Mahler 1. szimfónia

„A szimfónia legyen olyan, mint a világ: mindent öleljen át.”

Gustav Mahler gondolata az utóromantika felfogását tükrözi, azonban vitathatatlan, hogy ezt akár művészi hitvallásának is tekinthetjük. Talán senki még korábban nem fogalmazta meg ezt és senki még korábban nem írt olyan szimfóniákat, amelyek annyira megfelelnek ennek a követelménynek, mint az övéi. 1. szimfóniája szinte előzmények nélkül jelent meg 1889-ben; ekkor vezényelte személyesen ősbemutatóját a budapesti Vigadóban. Bár születtek korábban dalai (amelyekhez élete során többször visszatér még, hogy egy-egy tételt szimfóniájába beemeljen belőlük) és egy befejezetlen zongoranégyese, az 1. szimfónia innen, a XXI. századból nézve szinte berobban a zenetörténet színpadára. Az első előadás persze nem talált túl kedvező fogadtatásra (évtizedek kellenek még Mahler halála után, hogy mai szinte határtalan népszerűségét elérje), viszont nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ekkor még jóval karcsúbb hangszerelésben és tartalmilag is máshogyan hangzott el: a plakátok „Symphoniai költemény két részben” címmel hirdették, szerepelt benne egy később visszavont tétel, az utolsó tétele is jelentősen különbözött még attól, ahogyan ma ismerjük. Mahler ezután többször hajtott végre változtatásokat művén, az első két előadáson szereplő „Titán” címet is elhagyta, mire 1898-ra eljutott a végső változathoz.

Bár látható, hogy több éven keresztül alakult még az, ami ma vakítóan fényes és megállíthatatlan kitörésnek tűnik, mégis alapjaiban véve egy lendülettel jött létre. Mire készen lett, már tényleg mindent átölelt: panteista természetábrázolástól a lelkiállapotok legszélesebb skáláján át akár a fanyar iróniáig. Maga az alkotó is meglepődhetett azon, mit ért el, hiszen egy levelében így nyilatkozik: „Olyan hatalmas lett az egész, és minden hegyi zuhatagként áramlott belőlem. Egy csapásra minden zsilip megnyílt bennem.” Erre a zsilipre mi is könnyen rátalálhatunk, ha megfelelő körülmények között meghallgatjuk a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar lemezét.

A mű felvételeinek száma persze légiónyi. Az Amazon a „mahler symphony 1” kifejezésre több, mint 1300 találatot hoz (ezek között persze jelentős átfedések is lehetnek). Első felvétele még 1940-ben készült: Dimitri Mitropoulos vezényelte a Minneapolis Symphony Orchestrát. A 60-as években a Mahler-reneszánsz beköszöntével a felvételek száma is gyors növekedésnek indult. A Fesztiválzenekar 2011 szeptemberében adta elő a művet a Budapesti Mahler Ünnepen, amit követett a felvétel is. A kész SACD pedig szűk egy év múlva, 2012 augusztus elején jelent meg.

Az élő előadás egyik nagy hangversenyélményeim közé tartozott, így nagyon vártam a lemez megjelenését. Kíváncsi voltam arra is, hogy a szoba magánya és a többszöri meghallgatás, sőt közvetlen összehasonlítás lehetőségének másféle igényeivel szemben is megfelelő-e Fischer Iván koncepciója. Azt kell mondjam: megfelelő, sőt ennél több is: etalon-értékű felvétel született.

Már a szimfónia első pillanata problematikus: a vonósokon áradó aláfestés indulása beússzon vagy csak úgy elkezdődjön? Mindkét elgondolással találkoztam már, de ezzel még nem: itt a csöndből gyöngéden kiragadva, lekerekítetten de nem túl érzelgősen kezdődik a zenei utazás. Az ember nem is gondolná, hogy a világnak ilyen kezdete is lehet, de amikor meghallja, mégis magától értetődő. A természet hangjainak megjelenése is élményszámba megy; szinte kínálja magát a nyugodt szemlélődésre, arra, hogy rácsodálkozzunk olyan dolgokra, amelyek fontosak, mégsem tulajdonítunk neki sokszor jelentőséget. A felbukkanó madárhangokra, neszekre és dallamfoszlányokra. Két és fél perc elteltével persze a sötét erők is gyülekeznek, a mélyvonósokon megjelenő motívumok még sosem voltak ennyire kontúrosak; visszahúzódóak mégis jelentőségteljesek. Fischer Iván láthatóan nagy gondot fordít ezeknek a részeknek a kiemelésére, a 13. percben következő hatalmas zenekari kitörés előtti mélyen fájdalmas epizódot rendkívül lelassítja, így nemcsak ennek a hatását erősíti meg, hanem a következő diadalmas érzéseket is, amelyek már kifejezetten feszes tempóval jelennek meg. Az egész tétel szinte egyetlen ívnek tűnik, talán emiatt is érezni azt, hogy egy picit kevésbé sikerült kontrasztosra, mint lehetne.

A második tétel kedélyes, bécsies hangulattal indul: Mahler a tradicionális menüetet egy osztrák ländlerrel cserélte fel. Élményszámba mennek a kiemelt hangsúlyok, a vonósok hajlításai, amelyek azonban a tánc visszatérésekor már nem lesznek ugyanazok, mintha csak a közbeiktatott trio nyomott hagyott volna a hangulatán. A trio, ami nekem különösen tetszett: mintha a régi, XX. század eleji stílus elevenedne meg újra: a rubató használatára, vagyis a tempó szabad módosítására modern felvételen ritkán hallani ilyen remek példát. Már ez a pár perc elég lenne ahhoz, hogy a felvételt különlegesen kedves lemezeim között tartsam számon. Rendkívüli hangulatot áraszt. De a hangzó tér is mindig igazodik a zenéhez: ha kell, kinyílik (ilyen a tétel eleje is), de képes arra is, hogy bensőséges, kamarazenéhez illeszkedő legyen.

A 3. tétel a nevezetes messzi, magányos bőgőszólóval indul. A légkör borzongató, s ez megmarad a fafúvók belépésekor is. Az ambivalencia kiemelése (amit a tétellel kapcsolatban én csak akkor vettem észre, amikor felhívták rá a figyelmemet) itt is a tempó és a hangzás gondos és választékos használatával történik. A basszus folyamatos alaptempója is több dinamikai szinten megy keresztül. Az első 4 perc a különböző hangszínekről, árnyalatokról szól, nem tudjuk, hogy mikor gúnyolódik, mikor gondolja komolyan ezt a rengeteg emléket, amit a zenével megjelenít. Szintén az általam kedvelt régi előadói stílusra emlékeztet a vonós portamentók kiemelése is. Az utolsó tétel aztán igen heves tempóban indul: 3 és fél percig tart a vihar. Igazi későromantikus érzelmi hullámzás. Szinte minden egyes percéről rengeteget lehetne írni, ugyanakkor a különböző árnyalat burjánzása mégsem eredményezi a tétel formai szétesését, hanem inkább erősíti a zene kissé eklektikus mivoltát. A mindig sodró befejezés most még erősebben hat: a tempó még egyszer utoljára lelassul a vége előtt, hogy aztán feltartóztathatatlanul, mindent magával sodorva elérkezzen a két hang által jelzett határozott végkifejlethez.

Hangminőség

Nem lehet említés nélkül hagyni az élményhez jelentősen hozzájáruló hangzást sem (ez ugyan sztereó és többcsatornás SACD, de én csak a lemez sztereó CD-rétegét tudom meghallgatni, tehát az alapján írok véleményt). A Fesztiválzenekar egyébként is alkalmas ehhez a hangzásideálhoz: összehasonlíthatatlanul transzparens, minden szólam tisztán hallható, ami azt eredményezi, hogy szinte bármelyik szólamra tudunk figyelni, így minden új meghallgatáskor egy picit más képét kaphatjuk a zenének attól függően, hogy mely szólamokat részesítjük előnyben, vagy egyszerűen csak hagyjuk, hogy áradjanak, ahogyan jönnek. A dinamika nagyon nagy, habár ez azt eredményezi, hogy nagyon csöndes környezetre és viszonylag jó minőségű hifire van szükség ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az erényeit. A zenekar „természetesen” kiváló: eszményi fafúvók, éneklően hajlékony kifejezésre képes rézfúvós kar, tökéletesen egységes vonósok. Ez a felvétel méltán foglalhat helyet a legjobb 1. szimfónia-lemezek között.

A lemez a Channel Classics-nál szokásos összehajtogatott papírtokba került (amit én személy szerint nem igazán kedvelek), egy rövid bevezetőt tartalmaz Fischer Iván karmestertől, egy rövid ismertetőt a mű keletkezési körülményeiről (3 nyelven), ezen kívül pedig egy BFZ-diszkográfiát is.