Haydn misék Rillinggel

A harmadik lemezen elsőként az 1802-es B-dúr „Harmoniemesse” misét hallhatjuk. Nevét a nagyon nagy méretű fúvós szekcióról kapta, magyarul fúvósegyüttes-misének lehetne fordítani. Ez a mise Haydn utolsó befejezett nagy műve, 70 évesen írta. Egy évvel később még belefogott egy vonósnégyesbe, de annak befejezésére már nem futotta erejéből. Igaz, hogy a mise után még élt 7 évet, mégis nehéz ezen a művön nem érezni az elmúlás gondolatát. Persze így utólag már könnyű mindenfélét belelátni, hiszen tudjuk, hogy ez után már semmi nem következett, de számomra ez volt az album egyik legmegdöbbentőbb műve. Megvan még a zene ellenállhatatlan sodrása, a klasszicista zenekar dinamikatartományának maximális kihasználása, viszont az egészet áthatja valamiféle Haydntől nagyon szokatlan borús és rezignált hangvétel, ami már nagyon erősen előlegezi a romantika korszakának eljövetelét. Olyan mintha mindig dúrba akarna váltani a hangnem; mintha Haydn a szokásosan ujjongó és életörömtől duzzadó zenét szeretné írni, de mégis mindig visszakanyarodik a sötétebb moll hangnemekbe. Nagyon érdekes ezt pont tőle hallani. Vagy például ott van a crucifixus (keresztre feszítették) szöveg alatt megjelenő hallatlanul merész disszonanciák sora, ami talán minden korábbinál messzebbre megy.

A lemez második darabja a Heiligmesse a két első mise közül az egyik, amit Haydn Londonból való hazautazása után írt. A mise boldog Offidai Bernát kapucinus testvér, a szegények segítője tiszteletére íródott, bár ma inkább Heiligmesse néven ismeretes, ami abból adódik, hogy a Sanctus szakaszban Haydn az akkori Ausztriában jól ismert vallásos dallamot használt fel (németül a szent: heilig). A misékben egyébként nagyon sokféle érdekes zeneszerzői megoldás van, nincs két egyforma gondolat, erről tanulmányokat lehetne írni (írtak is). Haydn fölényesen alkalmazza a klasszicizmus teljes zenei eszköztárát, felhasznál gregorián dallamokat, a tematikus anyag változatossága bámulatos, a misék minden szempontból rengeteg felfedeznivalót tartogatnak. Mint írtam, Helmuth Rilling nagyon jó érzékkel nyúl a zenekari textúrák rétegeinek bemutatásához is, bár a felvétel ebben nem mindig partner.

A 4. CD-n lévő két mise közül az első az ún. Theresienmesse, ennek a címe szintén nem Haydntől származik, hanem onnan hogy ennek a kéziratos másolatát a szerző a császárnénak ajándékozta. A hangszerelése a Nelsonmiséhez hasonlóan visszafogottabb, akkor épp nem álltak rendelkezésre megfelelő hangszeresek.

A CD-n lévő második mise egyben az album utolsó darabja: a Missa in tempore belli (Mise háború idején). Ezt a nevet maga Haydn adta a műnek, viszont utóbb a Paukenmesse név is ráragadt, az üstdobok karakteres használata miatt. Haydn miséi közül ma ez az egyik legnépszerűbb. A többi felvétel 2006-2008 között készült, ez viszont 1992-ben és sajnos kissé elüt a többitől. Ez ugyanis óvatoskodóbbra, dinamikailag kissé kompresszáltra sikerült és az orgona continuo sem hallható (talán nem is volt?). Már rögtön a Kyrie elején hiányzik az az erőteljes kitörés ami mondjuk Bernstein vagy Harnoncourt felvételein hallható. Ez azért nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon jó és lendületes maga az előadás, az áttetszőségre pedig itt is számtalan szép példát találunk.

Egy rövid bekezdés erejéig érdemes még visszatérni az első lemez tartalmához. A klasszicizmusban alapvetően kétféle misetípus volt: egy rövid és egy hosszú. A lemez szerkesztői jó érzékkel az első CD-re éppen egyet-egyet választottak mindkettőből: a korai „Missa Cellensis”-t és az F-dúr „Missa brevis”-t. Ezeket kevéssé ismert előadókkal vették fel és nem is sikerültek annyira jól. Persze érdemes őket is meghallgatni, de a Missa Cellensis távoli és visszhangos felvétele, hosszadalmassága és például a basszus szólista produkciója miatt (a mélységeket nagyon nehezen bírja) semmiképpen nem ajánlom első élménynek. A Missa brevis pedig a mai historikus divatnak megfelelően még vékonykább hangzású mint az előző.