Csajkovszkij és Bernstein

Csajkovszkij 6 szimfóniája közül az utolsó három óriási népszerűségnek örvend, az első három viszont alig szerepel a koncertprogramok műsorán és ezek felvételeinek száma is jóval kevesebb. Az első három szimfónia természetesen még nem azon az érett egyéni nyelven szól mint a három későbbi mű, de hiba lenne őket lebecsülni. Elég egy picit megismerni őket, hogy rájöjjünk, milyen hatásos és szerethető darabok.

Sok hangfelvételt készítő karmester és zenekar persze megelégszik az utolsó három szimfónia rögzítésével, a vérbeli felvételkészítők és/vagy Csajkovszkij-specialisták viszont szerencsére teljes Csajkovszkij-szimfóniaciklust rögzítenek. Így teljes ciklusból is jobbnál jobb felvételek közül válogathatunk ma már. Ezek közül én most az egyik legeredetibbet és egyik első sztereó ciklust szeretném ajánlani.

Leonard Bernstein 1943-ban vezényelte először a New York-i Filharmonikusokat és sok vendégszereplést követően 1957-ben lett hivatalosan főzeneigazgatójuk. A Columbia lemeztársasággal pedig már egy évvel korábban aláírt egy hosszú távú szerződést, ennek köszönhetően a következő két évtizedben felvételek tömegét készítették. Ennek az együttműködésnek az eredménye az 1960-1975 között felvett Csajkovszkij-szimfóniaciklus is. A digitális korszak eljövetelével a Columbiánál készült felvételek szinte mind utat találtak CD-re is, a jelen bemutató tárgyát képező album tartalma is többféle kiadásban volt elérhető az évek során (ma már persze online forrásban is megtalálható).

Ez az ötlemezes album 2003-ban jelent meg és a szimfóniák mellett a szerző nagyobb lélegzetű „nyitányait” (valójában szimfonikus költeményeit) is tartalmazza (az Olasz Capriccio sajnálatos kivételével), a felvételi időszak 1957-1975 közötti. A kísérőfüzet semmiféle információt nem tartalmaz arról, milyen remasteringet hallunk a lemezeken, de ugyanez a tartalom egyébként 2020-ban mégegyszer megjelent a Sony olcsó kiadású „masters” sorozatában is. A karmester a Negyediket kétszer is felvette a new yorkiakkal, az album a második, 1975-ös verziót tartalmazza.

A felvételeket hallgatva az jutott eszembe, hogy az 50-es 60-as évekbeli Columbia hangzás már a maga korában is másodvonalbelinek számíthatott és ezen az idő sem segített; míg a korabeli DECCA, Mercury vagy RCA Living Stereo felvételek máig legendásnak számítanak hangzás szempontjából, a Columbia esetén ez soha fel sem merült. És (ez alapján az album alapján is) joggal. A sztereó színpad kétoldalas (a vonósok nagyrészt a két hangszóróból szólnak, nincsenek szépen elosztva a képzeletbeli színpadon), a fafúvók és a rezek elhelyezkedése esetleges. Ami még nagyobb probléma, hogy a felvételek készítői néha számomra teljesen érthetetlen módon variálták a különböző szólamok kiemelését valamint az általános dinamikát. Az egyik pillanatban egy fontos réz- vagy fafúvós szólam alig hallható, a másik pillanatban minden zenei (és kottában jelölt) ok nélkül már elsődlegessé válik, az ütők néha inkább csak jelzésértékűek (például a tamtam a 6. szimfónia utolsó tételében), bár az üstdob és a nagydob jelenléte általában jó és nem rosszabb mint a korszak gyakorlatában általános volt. Ugyanakkor a dinamikai megoldások is gyaníthatóan sajnos sokszor inkább a felvétel készítői, semmint a karmester és a zenekar munkájának eredménye, bár Bernstein extravaganciájának ismeretében bármi elképzelhető. A hangzás összességében sokszor kissé ködös.

Végeztem egy kis összehasonlítást az 1967-ben felvett 2. szimfónia utolsó tétele és ugyanennek a műnek Doráti Antal és a Londoni Szimfonikusok 1965-ös Mercury Living Presence felvétele között. A különbség a dinamikában, transzparenciában egyértelműen a Mercury javára dönti el a versenyt. Szélességében sokkal kiegyensúlyozottabb színpadkép, a zene pedig nagyon nagy dinamikatartományban, természetes arányokkal szólal meg. De azért a Columbia esetén sem annyira rossz a helyzet, a Mercury (minden felvételére jellemző) enyhe magaskiemelése a Columbia esetén természetesen nincs, a hangszerek kevésbé direkt megszólalásúak (ez ízlés dolga, én szeretem a Mercury-féle megoldást is) és a színpadnak nagyobb a mélysége. Az egész albumban az 1962-ben rögzített 1812 nyitány a leggyengébb hangminőségű, nagyon limitált dinamikával és összemosott hangképpel. (A nyitány (hang)falat bontó híres ágyúlövéseit is inkább Doráti nevezetes Mercury-felvételén érdemes keresnie a hifimániásoknak.)

A New York-i Filharmonikus Zenekart az „Öt nagy” között tartották számon (az öt legjobb amerikai zenekar), ezeken a felvételeken bár sokszor vannak szép megoldásaik és híven, lelkesen követik a karmester elképzeléseit, azért nincsenek mindig a helyzet magaslatán. Legrosszabb a helyzet a Rómeó és Júlia nyitányfantáziában, ahol slampos játékot és ritmikai pontatlanságokat is hallunk (a legdurvább egy elhibázott cintányérütés). Bár igaz, ez a felvétel készült a legkorábban, 1957 januárjában, mielőtt még Bernstein (a zenészeinek csak „Lenny”) átvette a zenekart. Az album időben következő felvétele már az 5. szimfónia 1960 májusi rögzítése és ha ahhoz hasonlítom, az új zeneigazgató keze alatt hallhatóan fejlődött a zenekar játéka 3 év alatt. Többnyire azért tényleg bravúros játékot hallunk kiváló rézfúvókkal, karakteres, néha már a közép-európai zenekarok jellegzetes színeit produkáló fafúvós szólamokkal és tömören bársonyos, kifejező vonósjátékkal. Legtöbbször még az ütős szekció arányai is el vannak találva.

De akárhogyan is elemezzük a hangzást vagy a játékot, a problémák ellenére ezek a felvételek megmaradnak örök klasszikusnak. Még úgy is, hogy Bernstein később más zenekarokkal is felvette a művek nagy részét. Mert ezek a felvételek a XX. század egyik legnagyobb hatású karmesterének extravagáns, már-már a különcködésig egyéni, mégis mélyen őszinte és lebilincselő hatású látomásai a romantikus szimfóniairodalom központi darabjairól. A hatása megragad rögtön az első CD első pillanatától és nem enged el az utolsó lemez utolsó hangjáig. Lehet, hogy a hangzás sőt a zenekari játék nem makulátlan, mégis olyan sodrása, ereje és magától értetődősége van ami feledtet minden kritikát. Bernstein sok-sok egyéni megoldása magától értetődőnek hat, ilyen például a 4. szimfónia lassú tételének lélegző, élő tempómódosításai, a Szláv induló végének karakterisztikus megformálása vagy az első három szimfónia fiatalos lendülete. Bernstein előadásaiban egyetlen másodperc üresjárat vagy rutinmunka sincs.

Ezek a művek a keze alatt életre kelnek. Persze a Csajkovszkij művek önmagukban is annyira erős érzelmi töltetűek, hogy felmerül a kérdés, talán nem túlinterpretáció-e ez. Például ha vesszük a Rómeó és Júlia nyitányfantázia ultra-romantikus felfogását a maga hatalmas portamentóival és tempómódosításaival. Bernstein egyeseknek talán vulgáris. Szerintem viszont csupa élet, csupa gondolat, csupa fantázia. Ezeket a felvételeket én nem referenciának tartom. Nem is lehet az. Több annál. Ez egy mára már kihalt romantikus előadói stílus és karmesteri iskola örök érvényű kincset érő hangzó dokumentuma.