Mozart zongoraversenyek

Nem szeretek olyan felvételről írni, aminek a tárgyában sok összehasonlítási lehetőség van, erre jóval nagyobb tapasztalat kellene, mint az enyém. A Mozart zongoraversenyek felvételeivel pedig Dunát lehetne rekeszteni. Nem is terveztem ilyet, amikor elhatároztam, hogy egy hét alatt végighallgatom ezt a 10 lemezes albumot. A 20. sorszámú mű magasságában viszont már erős volt a kísértés.

Szóval Mozart összes zongoraversenye, bár kihagyva az első négy gyerekkori, csak hangszerelési kísérletet (Mozart más szerzők zongoraszonátáit hangszerelte – és némileg átírta – zongoraversennyé). A kettősverseny sem szerepel az albumban. Így hát az 5.-től kezdődik a sorozat. Az előadó a belga Anima Eterna zenekar, amit alapítójuk és a szólista Jos van Immersel vezet. Nekem ismeretlen volt a nevük, amíg a Youtube-on véletlenül rá nem leltem Schubert 3. szimfóniájára az előadásukban. Ennek a hatására kezdtem el a zenekar felvételei után kutatni. Aki esetleg nem tudná, Immerseel és zenekara vérbeli „historikus” előadó, vagyis a műveket az eredeti partitúra alapján (már amennyire ez lehetséges) a korabeli hangolással korabeli (általában reprodukált) hangszereken adja elő. Ez az album egyik érdekessége – bár nem kifejezetten emiatt választottam ezt. Mint ilyen, a kísérőfüzetben természetesen elmagyarázza, miért az ő megközelítése a helyes, legalábbis a fortepiano választása tekintetében. (Én különben nem vagyok ilyen radikális, egy modern hangszeres előadás is lehet jó.)

Mozart esetében számomra nagyon lényeges az előadás és ritkán hallok olyat, ami igazán tetszene. Zenekari műveiben rendkívül élénken használta a fafúvókat, amit szeretek jól hallani. Az előadóknak pedig egyszerre kell könnyed és mély tartalmat megszólaltatni. Imádom, ahogyan megállíthatatlanul árad zenéjéből a dallamosság, az ötletesség és a szenvedély. Az előadónak mindezeket a tulajdonságokat egybe kell forrasztani. Talán pont ezért van, hogy aránylag későn kezdtem el foglalkozni igazán komolyan a zenéjével, addig csak a külsőségeket láttam benne. Legkorábbi élményem Ránki Dezső közvetítésével volt, egy Hungaroton LP-n (9. és 14. verseny, Liszt Ferenc Kamarazenekar/Sándor Frigyes) de akkor azt unalmasnak és érdektelennek találtam. Pedig Ránki előadásait nagyon kedvelem, Bartók, Beethoven és Liszt zongoraművei esetén is kedvenceim közé tartozik, de Mozartot valahogy nem tudta átadni. Aztán évekkel később Barenboim és az Angol Kamarazenekar 2 CD-s albumát hallgattam (9., 20., 21., 23., 27. verseny). Bár voltak benne megkapó részek, mégsem fogott meg; visszafogottnak és szürkének tűntek. Később aztán olyan élmények értek, hogy elkezdtem másként tekinteni Mozartra. Rájöttem, hogy nem a zenéjével van a baj, hanem az előadásokkal (felvételekkel). Már csak meg kellett találni azt, ami remélhetőleg úgy mutatja be őket, ahogyan én szeretném elképzelni. Elkezdtem a historikusok között keresgélni és megtaláltam ezt.

Az Anima Eterna és Immerseel előadása mindenben megfelelt az elvárásaimnak (ma már nem így látom). A teljes album egyik nagy erénye, hogy nagyon jól képes megmutatni a versenyművek egyéni jellegét. Immerseel remek stílusérzékkel közelít a művekhez. Mindegyik zongoraverseny egyedi, a 9. bensőséges, a 20. démoni, a 26. látnoki, de egy közös: mind zseniális. Végig lehet követni, hogyan fejlődött Mozart zongoraverseny-szerzőként. Hogyan vált egyre sűrűbbé, erőteljesebbé a hangszerelése, hogyan vált mélyebbé, átgondoltabbá a tartalom. Immerseel saját kadenciákat írt a tételekhez, amelyek jól illeszkednek a művekbe, bár nem különösebben kiemelkedőek. A zenekar tökéletes összhangban követi, szinte érezni, hogy a zenészek is élvezik a játékot és lelkesen vesznek részt az előadásban. Hogy a zongoraszóló előadása mennyire improvizatív, nem tudom, de hallgatásakor egyébként sem merül fel elemzési vágy, mert bár minden szólam remekül hallható, egyszerűen csak el kell merülni abban a világban, amit elénk tár. E.T.A. Hoffman azt mondta Mozart zongoraversenyeire, hogy szimfóniák obligát zongorával. Itt kiderül, hogy miért is. A zongora egyre inkább a zenekarba olvad – akusztikailag is – és nem uralja azt, hanem szerves része, egy a többi hangszer közül. Ugyanakkor képes arra is, hogy adott esetben erőteljesen kiemelkedjen belőle. Külön erény – bár ez egy historikus előadónál talán alapkövetelmény -, hogy végig megmarad klasszikusnak, nem romantizálja Mozartot. Ez természetesen egyrészt a zenekar adottsága is, nincs meg a vastag vonóshangzás és a nagy hangtömbök, de nem is lassítja le a végletekig a zenét, hagyja, hogy a dallamok, a hangszerelés magáért beszéljen.

Hangminőség

Sajnos a kísérőfüzet a felvétel körülményiről szinte semmit nem ír. A hangszerek talán kissé közelről szólnak, a tér kisebb közöttük, de ez tetszetős, bensőséges hangulatot ad. Talán ez is volt a cél, talán a Mozart-korabeli hallgató is kisebb teremben, közelebbről hallgatta ezeket a műveket, mint az, aki ma belül a néhány ezer férőhelyes, igazából Mahler, Bruckner vagy Strauss műveire méretezett hangversenyterembe. A zenekar arányai példásak, bár eleinte zavart az, hogy a zongora néha már túl visszavonultnak tűnik, egy mai hangversenyzongorától ilyet sosem tapasztalnék. Ez bizonyos esetekben zavaró lehet. A hangzás bársonyos és a felvétel végig egységesen magas színvonalú.