világháborúban a London és Pentagon közötti katonai telefonvonalat a németek képesek voltak lehallgatni. A Bell Lab mérnökei kifejlesztettek egy PCM alapú titkosítási technológiát, amit SIGSALY-nak neveztek el és 1943-ban helyezték üzembe. A rendszer 12 terminálosra nőtte ki magát, mielőtt 1946-ban kivonták a forgalomból. A 12 csatornás kódolási rendszer szabadalmát 1976-ig titkosították. A SIGSALY volt az első rendszer, ami a beszédhangot kvantálta és digitálisan kódolta, ez volt a beszédhang első PCM rendszerű átviteli módja.

De szaladjunk előre 1960-ig, Japán NHK műsorszóró hálózatának Technikai Kutatólaboratóriumába. Az itteni mérnökök kifejlesztettek egy egycsatornás PCM hangfelvevőt 1967-ben. 1969-re már működő sztereó fevételi berendezésük is volt. Az NHK rendszere 32 kHz-es mintavételi frekvenciát használt és 13 bites felbontást. Egy ipari forgófejes videót használtak tárolóeszköznek. (A PCM digitális hangjelek video-kompatibilis szabvánnyá konvertálásának gyakorlata még a 90-es években is bevett szokás volt.) Kétségtelen, hogy nagyon sok, sőt talán a legtöbb első CD-t a Sony 1600/1610/1630-as rendszerén masterelték, ami egy U-Matic 3/4 incses videomagnón alapult, a legkorábbi kiskereskedelmi terjesztésre szánt és kisebb formátumú professzionális felhasználásra szánt eszközök pedig PCM-VCR adapterek voltak, mint például az 1981-ben bejelentett Sony PCM-F1. Ugyanakkor, mikor az NHK épp tökéletesítette a sztereó PCM felvevőjét, a BBC azon kísérletezett, hogy a PCM technológiát használva javítsa a televízióadások hangminőségét. Az volt a cél, hogy növeljék az adóközpont és a nagytávolságú adók közötti vonal minőségét. A megoldás 1972-ben készült el, egy 13 csatornás PCM rendszer volt, ebben a hangjelet az adóközpontban digitálissá konvertálták, majd az adóknál vissza analógra. A rendszert még 10 évvel később is használták. A BBC kutatórészlege a 70-es évek elején egy kétcsatornás PCM felvevőt is kifejlesztett, később ebből sok mindent licenceltek a 3M-nek, ez a cég 1977 végén mutatta be digitális mastering rendszerét. Az Egyesült Államokban a Public Broadcasting System és a Digital Communications Corp. 1973-ban kifejlesztette a DATE rendszert (digitális hang televíziókhoz), hogy video és PCM rendszerű audio jelet tudjon küldeni közös átviteli rendszerben, 4 hangcsatornát egy digitális adatcsatornává egyesítve.

Elő-hajnal: A Denon bevezeti a zenét a digtalizációba

A Nippon Columbia Japánon kívül főként Denon márkanevéről ismeretes, ami egyrészt egy nagy zenekiadó vállalat, másrészt egy készülékgyártó. A hangfelvételi vállalat már az 1960-as évek végén azon dolgozott, hogyan lehetne a lemezek hangminőségét javítani, a probléma gyökerét pedig az analóg hangszalagok torzításában vélték felfedezni. A Denon úttörő volt a direct-to-disc felvételi technikában és a Denon mérnökei meglátogatták az NHK-t, sőt együtt dolgoztak a PCM úttörőivel. A Denon eltökélt célja volt: „Olyan felvételt készíteni, amit nem befolyásolnak a mágneses hangfelvétel gyengeségei.”

1969-1971 között a Denon kibérelt egy sztereó NHK PCM-felvevőt és elkészített számos tesztfelvételt. Dr. Takeaki Anazawa, a visszavonult Denon mérnök mesélte a cikk készítőjének: „Nagyon sok ötletünk lett a kísérletezések során, hogy hogyan kellene továbbfejleszteni a rendszert.” A Denon tesztjei végül két kereskedelmi albumban öltöttek testet, ez volt a PCM digitális technika első kereskedelmi megjelenése. Tehát kétségtelen, hogy az első kereskedelmi digitális felvétel a Nippon Columbia NCB-7003, Steve Marcus „Something” albuma volt, 1971-ben. Ezeknek a korai Denon/NHK felvételeknek egyetlen másik eredménye a Nippon Columbia NCC-8004 „The World of Sutomu Yamashita” albuma volt Anazawa szerint.

Miután meggyőződtek róla, hogy a PCM felvételi technika előrelépés az analóg hangszalag után, a Denon mérnökei elkezdték kifejleszteni saját videoszalag alapú rendszerüket. A céljuk az volt, hogy javítsanak a hangminőségen és többsávos felvételt tudjanak készíteni, ennek során létrehozták a 70-es évek legéletképesebb, kereskedelmi forgalomban leginkább használt rendszerét: 1972-ben mutatták be a DN-023R-at, ami egy 8 sávos, 13 bites felbontású, 47,25 kHz-es mintavételezésű hangrögzítő volt. A rendszer a Hitachi (később Shiba Electronics) 4 fejes orsós, a műsorszórásban használt videoját használta tárolóeszközként. Anazawa megjegyezte: „A magnó hosszúhullámú, fekete-fehér (video) módját használtuk. Az ok az volt, hogy ez kevesebbe került és hibatűrőbb volt a drop-outokkal szemben, mint a színes mód. A DN-023R-el szerkeszteni is tudtuk a zenei felvételeket és egy kiegészítő fejjel (ami a vágógépet vezérelte) LP-ket is lehetett vágni.”

A Denon azonnal munkába fogta a DN-023R-t és a 70-es évek során több kereskedelmi forgalomba került felvételhez használta. Az első hanglemez, amit ezzel a rendszerrel készítettek a Nippon Columbia NCC-8501 volt: Mozart K458-as és K421-es vonósnégyese a Smetana Quartet előadásában. Az albumot 1972 április 24. és 26. között rögzítették Tokióban az Aoyama Tower-ben és októberben jelent meg. A Denon 1972 októberében még legalább 6 digitális felvételt megjelentett LP-n, köztük klasszikust, jazzt és tradicionális japán zenét. Eközben elkészítették az első kereskedelmi digitális hangfelvételt Nyugat-Európában is a Párizs külvárosában lévő Notre Dame de Rose-on 1974 december 2.-n és 3.-n: J. S. Bach Zenei Áldozat (BWV 1079) című művéből a Paillard Kamarazenekar előadásában. Az LP 1975 májusában jelent meg.

1977-re a Denon kifejlesztett egy kisebb, továbbfejlesztett PCM felvevőrendszert helyi felvételekhez: a DN-034R-et. Anazawa elmondta, hogy a DN-034R 8 csatornás volt és szintén 47,25 kHz-es mintavételt használt, de jobb felbontással: „14 bites, emphasis-al (ez 15,5 bitesnek felel meg).” A rendszer overdubbingot is lehetővé tett, ami nélkülözhetetlen rock és jazz felvételek esetén. Ez a rendszer már nagyon közel volt a 48kHz/16 bithez, amit később a DAT-oknál használtak (a DAT képes a CD szabványában, 44,1 kHz/16 bites formátumban is felvételt készíteni). 1977 novemberében a Nippon Columbia producere, Yoshio Ozawa elvitte a DN-034R rendszert Anazawa-val és a Denon mérnökével, Kaoru Yamamoto-val a new york-i Sound Ideas stúdióba egy sorozat jazz felvételre Jim McCurdy hangmérnöki közreműködésével. Az első album 1977 november 28-án készült, ez a szakszofonos Archie Shepp „On Green Dolphin Street” című albuma volt. Ez LP-n 1978 májusában jelent meg Nippon Columbia YX-7524 lemezen és ez volt az első kereskedelmi célokra szánt digitális felvétel az Egyesült Államokban. Viszont érdekes módon az első Nippon Columbia LP, ami ezekről a felvételekről kijött, Frank Foster és a Loud Minority „Manhattan Fever”-je volt (YX-7521, a felvétel 1977 november 29-30-án készült, a lemez 1978 áprilisában jelent meg). Összesen hét jazz album készült a Sound Ideas-nál 1977 novemberében és decemberében a DN-034R-et használva. Mire pedig a CD megjelent 1982-ben, a Denonnak már több, mint 400 digitális felvétele állt készen.

Takeaki Anazawa, a Denon mérnöke az eredeti DN-023R digitális hangrögzítő mellett áll.

Az első fény: A Telarc és a Soundstream. Megszületik az amerikai digitális felvétel.

De térjünk vissza a PCM eredeti születési helyére! Az Egyesült Államokban a 70-es években sok mérnök és cég kezdett érdeklődni a digitális hangfelvétel iránt. Legelső közülük a utah-i egyetem professzora, Dr. Thomas Stockham volt. Salt Lake City-i laboratóriumában Stockham kifejlesztett egy digitális hangfelvételi és -szerkesztő rendszert, előbb számítógépes szalagos meghajtókat majd később Honeywell meghajtót használva. Ez a rendszer egy DEC mainframe számítógépen futott és lehetővé tette a hanghullámok közvetlen vizuális szerkesztését. Így a modern digitális audio munkaállomások, a számítógépes hangfelvétel és hangszerkesztés elődjének is lehet tekinteni. Stockham emellett a digitális jelfeldolgozás terén is úttörő volt, mert olyan számítógépes programokat írt, amelyek csökkentették Caruso korai, XX. század eleji hangfelvételein a felvételi tölcsér torzításait. 1976-ra Stockham megalapította a Soundstream-et digitális hangfelvételi célokra és épített egy felvevőt, ami képes volt 16 bites felbontással és 37,5 kHz-es mintavételezéssel dolgozni. A Soundstream-nek volt egy saját audio egysége beépített analóg/digitális konverterrel, szintszabályzókkal és DAC áramkörökkel. Az eszköz a digitális jeleket a Honeywell gépről olvasta be és oda is tárolta le. Most már itt volt az ideje a valódi zenei felvételeknek.

1976 nyarán a Santa Fe Opera előadta a „The Mother of Us All” című művet Virgil Thomson zenéjével és Gertrude Stein szövegével. A New World Records a Rockefeller Alapítvány támogatásával felvette az előadást a Soundstream rendszer prototípusával, amit Stockham egy 1994-es Audio magazinbeli interjúban úgy jellemzett, hogy „az első valódi felvétel, amit készítettünk”. A hangmérnök, Jerry Bruck megemlítette, hogy „a tulajdonképpeni felvételkészítést megelőzően Tom Stockham kapcsolatba lépett velem, hogy engedélyezem-e, hogy a még prototípus, de működő Soundstream gépet behozza, ami az én magnetofonommal párhuzamosan felvenné az eseményt. Természetesen beleegyeztem. Ezután ő és az asszisztense üzembe helyezte a rögzítőt a fegyverraktár egyik szobájában és a saját többsávos konzolunkról láttuk el a jellel.” Bruck hozzátette: „Akkor jöttem rá, hogy valami rendkívüli újdonsággal próbálkozunk, amikor Tom felhívott az adóvevőn és megjegyezte, hogy a vonalban búgást észlel. Meglepődve bekapcsoltam a belső hangsugárzót, de semmi furcsát nem hallottam. Megkérdeztem, hogy milyen szintű a dolog. Megnézte és így válaszolt: »nagyjából -80 dB«. Francba!” Akkoriban a legjobb szalagos zajcsökkentő rendszerek 70 dB dinamikatartományt voltak képesek produkálni, tehát egy -80 dB-es búgás már a szalagzajba veszett. Bruck azt mondta, hogy a Soundstream berendezés ugyan még csak két sávos, de Stockham már azzal is elégedett volt, hogy sok tapasztalatot kapott a két felvétel összehasonlításával. „Ezt megtettük az első felvételi szakasz után, ami kitörölhetetlen emlékként él bennem azóta is. Úgy éreztem, hogy a digitális bár nem tökéletes minden tekintetben, biztosan a jövő médiuma.” A New World 2 lemezes albuma, az NW-288 készült Bruck 16 sávú analóg szalagjáról. Stockham az Audionak elmondta, hogy „minden tökéletesen működött” a tesztjei során, „ezután pedig bemutattuk a felvételeket az 1976-os AES-en.”

A Soundstream bemutatója felkeltette a hobbi-hangmérnök író Bert Whyte figyelmét. 1977 augusztusában Whyte felvette Virgil Fox orgonajátékát a Kaliforniai Garden Grove Community templomban. A felvételek a Crystal Clear Records számára készültek direct-to-disc eljárással a kiváló lemezvágó mérnök Stan Ricker felügyeletével. A Soundstream rendszert itt arra használták, hogy további tesztfelvételek készüljenek ugyanazzal a keveréssel. Az egy évvel korábbi AES bemutató alkalmával többen hiányolták a „levegőt” a digitális felvételekről, így ekkorra egy új prototípus készült megnövelt mintavételezési frekvenciával és ez az új felvétel már ezen: a négycsatornás, 16 bit/42,5 kHz-es mintavételezésű Soundstream-en készült. A prototípus épp csak pár nappal a felvétel előtt lett kész. Az első lemezek, 1977 végén kétségtelenül a direct-to-disc felvételek (legalábbis az LP borítójának szövege és a belevésett felirat szerint). Ricker elmondta, hogy ezek a lemezek voltak a felvételek tulajdonképpeni eredményei, de hozzátette: „a Soundstream rendszert arra használtuk, hogy biztonsági másolatok készüljenek a felvételről.” Ezek a másolatok aztán 1981-ben Ultragroove Records lemezen jelentek meg a „The Digital Fox” 1 és 2 albumban, a borító hátán lévő felirat szerint „Az első Egyesült Államokban készült digitális felvételek”. Whyte, rendszeres Audio rovatában később ezt állította: „Tom (Stockham) digitális felvevőjét használtam a Virgil Fox orgonafelvételekhez a Crystal Clear cégek 1977-ben.” Stockham az 1994-es Audio interjúban továbbá elmondta: „elmentünk a Crystal Clear Records-hoz és csináltunk egy felvételt Virgil Foxról, ami csodálatosan sikerült. Nagyon érdekes volt. Akkor kezdett pénz is jönni a dologból”, amikor javasolták, hogy a Soundstream-et adják kölcsönbe, hogy a direct-to-disc csapat használhassa kiegészítő felvevőként. (Vagy esetleg próbáljon meg a Fox meggyőzni másokat, hogy vegyék bérbe a Soundstream-et digitális felvételek készítéséhez.) Egy lehetséges módszer, hogy a cég bérli a Soundstream-et egyfajta biztosításként, ha az érzékeny direct-to-disc hibázna egy kényes résznél, vagy ha a lemez annyira jól fogyna, hogy a direct-to-disc mesterlemezek elkopnának. Az Ultragroove Records borítója a következőket állítja: „Ez az album ugyanazt a műsort tartalmazza, mint a direct-to-disc felvétellel korábban megjelent Crystal Clear Records albuma, bár az előadások és a hangzási egyensúly eltérő.” Bármi legyen is a helyzet, a Soundstream szalagok kereskedelemben nem jelentek meg 1981-ig és így nem pályázhatnak első kereskedelmi zenekari lemez címre. Ez a dicsőség egy akkor még kis, ohioi, clevelandi klasszikus zenei cégnek adatott meg, amit Telarcnak hívtak (ma már a Concord Music Group tagja).

Jack Renner és Robert Woods – a Telarc alapítói – meghallgatták az egyik Soundstream bemutatót az 1977 novemberi AES-en New York-ban és nagyon tetszett nekik. Megkérték Stockhamet, hogy növeljen a mintavételezési frekvencián, hogy képes legyen 20 Hz-től 20 kHz-ig rögzíteni (a Soundstream prototípusa csak 20 Hz-től 15 kHz-ig volt képes hangrögzítésre). Renner egy Stereophile interjúban így emlékezett: „Akkoriban én még egy névtelen senkinek számítottam a szakmában, mert csak két direct-to-disc felvételt készítettem. De egyből azt kértük Tom Stockhamtől, hogy tökéletesítse a gépet.” Stockham nagy meglepetésünkre beleegyezett és 1978 januárjának végén értesítette Rennert, hogy 50 kHz-re növelte a gép mintavételezési frekvenciáját és már 4 zenei sávot tud rögzíteni, úgyhogy készen áll, hogy a Telarc-nak dolgozzon. Renner erről így emlékezett meg: „Eredetileg azért kértük, hogy javítson a gépen, mert úgy éreztük, a prototípus magas frekvenciás „brickwall” szűrője túlságosan korlátozott volt a magas frekvenciákon. Több felhangot, több levegőt és ilyesmit szerettünk volna hallani, amit az eredeti rendszer még nem tudott produkálni.”

Az első digitális felvételéhez a Telarc a legendás bigband karmestert és tanárt, Fred Fennelt szerződtette, aki mint Renner megjegyezte szintén clevelandi volt. Fennell a felvételhez Gustav Holst két katonazenekari szvitjét választotta ki, valamit Händel Tüzijáték-szvitjét és Bach G-dúr fantáziájának átiratát. A felvételt 1978 április 4-5-én készítették a clevelandi Severance Hall-ban és röviddel azután meg is jelent. A kritikusoknak nagyon tetszett és még a fősodratú médiában is híre ment. A World Book Encyclopedia évkönyvében az LP-ről azt írták, hogy „a nagydob hangja az egész világon hallható” arra utalva, hogy a dob milyen hangosan szól a Holst szvitekben. Ricker, aki az eredeti Telarc LP-t masterelte, úgy emlékezett vissza, hogy „a zene hihetetlenül dinamikus volt, igazi kihívás volt a vágás, azok miatt a dobütések miatt.” Renner így emlékezett vissza: „Fennel reakciója (amikor meghallgatta a Soundstream felvételét) egyszerű volt: Wow!” A felvételeken minden akkori főbb hifi magazin írója megjelent. Benne volt a levegőben – és ezt mind érezték – hogy most valami különleges történt. A szerkesztés Salt Lake City-ben ment a Soundstream-nél. Akkoriban a Soundstream szerkesztője messze megelőzte a korát. Rendkívül komplex volt és számítógépes, lemezes tárolót használt. A Telarc LP-je az első kifejezetten kereskedelmi kiadásra szánt digitális felvétel volt az Egyesült Államokban. Renner még további két 1978-as Telarc felvételt is „első”-ként emleget: az első digitálisan rögzített, kereskedelemben megjelent zenekari felvétel: Robert Shaw az Atlantai Szimfonikusokat és Énekkart vezényli Sztravinszkij Tűzmadarában és Borogyin Poloveci Táncaiban (Telarc 80039-es lemez, 1978 júniusában rögzítve) valamint az első digitálisan rögzített és kereskedelemben kapható első rangú, világszínvonalú zenekar által előadott műveket tartalmazó felvétel: Lorin Maazel és a Cleveland Zenekar: Muszorgszkij: „Egy kiállítás képei” és Rimszkij-Korszakov: „Éj a kopár hegyen” (Telarc 80042, 1978 októberében rögzítve). Néhány Telarc Soundstream felvételt újra kiadtak hibrid SACD-n is. A Telarc remastering mérnöke, Paul Blakemore elmondta, hogy a cég direkt-digitális átírást csinált a Soundstream elektronikájáról egy új DSD munkaállomásra, ami kiküszöbölte a PCM mintavételezési konverziós problémáit, amelyek a korábbi CD újrakiadásoknál felléptek. Néhány SACD-n a CD audio réteget úgy állították elő, hogy a DSD transzfert analóggá konvertálták, majd az analógot digitalizálták be 44,2 kHz/16 biten a Telarc saját analóg-digitális konverterével, amit Stockham készített. A sorozat legkorábbi újrakiadásai viszont még mintavételezési konverzióval készültek tisztán digitális úton. Blackmore azt mondta, hogy részletes összehasonlító tesztek után a digitális-analóg-digitális módszer mellett döntött: „a színpadmélység apróságai, a magas hangok tisztasága és a hangzás könnyedsége megmaradt az analóg transzfernél, de a közvetlen digitális interpolációnál nem.” Hozzátette: „Nem tudom, ez miért van, de ha jó minőségű rendszeren hallgatja az ember, akkor elég jól lehet hallani a különbséget.” [A dolog annyira talán nem meglepő, hiszen mindkét módszer veszteséges átalakítás és az efféle digitális interpolációból is többféle létezik, tehát mód nyílik a különféle módszerek által nyilvánvalóan eltérő eredmények összehasonlítására. – A ford.]

A hajnal: A 3M rendszere, egy Grammy díj és a rock and roll 32 sávja

Akkoriban, amikor Stockham épp befejezte a a Soundstream-et, a hatalmas minneapolis-i minnesota-i 3M cég már épp tesztelte saját digitális felvevőkészülékét. Ezt a rendszert a BBC fejlesztéseire építették és elsőként az 1977 novemberi AES konferencián láthatta a közönség a prototípust New York-ban. A 3M rendszerét professzionális többsávos felvételekhez készítették, amelyek a slágerlistás rock and roll albumok készítésénél használatosak. A 3M egy 32 sávos lineáris felvevőgépet tervezett, ami különleges, 1 inches self-contained szalagot használt 46 inch szalagsebességen. A 16 bites rendszer 50 kHz-es mintavételezéssel dolgozott és képes volt overdubbingra és szerkesztési műveletekre is. 1978 nyarán a 3M felállított egy kétcsatornás prototípust a minneapolisi Sound80 stúdióban. A gépet Herbie-nek hívták a Sound80 társtulajdonosa, Herb Pilhofer után. Számos résztvevő szerint júniusban volt felvétel, ahol a Szent Pál Kamarazenekar játszott Dennis Russell Davies vezényletével. Ekkor Copland Appalachian Spring és Ives Three Places in New England című művét vették fel. A felvételt direct-to-disc rendszerrel rögzítették, a 3M rendszerét pedig biztonsági másolat készítésére használták. Hogy pontosan mi is történt ez alkalommal, az máig vita tárgya. Bill McGlaughlin, egy korábbi kamarazenekari zenész a következőképpen emlékezett: a zenekar már korábban felvett számos direct to disc részt a Sound80-al és ez alkalommal is ez lett volna a helyzet, de a 3M emberei az utolsó pillanatban behozták a digitális gépet és arra kérték a mérnököket, hogy használják ezt párhuzamosan a direct to disc eljárás mellett. Mindegyik műből három részletet vettünk fel és a Copland műben volt egy részlet, ami nem sikerült jól, a másik kettőnél pedig technikai problémák léptek fel a lemezvágóval. A később megjelent lemez fülszövege (Sound80 Records DLR-101) viszont azt sugallja, hogy már eleve a digitális felvétel volt eltervezve: „Ez a felvétel mérföldkő, mert egyedi kombinációja a direct to disc és az új digitális felvételi technológiának. A 3M Digital Audio Mastering rendszerén lett rögzítve; a felvételek teljesen spontának és vágatlanok, tényleg élőben lettek eljátszva (még a tételek közötti szüneteket is beleértve) és közvetlenül a mesterlemezre lettek felvéve.” McGlaughlin hozzátette: „A Herbie-hez fordultak, hogy sikerüljön megcsinálni, amit szerettek volna és az a helyzet, hogy a nap végére már a 3M gépének hangját favorizáltuk.” A Sound80 közlése, amit a Recording Engineer/Producer-ben jelentettek meg viszont egy másik nézőpontot mutat. Eszerint „az első két album digitálisan lett rögzítve a 3M új rendszerével” (a kamarazenekari album és a Flim and the BB’s jazz együttes egy felvétele). A cég megjegyezte, hogy „a stúdió a digitális rendszer prototípusát kísérleti célból csupán biztonsági mentésként használta a direct to disc felvételek során. A digitális szalagokat viszont jobbnak ítélték a direct to disc mesterlemeznél, így azok jelentek meg.” Tom Jung volt a hangmérnöke a 3M rendszer bemutatkozó studó felvételeinek.

Bármi legyen is az igazság, a Copland felvétel meghozta Davis számára az 1979-es Grammy díjat a legjobb kamarazenekari felvétel kategóriában és egyúttal ez első digitális felvétel lett, ami ezt a díjat elnyerte. A 3M rendszerét később aztán véglegesítették és piacra dobták. 1979-re már számos stúdió készített teljes egészében digitális többsávos felvételeket. A sokcsatornás hangfelvétel már a 60-as évek óta használatban volt a népszerűbb rock, jazz műfajok esetében. Az első teljesen digitálisan rögzített sokcsatornás felvételt alkalmazó album Ry Cooder Bop ‘Til You Drop LP-je volt, amit a Warner Brothers adott ki 1979-ben. Az album producere Cooder volt, a hangmérnöke Lee Herschberg, a felvételek pedig a Warner Brothers észak-hollywoodi stúdiójában készültek Kaliforniában.

Hajnal Európában: Január elseje Bécsben a Decca digitális rendszerével

A 70-es évek végére, amerikai partnereikhez hasonlóan, a főbb európai kiadók is elkezdtek gondolkodni és beszélni a digitális felvételekről, de mindig másokra vártak, hogy megtegyék az első lépést. A Denon már készített digitális felvételeket 1974-ben Európában de a helyi cégek még mindig nem vágtak neki a dolognak. A Brit Decca Recordsnak sok saját fejlesztésű technológiai trükk volt a tarsolyában, már az elektronikus felvételi eljárás első időszakától kezdve. A cég mérnöke, F.A. (Tony) Griffiths az 1980-as februári AES konferencián elmondta, hogy 1977 óta a cég számos kísérleti digitális felvételt készített és megbizonyosodott arról, hogy el kell kezdeni kiépíteni a digitális felvételek repertoárját. A Decca mérnökei, akik ott voltak az 1977 novemberi AES konferencián New York-ban úgy látták, „egyértelmű, hogy nincs olyan rendszer a piacon, ami megfelelő lenne felvételre és szerkesztésre jelen pillanatban, így hát úgy döntöttek, hogy kifejlesztik a sajátjukat.” A Decca ezért 1978-ban elindított egy intenzív fejlesztési programot, majd és kijöttek egy olyan rendszerrel, ami egy erősen módosított IVC orsós videót használt kifejezetten erre a célra épített Decca elektronikával. A rendszer 48 kHz-es 18 bites rendszert használt és az akkoriban elterjedt számítógépes videoszerkesztő rendszerekhez hasonló szerkesztési módszert tett lehetővé 2 csatornán. AES előadásában Griffiths elmondta, hogy „többsávos rendszer nem volt tervbe véve. A Deccánál klasszikus felvételekhez mindig kétsávos sztereó rendszert használtunk, a többsávos rendszer csak biztonsági mentésre szolgált.”

Miután tesztfelvételeket készítettek 1978 nyarán és őszén, a Decca kereskedelmi célból is bemutatta a rendszert az 1979-es bécsi újévi koncerten. A hangversenyen Willi Boskovsky vezényelt. Az elkészült 2 lemezes album Decca D147D2 számmal jelent meg és az első kereskedelemben kapható digitális felvétel volt, amit európai cég készített. (Egy későbbi interjúban a Decca mérnökei azt állították, hogy már december 8-án készült egy Mendelssohn „Olasz szimfónia” felvétel is, ami szintén megjelent.) A Gramophone mindenesetre az 1996-ban megjelent 2 CD-s újrakiadásnál megjegyezte, hogy „az újévi felvételnek kétségtelenül történelmi jelentősége van”. A Decca digitális rendszerét az évek során többször továbbfejlesztették és még a 90-es években is használatban volt. 1997-ben az anyacég Polygram bezárta a Decca Recording Centre-t, így véget vetett 60 évnyi házon belüli mérnöki innovációnak. A Decca első kereskedelmi digitális felvételének megszületése utáni napon kezdte a Philips négynapos felvételi sorozatát Sir Neville Marinner-el, aki Händel Opus 3-as hat concerto grossoját vette fel a Sony 1600-as két csatornás PCM rendszerével. Ez elsőként Philips lemezen jelent meg (6514114 CD-n pedig 411482-2).

Áttörés: A digitális korszak

1980-ra minden fő felvételi cég valamilyen formában bevezette a digitális hangfelvételt. Az analóg többsávos technika fontos szerepet játszott rock és popzenei felvételeknél még a 90-es években is, de a klasszikus és jazz felvételek esetén a digitális rendszer gyorsan átvette a hatalmat. A digitális technológia nagy szerepe a 80-as évek elején annak is köszönhető, hogy új piaci tárolóeszköz jelent meg. A Philips és a Sony 1982-ben bejelentette a digitális kompaktlemezt és a 80-as évek végére a CD-k kiszorították az LP-ket a piacról. Nem sokkal ezután a CD eladások a műsoros kazettákat is felülmúlták és a 90-es évek közepére a CD-k szinte egyedüli zenetároló médiummá váltak Észak-Amerikában, Európában és Japánban. Sok itt emlegetett „első” digitális felvétel persze megjelent CD-n, de sok közülük ma már nem kapható.

Az elsők

  • Első digitálisan rögzített kereskedelmi lemez: Steve Marcus és Jiroh Inagaki: „Something” (Nippon Columbia NCB-7003)

    Rögzítve: Tokió, 1970 szeptember (a Denon prototípus felvevőrendszerével)
  • Első digitálisan rögzített kereskedelmi komolyzenei felvétel: Mozart: 17. B-dúr „Vadász” vonósnégyes a Smetana Quartet előadásában (Nippon Columbia NCC-8501)

    Rögzítve: Tokió, 1972 április 24-26 között az Aoyama Épületben (Denon DN-023R)
  • Első digitálisan rögzített kereskedelmi felvétel Nyugat-Európában: Bach: Zenei áldozat, BWV 1079 a Paillard Kamarazenekar előadásában (Denon OX-7021)

    Rögzítve: Párizs, Notre Dam de Rose, 1974 december 2-3 között (Denon DN-023R)
  • Első digitálisan rögzített kereskedelmi felvétel az Egyesült Államokban: Archie Shepp: „On Green Dolphin Street” (Denon MJ-7262)

    Rögzítve: 1977 november 28., Sound Ideas, New York (Denon DN-034R)
  • Első digitálisan rögzített kereskedelmi komolyzenei felvétel az Egyesült Államokban: Holst: 1. és 2. katonazenekari szvit; Händel: Tűzijáték-szvit Bach: G-dúr fantázia. Frederick Fennel a Cleveland Symphonyc Winds zenekart vezényli (Telarc 5038)

    Rögzítve: Cleveland, Severance Hall, 1978 április 4-5 között (Soundstream)
  • Első Grammy-nyertes digitálisan rögzített felvétel: Copland: Appalachian Spring; Ives: Three Places in New England. A Szent Pál Kamarazenekart Dennis Russell Davies vezényli. (Sound80 DLR-101)

    Rögzítve: Sound80 stúdió, Minneapolis, 1978 júniusában (3M prototípus)

    1979-ben a legjobb kamarazenekari album a Grammy szerint.
  • Első európai cég által digitálisan rögzített kereskedelmi felvétel: Bécsi Újévi Koncert. A Bécsi Filharmonikusokat Willi Boskovsky vezényli. (DECCA D147D2/London LDR-100012)

    Rögzítve: Bécs, 1979 január 1. (DECCA)
  • Korai digitális felvétel később kiadva: Virgil Fox: „The Digital Fox” 1 és 2 (Ultragroove UG-9001 és UG-9002)

    Rögzítve: Garden Groove, Kalifornia, 1977 augusztus 28-31. (Soundstream prototípus)

Forrás: AES kiadvány

Fordította: Sipos Róbert (2011)