Dimitrij Sosztakovics (1906-1975) nagyszerű orosz zeneszerző, akinek a művei mára szilárdan beépültek a komolyzene fő repertoárjába. Méltán megérdemelték, viszont sokan nem is tudják, hogy sokkal többről szól az ő munkássága, mint a Sztálin alatti gyötrelmekről, vagy az esztétikai idealizmus és a szocialista realizmus közötti konfliktusról és a műveiben esetleg fellelhető titkos mondanivalóról. Persze ezek a dolgok is mind igazak, de a Sosztakovicsról szóló diskurzusok nagy része egyáltalán nem a zenéről szól, hanem a járulékos dolgokról. Ezek lehetnek bármennyire érdekesek, vagy épp hihetetlenek, de elvonják a figyelmet arról, hogy ő milyen zseni volt zenei szempontból. Pedig az volt, a zenéje nemcsak a nagy kifejezőerővel bemutatott szenvedésről, letaglózó érzelmekről és a rendkívül személyes mondanivalóról szól, hanem a zenei gondolkodás nagyon magas szintjéről. Ezt sokan nem is veszik észre, sőt vannak akik azzal utasítják el a zenéjét, hogy „csak az ösztönökre hat” (Schiff András). Nem látják, hogy milyen kifinomult zenei gondolkodásmód áll a művei mögött. Már az is lenyűgöző, hogy 15 nagyszabású szimfóniát írt amelyek között nincs két egyforma. Mindegyiknek megvan a maga sajátos és különleges kifejezési eszköztára, még az általában senkit nem érdeklő, korai másodiknak és harmadiknak is. Mind egyedi és lenyűgöző alkotás. Sosztakovics soha nem ismételte magát amikor szimfóniát írt. Mindegyikről lehetne elemzést írni, én most ebben a cikkben a korszakhatárt jelentő 4. szimfóniát választottam, ami sok szempontból még a többi között is különleges.
A cikkhez nagyrészt David Hurwitz zenekritikus Sosztakovics-sorozatát használtam fel, egyéb forrásokkal kiegészítve, források az oldal alján.
Mielőtt a zenére rátérnék, mégiscsak szükséges pár mondatban bemutatnom a keletkezésének körülményeit, hátha valaki még nem hallott róla. 1934-ben, az akkor 28 éves fiatal tehetségnek bemutatták a Kisvárosi Lady Macbeth című merész operáját. A mű eléggé nyomasztó történetet zseniális zenével párosít. A korabeli Szovjetunióban hamarosan nagy sikere lett, elkezdték egyre többfelé előadni, még külföldön is sok helyen bemutatták (egy 1935-ös cikk a New York Sun-ban pornophony-nak nevezte a művet). Sosztakovics egy évvel később, 1935-ben elkezdett dolgozni következő szimfóniáján, a Negyediken. A szimfónia ötleteit már 1934-ben elkezdte felvázolni (hallható is a rokonság az operával). Minden egészen jónak tűnt, a fiatal zeneszerző lett az orosz zene egyik új üdvöskéje. 1936. január 28-án viszont becsapott a villám. A hivatalos szovjet pártújságban, a Pravdában megjelent egy névtelen cikk „Zene helyett hangzavar” címmel ami ízekre szedte az operát és erősen támadta a szerzőjét is. Máig nem tudni, ki írta ezt a komolyzenében híressé-hírhedté vált cikket, egész irodalma van a történetnek, de erős a gyanú hogy maga Sztálin állt mögötte. Ő ugyanis az előző napokban megnézte az operát a Bolsoj színházban és a beszámolók szerint annyira feldühödött rajta, hogy az utolsó felvonást már meg sem várta (a későbbi teljesen botfülű pártvezérektől eltérően egyébként Sztálinnak volt némi zenei érzéke). Egy ilyen támadás Sosztakovics ellen a párt első számú lapjában már nagyon komoly dolog volt. Ekkoriban folyt az a Szovjetunióban, amit a történészek a nagy terror korszakának tartanak; ennél sokkal kevesebb is elég volt, hogy embereket kivégezzenek. Sosztakovics egészen biztosan szörnyű időszakot élt át akkoriban. Különös, a csodával határos módon azonban a zeneszerzőnek mégsem esett bántódása, az okok boncolgatásáról is könyvet lehetne írni (egyik ok az lehetett, hogy Sosztakovics időközben nagyon sok sikeres szovjet propagandafilm zenéjét szerezte). Pár hét alatt csillapodott a helyzet, állítólag maga Sztálin is üzent a zeneszerzőnek, hogy ne vegye annyira a szívére, amit az újságok írnak… Akárhogy is történt, Sosztakovics, feje fölött viharfelhővel, 1936. májusára befejezte a 4. szimfóniát.
A premiert december 11.-re tűzte ki a Leningrádi Filharmonikus Zenekar Fritz Stiedry karmester vezényletével. Már a zenekari próbák is elkezdődtek, de hogy ezután pontosan mi történt, az máig nem tisztázott. A zenészek, vagy esetleg a pártközpontból érkezett nyomás hatására, nem tudni, de a bemutató reggelén hivatalos közleményben jelentették be, hogy a szerző visszavonja művét. 1937-ben az 5. szimfóniával már más útra tért és azzal helyreállította „hivatalos” megítélését is. Annak története is érdekes, de most maradjunk a 4.-nél.
A 4. szimfóniát félretették, kézirata feltehetően a világháború alatt megsemmisült. A zenekari szólamok azonban túlélték a háború éveit és ebből később sikerült rekonstruálni a teljes művet. A premier végül 25 évvel később, 1961. december 30-án volt Moszkvában: a Moszkvai Filharmonikus Zenekart Kirill Kondrasin vezényelte. Bár Sosztakovics többször emlegette, hogy átdolgozza a művét, végül eredeti formájában hagyta. A moszkvai bemutató után nem sokkal, 1962-ben már bemutaták Angliában majd 1963-ban az Egyesült Államokban is (az amerikai bemutatót követően Ormándy Jenő a Philadelphia Zenekarral Kondrasin után másodikként felvételt is készített belőle).
Mielőtt konkrétan rátérnék a műre, érdemes röviden áttekinteni a róla készült legfigyelemreméltóbb felvételeket.
- Vasily Petrenko/Royal Liverpool Philharmonic Orchestra (Naxos, 2013)
- Mstislav Rostropovich/National Symphony Orchestra (Warner, 1992)
- Rudolf Barshai/WDR Sinfonieorchester (Brilliant Classics, 1996)
- Ormándy Jenő/The Philadelphia Orchestra (Columbia, 1963)
- Leonard Slatkin/Saint Louis Symphony Orchestra (RCA, 1989)
- Neeme Järvi/Scottish National Orchestra (Chandos, 1989)
- Mark Wigglesworth/Netherlands Radio Philharmonic Orchestra (BIS, 2005)
- André Previn/Chicago Symphony Orchestra (EMI, 1977)
- Kirill Kondrashin/Moszkvai Filharmonikus Zenekar (Melodiya, 1962)
- Gennady Rozhdestvensky/Szovjet Kulturális Minisztérium Zenekara (Praga, 1985, élő)
- Michael Sanderling/Dresdner Philharmonie (Sony, 2016)
(Létezik még felvétel Bernard Haitink és a Chicago Symphony Orchestra előadásában is, ezt azonban nem ajánlom mert eléggé vontatott és elképesztően lassú előadás. Ez nem az a mű amiből lassan előadva „rejtett mélységeket” lehetne kihozni.)
Ezen felvételek közül néhány külön is kapható volt, viszont a legtöbbet ma már az összes szimfóniát tartalmazó teljes albumokban lehet megvenni. Szerencsére nincsenek olyan teljes Sosztakovics-szimfóniaciklus felvételek amelyekben a 4. szimfónia lenne a gyenge láncszem. Mivel ez a mű annyira nagyszabású és problematikus (és nem sok teret hagy a babrálásnak), csak akkor fog neki egy karmester, hogy elvezényelje, ha tényleg jól is akarja csinálni. Ezért kevés kivételtől eltekintve nem is nagyon van rossz felvétel belőle. Ha valaki nem akarja igazán jól előadni akkor inkább nem is vesztegeti vele az idejét.
A fenti, ajánlott felvételek közül én ebben a cikkben az egyik legjobbat, Vasily Petrenko és a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra 2013-as felvételét fogom használni a zenerészletek bemutatására. Mivel adott időpontra mutató youtube linkekkel fogom illusztrálni a tárgyalt zenerészleteket, ott nem tudok kivágni adott hosszúságú szakaszt, ezért egy adott részletnél általában elegendő pár percet meghallgatni hozzá, hogy hallható legyen, mire utalok. Aztán persze érdemes meghallgatni az egész művet is egyben. Csináltam hozzá playlist-et, itt meghallgatható.
A 4. abban a tekintetben is érdekes mű, hogy olyan irányba mutat, amerre aztán nem ment tovább a szerzője. Bár Sosztakovicsnak nagyon jó érzéke volt a klasszikus formavilághoz, ez a szimfónia nem írható le a hagyományos formai elvek szerint. (Amihez például az Ötödikben visszatért.) Kísérletező, és koncepcióját tekintve olyan út csúcspontja amin nem járt tovább. Ha nem következett volna be az a válság amiről korábban írtam, Sosztakovics későbbi zenéje inkább ehhez a szimfóniához hasonlított volna, amely élesebb, merészebb és kísérletezőbb. De ő született szimfonista volt, ezért mindig remekműveket írt, függetlenül attól, hogy milyen körülmények kényszerítették rá. Az út amit végülis ezután követett, ugyanúgy nagyszerű zenét produkált.
A 4. szimfónia nagyon nagy méretű zenekart alkalmaz, ez volt a legnagyobb apparátus amire Sosztakovics szimfóniát írt. Több, mint 100 zenészt igényelő előadói apparátusa:
- 2 pikkoló
- 4 fuvola
- 4 oboa (a 4. angolkürt is)
- 5 klarinét, 1 basszusklarinét
- 3 fagott, 1 kontrafagott
- 2 hárfa
- 16-20 első és 14-18 második hegedű, 12-16 brácsa
- 12-16 cselló, 10-14 bőgő
- cseleszta
- 8 kürt
- 4 trombita
- 3 harsona
- 2 tuba
- 6 üstdob (két játékossal)
- nagydob, kisdob, cintányérok (2 játékossal)
- triangulum, fakocka, kasztanyett, tam-tam, xilofon, harangjáték
A szimfónia három tételes, két óriási szélső tétel fog közre egy rövidebbet. Előadási ideje általában bő egy óra:
- Allegretto poco moderato – Presto
- Moderato con moto
- Largo – Allegro
Az első és utolsó tétel hossza hasonló, többnyire 25-27 perc, a középső tételé általában 9 perc.
A három tételből egyik sem követi a hagyományos formákat. Elsőre úgy tűnik, mintha csak epizódok sorozatából állnának, amelyek hisztérikus kitörésekbe torkollnak, zavaros mélységekbe süllyednek, burleszkszerű epizódok villannak fel és banális részek váltják a tragikus csúcspontokat.
Azt gondolhatnánk, ilyen összetett és nagy méretű zenei szerkezet bizonyára bonyolult formát használ, de a 4. szimfónia nagyformája valójában meglepően egyszerű. És mindhárom tételben egyforma. Ez bizonyos értelemben valahol törvényszerű is, hiszen minél nagyobb és hosszabb egy tétel, a körvonalainak annál egyszerűbbnek kell lenni, hogy a hallgató számára világos legyen, mi történik. Ez a forma pedig mindhárom tétel esetén: ABABA. Ennyi az egész! Persze Sosztakovics azért elég jól titkolja a módszereit, hogy ez elég összetetten és ami fő, változatosan hangozzon.
Néhány elemzés az első tételbe valamiféle szonátaformát is belelát, de nincs benne ilyesmi. Egyszerűen csak ABABA, vagyis 5 szakasz, amelyek nagyjából azonos hosszúságúak. Ennyit kell tudunk hozzá, hogy megértsük ezt az őrült első tételt, amiben a XX. század legvadabb zenéi szólnak. Csak annyit kell tudni, hogy hol kezdődnek ezek a részek. Hogy még világosabbá tegyem a dolgot: az A egy induló, a B pedig egy keringő. Sosztakovics ezekre az archetípusokra építi a szakaszokat és csodálatos dolgokat művel velük. Minden szakaszban van persze más tematikus anyag is, és sok feldolgozás van a tételben, így az archetípusok néha nehezen felismerhetőek és sok témát csak egyszer hallunk. De az összes groteszk és hihetetlen feldolgozás ezeken az ötleteken alapul.
Minden szakaz nagyjából öt percig tart, mindegyiknek betettem az elejére mutató linket, hogy képet kapjunk arról, hol kezdődnek.
A tétel kezdete feltűnő, nagyon könnyen megjegyezhető, nyers indulózene. Ez az első néhány percben többféleképpen folytatódik, vannak mellékötletek is, tehát amikor egy másik dallam bejön, még nem feltétlenül vagyunk egy másik szakaszban. A szakaszokat a fő témák határozzák meg. Az első B szakasz itt kezdődik, egy letaglózó zenekari tutti után szinte a semmiből. A fagott jelenti be, ennek a hangszernek még sok dolga lesz a szimfóniában. Ez tehát az első keringő, eleinte nagyon tétova, lehet hogy nem is ismerjük fel, talán nem is az míg később ki nem fejlődik keringőként.
Előbb lassabb, vágyakozóbb, majd eléri a saját tetőpontját. Ebben a szimfóniában szinte minden szakasz valamiféle őrült feltorlódott tetőpontban csúcsosodik ki. Amelyek aztán gyakran ugyanúgy a semmibe tűnnek mint ahogy jöttek. Az első B szakasz őrült tetőpontja szintén hirtelen szakad meg, és a csicsergő fafúvósokon jelenik meg az A szakasz visszatérése. Természetesen semmi nem ismétlődik meg szó szerint, ebben a szimfóniában minden változik, minden átalakul, de egyértelműen felismerhető, hogy az induló témánál vagyunk. Csak éppen egy groteszk módon, viháncolóvá, csúfolódóvá alakított indulónál. Ez a szakasz eléggé hosszú és a XX. századi zene legőrültebb fúgájává alakul. Ez a leggyorsabb, legnehezebb és legvirtuózabb fúga amit valaha hallottunk, a pokol fúgájának is hívják. Szinte teljes egészében vonósokra van írva (legalábbis az elején), minden játékostól a legnagyobb virtuozitást követeli meg. Van is egyfajta verseny a vonós szekciók között, hogy ki milyen gyorsan tudja eljátszani és milyen hangosan lehet elérni a csúcspontját. Egy vad, robbanásszerű szakaszhoz vezet tam-tam és fakocka csattanással. Szinte hihetetlen, felfoghatatlan. Aztán a felfordulás lassan elpárolog, és visszatér a B szakasz, immár igazi keringőként. Tisztán hallhatjuk az egy-két-hár-kat.
A keringő tart egy darabig, majd kicsavarodva elhal. Halk üstdobütések jönnek, ami óriási ricsajba torkollik, majd Sosztakovicsnak van számunkra egy kis trükkje, ugyanis felidézi a szimfónia elejét. A kezdet visszatér és várnánk, hogy mindjárt halljuk az indulótémát, de nem az jön. Amit hallunk az továbbra is a keringő témájának egy változata. Ez lassan a semmibe foszlik és a szóló hegedű elhaló hangjával ér véget ez a B szakasz. Az utolsó A szakasz a fagott barátunkkal kezdődik. Ő játszotta a keringő elejét az első B szakaszban. Itt az induló témát halljuk, mégpedig szó szerint ismételve. Legalábbis annyira szó szerint amennyire ezt egy szóló fagott el tudja játszani. (A nagydob halkan üti mellé az egyenletes ritmust.) Itt kezdődik a tétel utolsó szakasza, lényegében a kóda. Lassan feloldódik a zene, az angolkürt kis lépegetéseivel, majd néhány halk tamtam-ütéssel az egész tétel elsüllyed a sötétségbe.
Ennyi az első tétel. Minél többet hallgatjuk, annál több összefüggést veszünk benne észre, mert tele van fantasztikus leleményességgel.
A második tétel körülbelül 9 perc hosszú, ez is ABABA formában van, elég könnyen követhető. Egy négy hangot ismételgető témával indul. A négyhangú motívum nagyon könnyen megjegyezhető és amikor ezt meghalljuk, mindig tudjuk, hogy az A szakaszban járunk. Az első szakaszt az üstdob zárja le és innen jutunk át a B részbe, ami egy kecses, de nyugtalan hegedűtémával kezdődik. A rész vége nagy kitörésbe torkollik, majd ismét az üstdob jelzi, hogy a következő szakasz fog jönni. Így is történik: újra elkezdődik a kis négyhangú motívum makacs ismételgetése. Ez egy fugato-ba torkollik, ami az első tétel őrült fúgájának ellentéte: bár ez is nyugtalanító, viszont nagyon visszafogott. A szakasz végén a fugatót a fafúvók veszik át különleges, riasztó hangszínek kavalkádjában. Ez vezet át a B szakasz második megjelenésére, amit ezúttal a kürtök nagyszabású előadásában hallunk viszont. A fafúvós kíséret viszont mintha csak az előző szakaszból maradt volna ott. Az A szakasz utolsó visszatérését ismerős barátunk, a fagott vezeti be. Ebben a rövid kódában halljuk Sosztakovics egyik nagyon jellegzetes névjegyét is: a hipnotikus, kérlelhetetlenül ismétlődő halk tikk-takk-szerű ritmust ütőhangszereken (itt kasztanyetten és fakockákon). Ez a motívum később több másik művében visszatér: így végződik a második csellóverseny és az utolsó, 15. szimfóniája is. Ez Sosztakovics zenéje a végtelen időről, ami a semmibe ketyeg.
Ebben a második tételben van még egy érdekesség. Az A rész második megjelenéséből a B második megjelenésébe vezető szakasz a magas hangú fafúvók után a teljes fafúvós kar különleges hangzású, kibomló belépésével kezdődik. Ez a hangeffektus egészen szokatlan, de itt érdemes megnézni a partitúrát is. Ezt a részt Sosztakovics úgy komponálta meg, hogy a kottafejek jól felismerhetően egy orrot ábrázoljanak:
Ez egészen biztosan nem véletlen. Sosztakovics első operáját 22 évesen komponálta, az egy szatirikus mű volt, „Az orr” címmel. (Gogol hasonló nevű történetéből.) Egyes elemzések az alsó két kottasorban, ahová a száj esne, Gustav Mahler „A fiú csodakürtje” című dalciklusának Páduai Szent Antal prédikációja a halaknak című dalából vett idézetet látnak. Ott a kürtök játszanak jól hallhatóan öt hangot. Sosztakovics nagyon szeretett más szerzők műveiből rejtetten vagy kevésbé rejtetten idézni, a 4. szimfóniát pedig a Mahler műveivel való megismerkedést követően komponálta. Szóval lehet benne valami, de én meghallgatva az állítólagos idézet forrását, a hasonlóságot nem látom annyira egyértelműnek. Az utolsó tételben viszont lesznek majd teljesen egyértelmű Mahler-idézetek, de arra majd ott térek ki. Elemzők az első tételben a kommunista Internacionáléból vett idézetet is találtak, és ezt összekötik a hiábavaló prédikálással. Én az internacionálé idézetét nem találtam meg, de ha esetleg mégis ott van és a tervezett bemutató zenészeinek ez feltűnt, pláne ha az szarkasztikusan van megjelenítve, az további adalék lehet ahhoz, hogy végül miért törölték a szimfónia tervezett bemutatóját.
A finálé még az első tételnél is hosszabb, de ez is egy ABABA forma. A tétel egy gyászindulóval kezdődik, amit a szóló fagott játszik (később a kontrafagottal kiegészülve). Ez az A szakasz, ami hamarosan egy nagy tetőpontra emelkedik. Minden további A szakasz valamiféle variációja ennek az első résznek. Már említettem, hogy Sosztakovics számára sokat jelentett a Mahler műveivel való megismerkedés. Bár akkoriban Mahler még sokkal kevésbé volt ismert és művei még messze nem voltak annyira népszerűek mint manapság. A 4. szimfóniával kapcsolatban sokan emlegetnek Mahler-hatást. Bár Sosztakovics már a korábbi műveiben is mesteri hangszerelőnek bizonyult, biztosra veszem, hogy a 4. szimfónia hihetetlen színgazdagságához a Mahlertől tanultak is hozzájárultak. Akárcsak az óriási zenekar alkalmazásának ötlete. Az utolsó tétel viszont több helyen tartalmaz teljesen egyértelmű Mahler-idézetet. Ilyen rögtön az eleje is! Ezzel kapcsolatban több megoldás is létezik. Hallgassunk meg Mahler 1. szimfóniájának harmadik tételéből pár másodpercet (ami szintén – szarkasztikus – gyászinduló). Ugyanez van a 4. szimfónia elején. Mahlernél a dallamot a szóló bőgő kapja, Sosztakovicsnál a fagott (a bőgő itt a kíséret). A fagott dallamát sokan Mahler Egy vándorlegény dalai utolsó dalához hasonlónak tartják. Ezek az idézetek eléggé egyértelműek, de vannak akik ebben az utolsó tételben Sztravinszkij-idézeteket is felismerni vélnek.
Szerkezeti szempontból az A részeket itt mindig toccata választja el egymástól. Annyit kell tudni, mi az a toccata, és minden tökéletesen érthetővé válik. Minden ami nem toccata az a nyitó gyászinduló variációja. Na de mi az a toccata? A zenei kislexikon szerint: „korunk zenéjében is gyakran előforduló régi műfaj: többnyire klaviatúrás hangszerre írt (toccare: érinteni, billenteni), virtuóz futamokkal, gyors figurákkal teletűzdelt szabad formájú fantáziaszerű kompozíció.” Régebben a toccata célja a hangszer képességeinek és az előadó virtuozitásának bemutatása volt, de ismerjük ugyebár Bach d-moll toccata és fúgáját is, amiben van mindenféle futam meg virtuozitás. A zenekari toccata egyszerűen annyi, hogy a virtuóz zene alatt folyamatosan van valamiféle örökmozgó, gépszerű ostinato ritmus. A későbbi zeneszerzők úgy értelmezték a toccata fogalmát, hogy valami ami folyamatosan, merev és gépies módon mozog. Itt van például Sosztakovics kortársának, Prokofjevnek a zongorára írt toccata-ja.
A tételben mindkét toccata ugyanazon az anyagon alapul, ez megkönnyíti a hallgató dolgát, bár attól még ez is nagy és hosszú tétel. Tehát az első gyászinduló szakasz felér a tetőpontjára és itt indul el az első toccata. Ez a fajta gépiesen haladó zene egyébként elég közkeletű lesz Sosztakovics későbbi zenéjében is, ilyet hallunk később például a Nyolcadik szimfónia harmadik tételében.
A B szakasz után az A egy balett-szvitként tér vissza, amiben minden a nyitó gyászinduló variációja. A gyászinduló témái itt szarkasztikus, gúnyos álruhát öltenek. A keringő archetípus is sokszor megjelenik az első tételből. Sosztakovics zseniális volt a témái átalakításában. Annyira magas szinten űzte ezt, hogy elsőre nem is vennénk észre, hogy ezek csak variációi a gyászindulónak, pedig azok. Néha ki fogjuk belőle hallani de néha nem. Ez a B szakasz eléggé hosszú. Hallunk benne keringőket is és lesz benne egy kis vicces fagott-szóló (itt kezdődik), amit egy triviális zenekari refrén szakít meg többször is. Az utolsó refrén után következik egy harsonaszóló. Halljuk, ahogy a harsona zsonglőrködik, de figyeljük csak meg, hogy alatta, szinte a háttérben egyszercsak visszatér a toccata! Fantasztikus átalakulás történik a fülünk hallatára: a keringő szétfoszlik, a toccata pedig átveszi a helyét! Szóval itt vagyunk a B szakasz második megjelenésénél. Újabb, félreérthetetlen Mahler-idézet, ahogy a toccata zakatolása a mélyvonósokra kerül: ugyanezt az effektust hallhatjuk Mahler Első szimfóniájának Ländlerében is! Ez a zakatolás hamarosan lecsillapodik, a gyászinduló eleje visszatérni látszik, aztán az üstdobok dübörgő ostinato ritmusa fölött egy hatalmas rézfúvós korállá fejlődik. Egyébként ennek az alap motívuma is a gyászindulóból származik, a tétel elejéről. Ez a szimfónia utolsó hatalmas erejű robbanása, tam-tammal, nagydobokkal meg mindenféle egyéb finomsággal. Aztán mintha csak teljesen kimerültünk volna tőle, ahogy jött, a semmiből, oda is tér vissza, egyszercsak elpárolog. A tétel további része a kóda c-mollban. Nagyrészt a vonósok játszanak, a mélyvonók (később a halk üstdob) folyamatosan kérlelhetetlenül lüktető ritmikus kíséretével. Végül a cseleszta kísérteties hangjaival együtt a szimfónia fokozatosan elsüllyed a sötétségbe. Csak a jeges, sivár kietlenség marad.
Nahéz ez után a szimfónia után bármit mondani. Ez a mű nem tragikus, nem erről szól. Inkább az emberi szenvedés és a törekvés iránti közöny az amit közvetít. Népszerűsége ellen hat, hogy csendesen ér véget (ráadásul mindhárom tétele). Lehet néhol bombasztikus, máskor vulgáris, talán giccses de ha az ember megismeri, akkor látható, hogy ez egy csodálatos mű. Zenei szempontból is zseniális: a tematikus transzformációk csodája, a formai egyensúly és elegancia kifinomultsága, a hangszerelés mestermunkája. Zseni zenéje.
Lehetne spekulálni rajta, mi lett volna ha Sosztakovics ezen az úton marad és nem megy el a talán konvencionálisabbnak mondható irányba ezután, de fölösleges mert a zsenialitás mindenhol átjön. A dzsinn már kiszabadult a palackból és senki nem tudta volna visszatenni.
Sipos Róbert (2026)
Források:
The BEST shostakovich Symphony 4
Solomon Volkov: Sosztakovics és Sztálin
Kísérőfüzetek szövegei Petrenko, Ormándy Jenő, Salonen és Rosztropovics felvételeihez.