Amused to death

Mit is lehetne még írni erről a hifi-rajongók által oly sokat emlegetett kultikussá vált albumról? Hanglemezen használtan is többszáz dollárért kel el, ha egyáltalán fellelhető, bár ha valaki nem ragaszkodik az LP-hez, akkor sokkal könnyebben és jóval olcsóbban is hozzájuthat CD-n, hisz egyetlen lemezgyűjtemény sem lehet teljes nélküle.

Hogy miért van ez a lemez olyan nagy becsben? Nos, Roger Waters és a Pink Floyd egyébként is emblematikus jelentőségűek zenetörténeti szempontból, hiszen messze kitágították a rock műfaj határait; munkásságuk során nemcsak nagyszerű zenéket hoztak létre, hanem a minél erősebb hatás érdekében a technikai lehetőségeket is messzemenően kihasználták. 1973-as The Dark Side of the Moon című albumuk a legtöbb példányban eladott lemezek közé tartozik és a legtovább szerepelt az Egyesült Államok Billboard toplistáján (összesen 741 hétig). Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy speciális sztereo-effektusait kihasználva a hifimániások a hifi rendszerük tesztelésére használták és folyamatosan pótolták az elhasználódott példányokat. Az Amused to Death tovább megy ezen az úton, bár a Pink Floyd nélkül, de Waters talán legmélyebb hatású dalaival, a technikai lehetőségek minden addiginál forradalmibb alkalmazásával és az összetevők tökéletes egységével itt szinte tökéleteset alkotott. Bátran kijelenthetjük, hogy az egyetemes kultúra része, amit mindenkinek ismernie kellene.

A Pink Floyd, de különösen Roger Waters zenéjében mindig erős kritikát fogalmazott meg a társadalom visszásságaival szemben. Ebből születtek a nagy hatású, ún. concept albumok, amelyek egy-egy témát járnak körül. Bírálták a háborút, a társadalmat, oktatást, a politikát, ebben az albumban pedig a szórakoztató ipart, de a háborúk is újra szóba kerülnek. A lemez elkészítését részben Neil Postman Amusing Ourselves to Death című könyve inspirálta, amelyben a televízióval és az azt kiszolgáló médiával szembeni kritikát fogalmazta meg a szerző. Az oktatás vége című művében Postman megjegyzi, hogy az album az egyetemisák körében igencsak megnövelte az ő tekintélyét is, de egyébként nem is tudna ellene semmilyen kifogást felhozni.

A Pink Floyd sosem virtuóz hangszeres tudásával tűnt ki; előfordult például, hogy lemezfelvételre is kisegítő dobost alkalmaztak, mert Rick Mason gyakorlata nem volt megfelelő. Azonban a mélyértelmű mondanivaló és a művészi cél érdekében alkalmazott eszközök tekintetében mindig kimagaslót nyújtottak. Ez az album sem tartalmaz igazán virtuóz hangszer-parádét, hangszerelése inkább puritán, viszont logikus folytatója a Wall által megkezdett és a The Final Cut által tovább vitt útnak.

Az albumot elmélyülten végig hallgatva egyike a legnagyobb hatású zenéknek, amiket eddig hallottam. Ebben fontos tényező, hogy az én rendszerem képes visszaadni a QSound-technológia által nyújtott hangeffektusokat, amit egyébként a kísérőfüzet is kiemel, mint „használati utasítást”. Fura érzés, hogy akár egy rádiófelvétel-bejátszás a megfelelő pillanatban milyen dermesztő hatású tud lenni. Amikor pedig a Perfect Sense 2. részében a tömeg kiemelkedik a síkból és teljesen körülvesz, miközben a zene is fokozódik, borzongás fut végig az ember testén. Fantasztikus! A Late Home Tonight 1. részének végén a robbanás a székbe szegez, utána pedig mintha hirtelen süketszobába kerülnénk, bezártságérzetet ad a fojtott sípolás. A Three Wishes részben a dzsinn beszéde hasonlóan óriási élmény, mert ugyan előlünk jön, de föntről, a szobába ide-oda mozogva. Félelmetes, különösen sötétben. Ezek az effektusok nemcsak ezt biztosítják, hanem azt is, hogy az albumot hallgató egyre kevésbé tudja eldönteni, mi a valóság és mi az illúzió. Most tényleg elment az utcán egy kocsi? Tényleg ugatott kint a kutya? Vagy csak a zene? Teljesen kikapcsol a világból úgy, hogy közben csak annak egy arcát mutatja felfokozott érzékenységgel.

A zene az egész albumon végig szomorú, ritkán üt meg vidámabb hangot, a What God Wants visszatérő motívuma pedig kifejezetten feszült, nyugtalan. Az It’s a Miracle kissé nyugodtabb, szomorúbb. Az Amused to Death 4. percében kezdődő feloldódáskor pedig nem tagadom, előfordul, hogy könnycseppek jelennek meg a szememben; It was the greatest show on earth…

Hangminőség

Nos a hangminőséget már korábban is emlegettem, mert nagyon fontos része az albumnak. Természetesen nem lehet kifogás ellene. A hang telt, az énekesek jelenlét-érzete fantasztikus, az összhatás ugyanakkor sosem céltalanul bántó, hanem nyugodt, magabiztos. A dinamika eléggé tág, bár nem extrém. A szövegérthetőség is megfelelő, bár Roger Waters azért nem erőlteti meg magát az énekkel. A QSound effektusok kihasználására a kísérőfüzet is kitér: „a hallgatónak pontosan a két hangszóró középvonalában kell elhelyezkedni. Ha a felvétel elején a kutya nem a szomszéd szobából ugat, akkor az ön hangsugárzójának fázis-visszaadása nem megfelelő.”