Strauss-művek

1947: két évvel a Második Világháború után. Az események után csak lassan oldódott az emberekben a feszültség és a lehangoltság. A valaha a Világ Legnagyob Zeneszerzőjének tartott Richard Strausst ekkor már túl a 80-on, szintén megviselte a háború. 1945 után Svájcba ment feleségével, ahol szanatóriumban kezelték. Strauss évtizedekkel korábban, a század elején még a modernitás apostola volt, minden művét zajos sikerek és botrányok kísérték. A zene története azonban hamarosan más irányt vett és új hősök jelentek meg a színen. Sztravinszkij, Bartók és a Schönberg-iskola zenéje pedig Strauss hajdan forradalminak tartott műveit egycsapásra ódivatúvá tette. Ma már látjuk, hogy Strauss élete végéig az utóromantika világában mozgott, még azután is mikor az új divatok és a század elejének katasztrófái elsöpörték azt a világot amit ő képviselt. Ez persze semmit nem von le mondanivalójának értékéből; művei a mai napig a repertoár szerves részét képezik.

1947-ben, 83 évesen mint a zene nagy öregje, akit a fiatal titánok ugyan tisztelnek de már nem követnek, a zenében már aligha akart bármi újat, többet mondani. Még ebben az évben részt vett egy londoni koncerten is (ahová életében először repülőgépen utazott) ahol az újságíró kérdésére, miszerint mik a tervei a jövőben, cinikus humorral válaszolta, hogy „Hát, meghalni”.

Nem is neki jutott eszébe a komponálás. Fia javasolta, hogy zenésítsen meg dalokat, arra utalva, hogy az újrainduló koncertéletben bizonyára igény lesz ilyen művekre. Nem is kellett sok noszogatás: Strauss új erővel, nagy kedvvel még utoljára, 83 évesen elkezdett komponálni. A szoprán énekhangra és zenekarra írt dalok pedig egymás után sorakoznak ki a keze alól.

Elsőként Johann von Eichendorff: Im Abendrot (Alkonyfényben) című versények megzenésítése készült el 1948 májusára. Ezután Hermann Hesse versei felé fordult, amikből négyet választott ki, de csak hármat tudott befejezni. A Szeptember címet viselő költeményt 1948 szeptemberében fejezte be, egy év múlva, 1949 szeptemberében pedig már halott volt.

Bár a négy zenekari dal eredetileg nem ciklusnak készült, az 1950-es londoni ősbemutatón egy csokorban hangzottak el és azóta is „Négy utolsó ének” címmel jelennek meg a koncertek és a felvételek programján. A hivatalos kottakiadásban a sorrend a komponálástól eltérő, amit művészi okok magyaráznak: az elsőként komponált Im Abendrot költői kérdéssel zárul, ezért ez került a ciklus végére. Így szerepel a jelen írásom tárgyát képező felvételen is:

1. Frühling (Tavasz)
2. Beim Schlafengehen (Elalváskor)
3. Szeptember
4. Im Abendrot (Alkonyfényben)

A kompaktlemez technológia megjelenésének évében, 1982-ben Klaus Tennstedt karmester pályája csúcsán volt. Világszerte a legrangosabb zenekarok hívták vendégszerepelni, koncertjeiről lelkes beszámolók születtek, így nem vállalt nagy rizikót az EMI lemezkiadó amikor egyik legelső CD-jük műsorához őt kérték fel. A műsorban a Négy utolsó éneket Strauss fiatalkori remekművével, a Halál és megdicsőülés szimfonikus költeménnyel állították párba. A Tennstedt vezényelte London Philharmonic Orchestra-t pedig a kor egyik ünnepelt szopránjával, Lucia Popp-al. A párosítások pedig páratlan produkciót eredményeztek.

Bár valamilyen formában minden dal az elmúlásról szól, a zene mégsem szomorúságot, hanem az élet végéről visszatekintő, őszies szemlélődést és nyugalmat áraszt. Nagyon sokszor meghallgattam már, mégsem tudok betelni ezzel a produkcióval. A hangfelvétel történetében szerencsére vannak nagy csodák, olyan alkalmak amikor kivételes egymásra találást, egymásra hangolódást sikerült rögzíteni az örökkévalóságnak. Úgy érzem, ez a felvétel is egy ilyen alkalmat örökít meg.

Lucia Popp hibátlan énekéhez tökéletesen simul a Tennstedt vezette zenekar gyöngéd, de biztonságot adó játéka. A hangzásegyensúly ideális, a zenekar és a szólista egyenrangú partnerek, a szólisztikus hangszerszólamokat a zeneszövetbe szépen beillesztve, de artikuláltan halljuk, a felvétel hangzása sokkal inkább emlékeztet áttetsző kamarazenekarra mint tömör, súlyos hangzású nagyzenekarra.

Tennstedt nem a nagy zenekarépítő és perfekcionista karmesterek közül való volt, egyik pályatársa a világ legjobb vendégkarmesterének nevezte. A Londoni Filharmonikusok játéka sem mentes az apróbb hibáktól, pontatlanságoktól. De mégis olyan árnyalatgazdagon, szépen és kifejezően szól, ami feledteti a kifogásaimat. (A Négy utolsó ének ezen nagyon korai digitális felvétele egyébként tartalmaz egy nagyon halk, de folyamatos, 16 kHz körüli zajt is ami valamilyen technikai problémából kerülhetett a felvételre, de ezt aligha fogja bármely hallgató észrevenni, nekem is véletlenül tűnt föl spektrumanalizátoron.)

Mivel a dalok eredetileg nem egy ciklusnak készültek, a hangszerelésük eltér kissé egymástól, de a szerző mindegyikben fontos szerepet szánt a kürtnek, kedves hangszerének. A zenekar hangzása légies, a dallamvonalak megfoghatatlanok, mintha a zene már nem is ebből a világból szólna. Lucia Popp pedig a technikai tökéletesség birtokában,bámulatos hajlékonysággal és éteri kifejezőerővel énekel. Tennstedt szokatlanul lassú tempókat vesz, de ez itt még inkább kiemeli a dalok transzcendens jellegét és lehetővé teszi, hogy teljesen belemélyedjek a művészek által elém tárt zenei világba. Itt már semmi hatásvadászat és magamutogatás nincs, csak a felső fokú mesterségbeli tudás, ami lehetővé teszi a mondanivaló tökéletes megfogalmazását.

A négy éneket követően egy nagyon nagy ugrással visszamegyünk a korai zajos sikerek korszakába. Az utolsó költemény költői kérdéssel zárul: „Ez lenne a halál?” – mire a zenekar hangzása éteri magasságokba emelkedik, egy 60 évvel korábbi szimfonikus költemény témáját idézve. Ha lehet egyetlen művel folytatni azt amit eddig hallottunk, az csak ez az egy lehet: Strauss 24 éves korában komponált remekműve, a Halál és megdicsőülés.

A nagyjából 25 perces műből már légiónyi felvétel született (a Wiki oldal 66-ot sorol fel, ebből a legkorábbi 1924-es), lehetetlen átfogó összehasonlításban értékelni ezeket. Nekem pedig annál is inkább mivel ez a lemez volt a művel való első találkozás. És ez az első találkozás, akárcsak a dalok esetén, a csodára találás élményét adta. És mint a csodákat általában, ezt is nehéz szavakkal leírni. Nem is vállalkozok rá, inkább csak olyan földhözragadtabb dolgot szeretnék megosztani, mint az, hogy például a zenekar hangzása itt is inkább könnyed, és bármiféle töredezettség vagy epizódszerűség nélkül, egyetlan hatalmas ívként épül fel a mű, gondosan és hatásosan előkészített csúcspontokkal. A kürtszólam szintén fontos szerepet kap, különösen a 4. Moderato szakasz csúcsán, ahol hatalmas, mindent betöltő hangjuk jelzi a vágyott megdicsőülés elérkeztét.

Tennstedtről az a hír járta, hogy kissé labilis idegzetű ember, előfordult, hogy pánikolva ment ki egy híres zenekar elé a próbán vagy a koncerten, aztán mégis olyan produkciót vezényelt ami a végső bizonyosság és megismételhetetlenség érzetét keltette a koncertlátogatóban. Richard Strauss a halálos ágyán 1949-ben ezt mondta a menyének, Alice-nak: „Különös… a haldoklás éppen olyan, ahogy hatvan esztendeje megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben.”

Ezen a lemezen azonban haldoklást mégsem fogunk hallani. Végső bizonyosságot, dicsőséget, éteri és túlvilági szépséget viszont igen.