PCM felvételek

De térjünk vissza a PCM eredeti születési helyére! Az Egyesült Államokban a 70-es években sok mérnök és cég kezdett érdeklődni a digitális hangfelvétel iránt. Legelső közülük a utah-i egyetem professzora, Dr. Thomas Stockham volt. Salt Lake City-i laboratóriumában Stockham kifejlesztett egy digitális hangfelvételi és -szerkesztő rendszert, előbb számítógépes szalagos meghajtókat majd később Honeywell meghajtót használva. Ez a rendszer egy DEC mainframe számítógépen futott és lehetővé tette a hanghullámok közvetlen vizuális szerkesztését. Így a modern digitális audio munkaállomások, a számítógépes hangfelvétel és hangszerkesztés elődjének is lehet tekinteni. Stockham emellett a digitális jelfeldolgozás terén is úttörő volt, mert olyan számítógépes programokat írt, amelyek csökkentették Caruso korai, XX. század eleji hangfelvételein a felvételi tölcsér torzításait. 1976-ra Stockham megalapította a Soundstream-et digitális hangfelvételi célokra és épített egy felvevőt, ami képes volt 16 bites felbontással és 37,5 kHz-es mintavételezéssel dolgozni. A Soundstream-nek volt egy saját audio egysége beépített analóg/digitális konverterrel, szintszabályzókkal és DAC áramkörökkel. Az eszköz a digitális jeleket a Honeywell gépről olvasta be és oda is tárolta le. Most már itt volt az ideje a valódi zenei felvételeknek.

1976 nyarán a Santa Fe Opera előadta a „The Mother of Us All” című művet Virgil Thomson zenéjével és Gertrude Stein szövegével. A New World Records a Rockefeller Alapítvány támogatásával felvette az előadást a Soundstream rendszer prototípusával, amit Stockham egy 1994-es Audio magazinbeli interjúban úgy jellemzett, hogy „az első valódi felvétel, amit készítettünk”. A hangmérnök, Jerry Bruck megemlítette, hogy „a tulajdonképpeni felvételkészítést megelőzően Tom Stockham kapcsolatba lépett velem, hogy engedélyezem-e, hogy a még prototípus, de működő Soundstream gépet behozza, ami az én magnetofonommal párhuzamosan felvenné az eseményt. Természetesen beleegyeztem. Ezután ő és az asszisztense üzembe helyezte a rögzítőt a fegyverraktár egyik szobájában és a saját többsávos konzolunkról láttuk el a jellel.” Bruck hozzátette: „Akkor jöttem rá, hogy valami rendkívüli újdonsággal próbálkozunk, amikor Tom felhívott az adóvevőn és megjegyezte, hogy a vonalban búgást észlel. Meglepődve bekapcsoltam a belső hangsugárzót, de semmi furcsát nem hallottam. Megkérdeztem, hogy milyen szintű a dolog. Megnézte és így válaszolt: »nagyjából -80 dB«. Francba!” Akkoriban a legjobb szalagos zajcsökkentő rendszerek 70 dB dinamikatartományt voltak képesek produkálni, tehát egy -80 dB-es búgás már a szalagzajba veszett. Bruck azt mondta, hogy a Soundstream berendezés ugyan még csak két sávos, de Stockham már azzal is elégedett volt, hogy sok tapasztalatot kapott a két felvétel összehasonlításával. „Ezt megtettük az első felvételi szakasz után, ami kitörölhetetlen emlékként él bennem azóta is. Úgy éreztem, hogy a digitális bár nem tökéletes minden tekintetben, biztosan a jövő médiuma.” A New World 2 lemezes albuma, az NW-288 készült Bruck 16 sávú analóg szalagjáról. Stockham az Audionak elmondta, hogy „minden tökéletesen működött” a tesztjei során, „ezután pedig bemutattuk a felvételeket az 1976-os AES-en.”

A Soundstream bemutatója felkeltette a hobbi-hangmérnök író Bert Whyte figyelmét. 1977 augusztusában Whyte felvette Virgil Fox orgonajátékát a Kaliforniai Garden Grove Community templomban. A felvételek a Crystal Clear Records számára készültek direct-to-disc eljárással a kiváló lemezvágó mérnök Stan Ricker felügyeletével. A Soundstream rendszert itt arra használták, hogy további tesztfelvételek készüljenek ugyanazzal a keveréssel. Az egy évvel korábbi AES bemutató alkalmával többen hiányolták a „levegőt” a digitális felvételekről, így ekkorra egy új prototípus készült megnövelt mintavételezési frekvenciával és ez az új felvétel már ezen: a négycsatornás, 16 bit/42,5 kHz-es mintavételezésű Soundstream-en készült. A prototípus épp csak pár nappal a felvétel előtt lett kész. Az első lemezek, 1977 végén kétségtelenül a direct-to-disc felvételek (legalábbis az LP borítójának szövege és a belevésett felirat szerint). Ricker elmondta, hogy ezek a lemezek voltak a felvételek tulajdonképpeni eredményei, de hozzátette: „a Soundstream rendszert arra használtuk, hogy biztonsági másolatok készüljenek a felvételről.” Ezek a másolatok aztán 1981-ben Ultragroove Records lemezen jelentek meg a „The Digital Fox” 1 és 2 albumban, a borító hátán lévő felirat szerint „Az első Egyesült Államokban készült digitális felvételek”. Whyte, rendszeres Audio rovatában később ezt állította: „Tom (Stockham) digitális felvevőjét használtam a Virgil Fox orgonafelvételekhez a Crystal Clear cégek 1977-ben.” Stockham az 1994-es Audio interjúban továbbá elmondta: „elmentünk a Crystal Clear Records-hoz és csináltunk egy felvételt Virgil Foxról, ami csodálatosan sikerült. Nagyon érdekes volt. Akkor kezdett pénz is jönni a dologból”, amikor javasolták, hogy a Soundstream-et adják kölcsönbe, hogy a direct-to-disc csapat használhassa kiegészítő felvevőként. (Vagy esetleg próbáljon meg a Fox meggyőzni másokat, hogy vegyék bérbe a Soundstream-et digitális felvételek készítéséhez.) Egy lehetséges módszer, hogy a cég bérli a Soundstream-et egyfajta biztosításként, ha az érzékeny direct-to-disc hibázna egy kényes résznél, vagy ha a lemez annyira jól fogyna, hogy a direct-to-disc mesterlemezek elkopnának. Az Ultragroove Records borítója a következőket állítja: „Ez az album ugyanazt a műsort tartalmazza, mint a direct-to-disc felvétellel korábban megjelent Crystal Clear Records albuma, bár az előadások és a hangzási egyensúly eltérő.” Bármi legyen is a helyzet, a Soundstream szalagok kereskedelemben nem jelentek meg 1981-ig és így nem pályázhatnak első kereskedelmi zenekari lemez címre. Ez a dicsőség egy akkor még kis, ohioi, clevelandi klasszikus zenei cégnek adatott meg, amit Telarcnak hívtak (ma már a Concord Music Group tagja).