Hány szimfóniát írt Mozart? Egyszerű kérdés de nincs rá egyszerű válasz. A hagyományos 41-es szám még a szimfóniák régi, 1879 és 1882 között megjelent összkiadásából származik. Ezek közül a 2. 3. és 37. sorszámú szimfóniákat ma már más szerzőknek tulajdonítjuk, a 11. esetén pedig ma is vitatott Mozart szerzősége. Néhány fiatalkori szimfóniát pedig csak az utóbbi évtizedekben fedeztek fel, ezek még ismeretlenek voltak a régi összkiadás összeállítóinak (K Anh. 223/19a és a K Anh. 221/45a). Más művek elvesztek vagy csak töredékes formában maradtak meg. És ez még mindig csak a probléma egyik oldala, ami a mennyiségre vonatkozik. Ugyanis maga a kategorizálás sem egyértelmű: mit is nevezhetünk Mozart esetén szimfóniának. A fiatalkori művek között sok lehetne szimfónia, nyitány vagy szerenád is, hiszen akárcsak Mozart, a szimfónia is a XVIII. században volt fiatal. A későbbi nagy romantikus szimfóniafogalom gyökerei ekkoriban alakultak ki és Mozart is ott volt a műfaj születésénél. Mindent összevetve feltételezhető, hogy Mozart 50-nél is több ilyen művet írt, de ennél pontosabb meghatározás lehetetlen.
Amit ma elsőnek tartunk, az a 16-os Köchel jegyzékszámú Esz-dúr mű amit a 8 éves csodagyerek 1764-ben írt Londonban. Az utolsó, ma 41. „Jupiter” szimfóniaként ismert C-dúr mű 24 évvel később, 1788-ban keletkezett. Mozart szimfóniái közül az elmúlt évszázadok alatt leginkább az utolsó 6 ért el óriási népszerűséget, ezek ma a szimfónia-repertoár alapkövei közé tartoznak. A 40. szimfónia első tételének főtémáját talán még az is hallotta aki Mozartot csak csokigolyóban ismeri. Az utolsó 6 mű felvételeinek száma gyakorlatilag végtelen, ezek jelentik a műfajban a szerző munkásságának csúcsát. Talán nem létezik jelentős (és jelentéktelen…) karmester aki legalább egyszer valamilyen Mozart szimfóniát (vagy szimfóniákat) ne vezényelt volna. A zenerajongók, különösképpen a Mozart-rajongók számára azonban a korábbi szimfóniák is értékes felfedeznivalót jelentenek. Ilyen rajongók valószínűleg a lemezkiadók vezetőségében is ülnek, mivel ezekből is meglepően sok felvétel, sőt teljes szimfóniaciklus közül lehet válogatni. Az én adataim szerint eddig 11 „teljes” szimfóniaciklus felvétel készült, ezek persze a már előbb említett okok miatt szinte mind eltérnek egymástól a rögzített művek számában: nem egyértelmű hogy melyik karmester/producer mit tekintett szimfóniának valamint az sem, hogy a vitatott műveket is rögzíteni kívánták-e. Sőt, mivel a K 19a jelű gyerekkori szimfóniát csak a 80-as évek elején fedezték fel, ennek nyilván nem létezik régebbi felvétele. Az alábbi táblázat tartalmazza az összes teljesként hirdetett ciklust.
| Karmester | Zenekar | Kiadó | Felvétel | Művek |
|---|---|---|---|---|
| Erich Leinsdorf | Royal Philharmonic Orchestra | Deutsche Grammophon 1 | 1955-1956 | 41 |
| Karl Böhm | Berliner Philharmoniker | Deutsche Grammophon | 1959-1969 | 47 |
| Neville Marriner | Academy of St Martin-in-the-Fields | Philips | 1970-1980 | 52 |
| Christopher Hogwood | The Academy Of Ancient Music | Decca L'Oiseau-Lyre | 1978-1985 | 56 |
| James Levine | Wiener Philharmoniker | Deutsche Grammophon | 1984-1990 | 40 |
| Jeffrey Tate | English Chamber Orchestra | EMI | 1984-1993 | 51 |
| Sir Charles Mackerras | Prague Chamber Orchestra | Telarc | 1986-1990 | 45 |
| Hans Graf | Mozarteum Orchester Salzburg | Capriccio | 1988-1990 | 51 |
| Trevor Pinnock | The English Concert | Archiv | 1992-1995 | 48 |
| Jaap Ter Linden | Mozart Akademie Amsterdam | Brilliant | 2001-2002 | 40 |
| Fischer Ádám | Danish National Chamber Orchestra | Dacapo | 2006-2013 | 45 |
| Alessandro Arigoni | Orchestra Filharmonica Italiana | Membran/Brilliant | 46 |
1: Felvétel: Westminster, később MCA Records
Ha megnézzük, ez átlagosan 45 szimfónia összesen 562 felvétele, már ez is óriási mennyiség, de léteznek csonka, félbehagyott ciklusok is (Harnoncourt különféle, több kiadónál is készített felvételeiből feltehetően még egy teljeset össze lehetne állítani de például Marriner is készített egy újabb 4 SACD-s sorozatot a gyerekkori szimfóniákból a PentaTone-nál vagy éppen Ton Koopman is sok fiatalkori szimfóniát felvett már). Amikor elhatároztam, hogy Mozart tántoríthatatlan rajongójaként módszeresen végig hallgatom a teljes szimfonikus életművet, valamilyen módon szelektálni kellett a felvételekben. Hosszas válogatás után végül 3 teljes és 1 csonka ciklus mellett kötöttem ki: Pinnock, Böhm, Levine teljes ciklusa mellett Harnoncourt 7 CD-re rúgó „korai” szimfóniák-felvételével felfegyverkezve indultam neki az utazásnak.
Az alábbiakban minden ciklust bemutatok, bővebben azokat amik nekem is megvannak. A többiről csak néhány youtube-belehallgatás alapján tudok véleményt mondani.
Az első teljes ciklus még 1955-1956 között készült a Westminster, később MCA Records kiadó égisze alatt. Ebben Erich Leinsdorf vezényli a Royal Philharmonic Orchestra-t. Ironikus módon ez a legelső az egyetlen ami mind a 41 sorszámozott szimfóniát tartalmazza, vagyis azokat is amiket tudjuk, hogy nem Mozart írt. Részben mono, részben sztereó felvételek, kuriózumként ma is meghallgatható, sőt hallgatható sorozat, de kissé már eljárt felette az idő. A köztudatban nem is ez maradt meg „első”-ként, hanem:
a Berlini Filharmonikusok és Karl Böhm 1959-1969 között készített ciklusa a Deutsche Gramophon-nál. Böhm önéletrajzi könyvében többször is olvasható, hogy Mozartot tartotta a hozzá legközelebb álló zeneszerzőnek. A 60-as, 70-es években ő számított „A” Mozart-karmesternek, a szimfóniák mellett minden jelentős operából, versenyműből készített akkoriban „etalon”-számba menő felvételt. Annak az előadói irányzatnak viszont, amihez Böhm is tartozott, 1981-ben, a karmester halálakor már meg voltak számlálva a napjai. A komolyzenei (előadói) világban a század második felében olyan változások következtek be majd hódítottak teret a 80-as évekre, amik alapjaiban átírták azt, ahogy a romantika előtti zenei korszakokról gondolkodunk: néhány év alatt a historikus zenei mozgalom térhódításával a modern hangszeres, nagyzenekari, „big band” klasszicista és barokk zene előadás kiment a divatból. Külön értekezést lehetne erről a fordulatról írni, itt most elég csak annyit megemlíteni, hogy a Mozart szimfóniák előadására használt zenekari létszám lecsökkent (főként a vonósok tekintetében), visszajöttek a régi, Mozart korabeli, kezdetlegesebb rézfúvós és fafúvós hangszerek és üstdobok, megváltozott a vonósjáték, gyorsabbak lettek a tempók, alacsonyabb a hangolás. Mindez a „hitelesség” nevében. Angol terminológiában egyébként megkülönböztetik a „korabeli hangszeres” és a „historikus gyakorlatú” előadást, ez utóbbi ugyan modern hangszereket használ, de a hisotrikus mozgalom bizonyos eredményeit átvéve.
Ilyen historikus gyakorlatú, átmeneti verziónak tekinthetjük Neville Marriner és az Academy of St Martin-in-the-Fields zenekar ciklusát. Ez 1970-1980 között készült a Philipsnél (a Philips akkori Mozart-összkiadása részeként). Marriner saját, kiváló kamarazenakarával akkoriban újszerűnek ható „könnyűsúlyú” Mozart hangzást hozott amit a korabeli hallgatók melepetten és néhányan talán kissé rosszallóan hallgattak, pedig ha tudták volna, hogy ez még csak a kezdet…
Hiszen már a kertek alatt járt az első vérbeli historikus ciklus, aminek elkövetésével Christopher Hogwood és a The Academy Of Ancient Music historikus zenekar vádolható. Egyébként mindmáig ez a „legteljesebbnek” mondható ciklus: 19 CD-n terül el és lényegében minden fecniből hangfelvételt készítettek amihez Mozartnak köze volt és valamilyen szinten a szimfónia fogalmával kapcsolatba hozható. Ez 56 művet valamint néhány tétel esetén alternatív verziókat is tartalmaz. Hogwood vérbeli „historikus” volt, semminek nem fogott hozzá alapos történeti kutatás és elméleti alátámasztás nélkül, de sajnos ez a ciklus még a korai régi hangszeres előadói gyakorlat gyerekbetegségeiben szenved: kezdetleges és időnként kellemetlen a zenekari hangzás. A 80-as években aztán a historikus ifjú titánok (és a lemezcégek) rájöttek, hogyan lehet elfogadható sőt akár szépen szóló régi hangszeres előadásokat létrehozni.
A 80-as évek átmeneti időszaknak számít: a Telarcnál 1986-1990 között készült Charles Mackerras és a Prágai Kamarazenekar ciklusa, amit általában szintén jónak tartanak de amit én hallgattam belőle, az alapján szerintem inkább a hajszoltabb tempójú és ködösebb hangzásképű sorozatok táborát erősíti.
Szintén modern hangszeres de kamarazenekari Jeffrey Tate és az Angol Kamarazenekar ciklusa (EMI, 1984-1990).
A század egyik nagy mozartiánusának számító Végh Sándor és az általa 19 évig vezetett Camerata Academica Salzburg ugyan készített teljes ciklust a divertimentókból és szerenádokból, több szimfóniából fennmaradt élő felvételük is, a Capriccio kiadó azonban a teljes szimfóniaciklust mégsem vele, hanem Hans Graffal és a Mozarteum Orchester Salzburg nevű kamarazenekarral készítette 1988-1990 között. Youtube-on belehallgatva nekem lendületes, de kissé gépies és hajszolt előadássorozatnak tűntek. Lehet tévedek, de nem keltette fel az érdeklődésemet (beszerezni sem könnyű már ezeket a lemezeket). Ami viszont felkeltette, az a legutolsó modern hangszeres, „big band” ciklus volt, ezt a Bécsi Filharmonikusok és James Levine készítették a DG-nél 1984-1990 között. Később bőven lesz róla szó.
A 90-es évekre aztán eljött a historikus együttesek máig tartó aranykora. A második teljes historikus ciklust Trevor Pinnock és a The English Concert készítette az Archiv (DG) kiadónál 1992-1995 között. Szintén bőven lesz róla szó.
Kevésbé jelentős Jaap Ter Linden és a Mozart Akademie Amsterdam sorozata (Brilliant, 2001-2002), a youtube alapján nem éreztem kényszert ennek a megvásárlására. A máig utolsó teljes ciklus 2006 és 2013 között készült, ezt a Danish National Chamber Orchestra és Fischer Ádám követték el, a Dacapo kiadónál jelent meg. A youtube belehallgatások alapján ellentmondásosnak érzem. A korai szimfóniákban úgy tűnt, itt már nem Mozart a lényeg, hanem Fischer Ádám mindenáron egyedit és újat mondani akarása. Mindenkinél legyen gyorsabb, legyen extrémebb, legyen más, a többi nem számít. A későbbi szimfóniák esetén némileg enyhült a véleményem, de egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezekben az előadásokban érdemes végighallgatni minden művet, ezért ezt is elkerültem.
Maradt így is elegendő hallgatnivaló, az összehasonlításokat tehát én alapvetően (néhány kiegészítéssel) az alábbiakkal végeztem:
- Böhm/Berlini Filharmonikusok (DG)
- Levine/Bécsi Filharmonikusok (DG)
- Pinnock/The English Concert (Archiv)
- Harnoncourt/Concentus Musicus Wien (Sony, csak 1-25 szimfóniák)
Ez két modern hangszeres és majdnem két historikus ciklus, 39 CD. Ezen kívül persze az utolsó szimfóniák esetén jóval több egyéb felvétellel is rendelkezem, ezeket most kihagytam.
Végh Sándort már futólag említettem, az ő néhány felvételét is bevettem az összehasonlításba, mellett meg kell még említeni Fricsay Ferencet, aki szintén kiváló Mozart-karmester hírében állt. Sajnos ez az általam ismert 4 lemezes DG albumból (The Mozart Radio Broadcasts) nem derül ki. Ezek a korai szimfóniák és egyéb zenekari művek mono felvételei, de mind csúnya hangzású, lelketlen rutinelőadás, nem érdemes rájuk időt vesztegetni.
A zenekarok
A historikus felfogás említésekor már érintettem a hangszerek kérdéskörét. A modern nagyzenekar és a hozzá kapcsolódó koncerttermek, sőt a karmesterség intézménye a 19. század végének terméke. A historikus irányzat előretörésével véget nem érő vita indult meg a régebbi korok előadói gyakorlatával kapcsolatban, nemcsak a kottaértelmezés hanem a zenekari hangszerek és a zenekari létszám kérdéskörében is. (A karmestereket viszont úgy látszik még ők is szeretik megtartani… pedig ha valami, hát a mai formájában az biztosan nem létezett a 19. század előtt.)
Érdekességképpen összeállítottam, hogy az évszázadok során milyen nagy méretű zenekarokról maradt fenn említés (nem vagyok a téma szakértője, a lista nyilván nem teljes). Ezzel kapcsolatban több dolgot is fontos megelíteni. Egyrészt állandó zenekarok nem igazán léteztek akkoriban, a zeneszerzők mindig az épp elérhető zenekar/zenészek számára írtak műveket. Az általános inkább a ma kamarazenének nevezett előadói együttes lehetett. A hangszerelés sem volt olyan kőbe vésve mint manapság: amilyen hangszeresek épp kéznél voltak, annak írták vagy írták át a szólamokat. Ez a gyakorlat egyébként éppen Mozart korában kezdett megváltozni, a hangszínek előtérbe kerülése pedig szintén részben Mozart érdeme. De összességében elmondható, hogy még a XVIII. században sem volt a zenekari hangszer-összeállításnak semmiféle „normája”.
| Év | Város | 1. hegedű | 2. hegedű | brácsa | cselló | bőgő | fuvola | oboa | klarinét | fagott | kürt | trombita | harsona | üstdob | csembaló |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| 1414 | Konstanz | több, mint 500 zenész (fuvolák, tekerőlantok, rották, stb) | |||||||||||||
| 15701 | Bajorország | kb 15 zenész (1 spinét, vonós hangszerek, fúvós hangszerek) | |||||||||||||
| 15972 | Luzern | 156 zenész | |||||||||||||
| 16073 | 36 zenész (kb 2/3-ban húros, 1/3ban fúvós hangszerek) | 2 | |||||||||||||
| 1718 | Drezda | 12 zenész | |||||||||||||
| 1727 | London | 160 zenész | |||||||||||||
| 17304 | Lipcse | 3 | 3 | 4 | 2 | 1 | 2 | 3 | 2 | 2 | 1 | ||||
| 1754 | Berlin | 6 | 6 | 4 | 3 | 4 | 2 | 2 | |||||||
| 17705 | Milánó | 14 | 1 | 2 | |||||||||||
| 17776 | Mannheim | 107 | 11 | 4 | 4 | 4 | 2 | 2 | 2 | 4 | 2 | x | x | ||
| 17816 | Bécs | 40 | 10 | 8 | 10 | "a fúvósok mind kettőzve" | 6 | ||||||||
| 1781 | Lipcse | 6 | 6 | 3 | 4 | 2 | 2 | 3 | 2 | 2 | |||||
| 1786 | Berlin | 78 | 19 | 22 | 15 | 12 | 12 | 8 | 6 | 4 | 4 | ||||
Forrás: ha csak másként nem jelzem, Siegfried Borris: A világ nagy zenekarai (Zeneműkiadó, 1973)
1: a bajor udvari együttes Orlando di Lasso vezetése alatt. Forrás: wikipédia
2: a luzerni húsvéti játékokon
3: Monteverdi Orfeo-jának első kiadása alapján
4: Bach ezt kérte a lipcsei tanácstól
5: Charles Burney leírása alapján
6: Wolfgang Amadé Mozart levelei (szerkesztette: Mikusi Balázs; Gondolat kiadó, 2016)
7: Mozart itt azt írja: „mindkét oldalon 10-11 hegedű”. Ebből számomra nem világos, hogy ezt összesen érti-e vagy pedig, hogy mindkét oldalon 10 első és 11 második hegedű. Ez lehet 21 de lehet 42 hegedű is, az 1781-es leveléből ítélve ez a második sem elképzelhetetlen.
A zenekari létszámok mai értelmezésével kapcsolatban érdemes néhány tényt figyelembe venni. Egyik legfontosabb, hogy a mai értelemben vett hangversenytermek csak a 19. század végén jöttek létre. Ilyen nagy terembe betenni egy kis méretű historikus zenekart a hangzás meghamisítása. (A hangfelvétel persze mentes ettől a hátránytól. Az már eleve hamis 🙂 A másik, hogy a hangszerek (főként a vonós hangszerek) fejlesztésének egyik fontos szempontja éppen a nagyobb hangerő elérése volt. Sok régi hangszer részben pont azért halt ki mivel a házi kamaramuzsikáláson kívül másra nem volt elegendő hangereje (a hangfelvételek mesterséges terében ezek is újjáéledhetnek). Amikor egy régi nagy zenekari létszámot nézünk, ezt is figyelembe kell venni.
Mozart minden szimfóniájában használ kürtöket, majdnem mindben oboákat is, bár ezek ritkán kaptak saját szólamot. Véleményem szerint azért van Mozartnál még ilyen nagy hangsúly a vonós szólamokon mert egyrészt az általa ismert zenekarok átlagos hangszerjátékosai ezeket tudták eljátszani lapról olvasva (a hosszas zenekari próbák akkor még ismeretlenek voltak), és bár később sok virtuózzal is ismertséget kötött (jóhéhány remekművet alkotva), a korabeli fúvós (főként rézfúvós) hangszerek sem voltak sokkal többre képesek.
A zenekari arányok mindenesetre jól láthatóan változtak az évszázadok alatt. Siegfried Borris írja A világ nagy zenekarai című könyvében: „Quantz fuvolaiskolájában (1752) sok részletes hangszerkombinációt adott meg, amelyek végső soron mind azon a Praetorius-féle gyakorlaton alapulnak, hogy >>minden hangszert arányosan kell szerepeltetni és nem az egyik fajtából túl sokat, a másikból pedig túl keveset<<; a csembaló és a fagott valamennyi összeállításban benne volt. Ez azt jelenti, hogy például tizenkét meglévő hegedűhöz mögköveteltek négy oboát és négy fuvolát is, és a két kontrabaszus mellé három fagottot osztottak be. Ezzel ellentétben a mannheimiek és Haydn is korai szimfóniáiban [és Mozart is – teszem én hozzá], a két oboát és a két kürtöt leginkább a színhatások kedvéért szerepeltetik, hosszan kitartott hangokkal; az oboa mozgalmasabb figurái általában a hegedűket támasztották alá, amelyek a tematikus anyag előadásában a főszerepet játszották.”
A zenekarok fejlődésében még egy fontos gyakorlat megváltozásáról is szót kell ejteni: „A zenei gyakorlat újításainak lassú terjedésére mi sem jelemzőbb, mint az, hogy még 1760 körül is a megbecsült szólistákkal bizonyíthatóan olyan muzsikus-együttes állt szemben, amelyben a zenészek szükség szerint több hangszeren játszottak. A vadászkürtöt gyakran a hegedűsök szólaltatták meg; csaknem valamennyi fúvós hangszer a vonósok >>mellékhangszerének<< számított. Ennek az ósdi gyakorlatnak a század végére meg kellett változnia, minthogy a klasszikusok által igényelt zenekarban minden játékossal szemben egyformán magas követelményeket támasztottak.”
100 szimfóniának is egy a vége: én mindent összevetve úgy gondolom (pláne ha a fenti számokat megnézem), hogy egyáltalán nem hiba Mozart szimfóniákat nagyobb modern zenekarral előadni, ezért megfelelőnek tartom akár Böhm akár Levine hozzáállását is. Nem önmagában a zenekari méret lesz a döntő szempont az előadás minőségét illetően. Utolsóként álljon itt Nagy zeneszerzők című könyvéből Harold Schonberg gondolata: „A harc még most sem dőlt el, mert a zenekarok máig hajlamosak felborítani az egyensúlyt, tönkretéve ezzel Mozart kifinomult hangszerelését. Ez nem zenkari létszám kérdése. Mozartot, mint bármely más zeneszerzőt, lenyűgözte, ha nagy apparátussal adták elő műveit, de elvárta, hogy a karmester azzal egyenlítse ki a hegedűk túlsúlyát, hogy létszámban megerősíti a mély szólamokat.”
(Akit érdekel, a Mozartra is nagy hatást tett mannheimi zenekar és a híres és úttörő mannheimi iskola néhány, Mozart által is előszeretettel alkalmazot zenei vívmányáról egy jó összefoglaló videó.)
Felkészülés az utazásra
Az előadásokkal/felvételekkel kapcsolatban persze az én értékeléseim is erősem szubjektívek, ráadásul én még semmilyen szakmai hátteret sem tudok a véleményem alátámasztására felhozni. Van viszont néhány olyan szempont amiben szerintem lehet olyan tényszerű állításokat tenni amik viszonylag szilárdabban mutatják meg a jó és a kevésbé jó közötti különbséget (hogy kinek mi tetszik, az persze más kérdés).
Sok-sok óra klasszicista zene hallgatása után azt hiszem Mozart (de a teljes klasszicista korszak fontos zeneszerzőinek) zenéje esetén a legfontosabb mérce az arányosság, a világosság és az ízlés. A korszak zenei törekvései között kiemelt helyet foglal el az egységes zenei építkezés, a különféle új formák (lásd például: szonátaforma) fejlődése. A művek nem csak egymás után rakosgatott tételekből álló szvitek, hanem a tételek és a tételeken belüli rend alapvető fontosságú (legalábbis az igazán nagy mestereknél). A művek jól meghatározott logikus hangnemi és dramaturgiai szerkezettel bírnak. Ebben persze semmiféle újdonság nincs – mondhatnánk – a nagy barokk formákhoz (fúga, variációk, kánon) képest. Ez persze igaz, viszont a barokkal ellentétben a klasszicista ideál a világosság, egyszerűségre törekvés és a homofonabb zene lett. Mindezekhez kapcsolódva új kifejezési eszközök jelentek meg. Ezeket az előadónak elsődleges fontosságú megjelenítenie: értenie kell a dramaturgiai építkezést (az egyes részeket egymáshoz arányosítva), be kell mutatnia a nagy egészen belüli megfelelő arányokkal a dinamikai árnyalatokat, kontrasztokat. Az arányosság következő szempontja a hangszerelés áttekinethető és egymással megfelelő viszonyban álló hangszercsoportok megfelelő bemutatása (lásd az előző fejezetet).
A világosság követelménye első lépésben ebből következik: minden szólamnak érthetőnek kell lennie (világosság) de úgy, hogy az a zenei építkezésen belül a saját fontosságának és szerepének megfelelő súllyal szólaljon meg (arányosság). A világosság következő összetevője a tempó. Schiff András a Végh Sándorral készített Mozart zongoraversenyekkel kapcsolatban írja: „ami például a tempókat illeti, eszembe sem jutna megkérdőjelezni a Véghgel készült felvételek tempóit. Ő mindig friss tempókat vett, de soha nem hajszoltakat. Egy pillanatra sem jutna eszembe, hogy ezt vagy azt lehetne gyorsabban vagy lassabban is játszani. Mozartnál ez kulcskérdés, ha az ember elvéti a tempót vagy a dinamikát, a zene ellenkezni kezd. Nincs még egy szerző, akinél ez ennyire kényes lenne.”
Ezzel én is teljes mértékben egyetértek, még úgy is, hogy nehéz ezt összeegyeztetni azzal, hogy sok karmester vesz meglehetősen eltérő tempókat, amelyek legalábbis hallgatói oldalról sokszor tűnnek elsőre meggyőzőnek. Egyértelmű, hogy a historikus mozgalom a lelassult tempókat sokszor helyesebbekre cserélte, viszont van valami amit úgy tűnik nem mindig vettek figyelembe: a zene érthetőségének nem szabad csorbát szenvednie! A hallgatónak fel kell tudni fognia a zenei gondolatot; az elhadart, csak „jelzésértékű” frázisok szerintem egyszerűen hibásak! Ehhez technikai követelmény a zenekar egységessége, pontossága és precizitása is. Talán sokszor jobb egy picit lassúbb, de világos, érthető, precízen bemutatott zene mit ami lendületesebb, de csak el van hadarva. Meg vagyok győződve róla, hogy Mozart esetén ez kulcskérdés: lehet fürge tempókat venni, de csak annyira, hogy a zene érthetősége ne szenvedjen kárt! És ez még csak egy szempont, a menüettek, az elégikus lassú tételek megfelelő tempója szintén nagyon fontos hozzá, hogy azt a karaktert be lehessen mutatni ami a zenében van.
És ha mindezek a követelmények megvannak, akkor jön az ízlés kérdése: mindezeket úgy kell összhangba hozni hogy az megfelelő eleganciával, adott esetben pompával, adott esetben könnyedséggel vagy akár érzelmi mélységgel szólaljon meg. Harold Schonberg szerint: „Mozart zenéjét egyszerre könnyű és nehéz hallgatni: könnyű a bája, végtelen dallamossága, világos és tökéletes felépítése miatt; és nehéz a mélységei, az árnyalatgazdagsága, a szenvedélyessége miatt.” Ez nemcsak a hallgatásra, hanem az előadásra is igaz.
Ezek a szempontok lehet nem mindig állnák ki a zenetudományi kritikát, én mégis elfogadhatónak érzem, sok-sok év (évtizedek) zenehallgatása és sok év Mozart-hallgatása valamint zeneszerzők, zenetudósok, zenészek könyveinek olvasása során kristályosodott ki bennem. Itt most konkrét példákat nem hozok ezekre, egyes szimfóniáknál fogok majd ilyeneket mutatni.
A művek
Az alábbi táblázat összefoglalja Mozart teljes ma ismert szimfonikus életművét és azt, hogy a ma meglévő ciklusokból melyik mit tartalmaz. Azokat a szimfóniákat tartják kétséget kizáróan eredetinek amiből Mozart saját kézírásával és névjegyével maradt fenn eredeti kézirat, bár a gyerekkori darabok esetén szinte lehetetlen megmondani, mi az amit Wolfgang komponált és mi az amit az apja (sok korai mű Leopold kézírásával maradt fenn), vagy mennyi az a mű amin közösen dolgoztak.
(Ha nem jelenik meg, a táblázat elérhető itt.)
Utazás
Az utazást valóban szó szerint vehetjük, hiszen Mozart gyerekkora utazásokkal telt, melyek során a család egész Nyugat-Európát bejárta és mindenhol a legjobb zenészek és zeneszerzők foglalkoztak a gyermek zeneszerzővel. Így aztán az összes akkor fontos stílusirányzatot megismerte és elsajátította. Az utazások utáni salzburgi fiatalkori éveket követően pedig a szülői házból kiszakadva Bécsbe költözött, a bécsi éveket tekintjük érett korszakának. (Beszúrnék ide egyébként még annyi érdekességet, hogy a ma mindenki által ismert Wolfgang Amadeus Mozart névalakot a zeneszerző maga lényegében sosem használta, aláírásaiban leginkább az „Amadé” keresztnévvel találkozunk.)
A szimfóniákat több csoportba lehet osztani az életszakasztól függően:
- gyerekkori szimfóniák az első nagy családi utazás során (1763-1766; 1., 4., 5., K45a és a K19a)
- gyerekkori szimfóniák; Bécs és Salzburg (1767-1770; 6-9, K76/42a, K. Anh. 214/45b)
- fiatalkori szimfóniák az első két itáliai utazás során (1770-1771; 10-11-13-42-44-48)
- fiatalkori szimfóniák Salzburgban és a mannheimi, párizsi utazás során (1771-1780)
- érett kori szimfóniák (1782-1788, bár mások már a 31. „Párizsi” szimfóniától kezdve ide sorolják a többit is)
Gyerekkori szimfóniák: Salzburg, Bécs és Európa
1. (Esz-dúr) szimfónia; K 16
A Mozart család 1763 és 1766 között szinte egész Nyugat-Európát bejárta és a 8 éves Mozartot már mindenfelé ismerték csodagyerek előadóként, de eddig még kevés zenét komponált. Az utazások alatt azonban óriási lépésekkel fejlődött zeneszerzőként is. Első szimfóniáját Londonban írta, ennek eredeti kéziratát ma Krakkóban őrzik. A mű első előadása 1765. február 21-én volt. Nem lehetetlen egyébként, hogy nem ez Wolfgang első szimfóniája, csak korábbinak már nem maradt nyoma. Nővére, Nannerl ugyanis egy későbbi levelében azt írja, hogy öccse első szimfóniájában trombitákat és üstdobokat is használt, a K 16-os azonban nem alkalmaz ilyen hangszereket. Persze az is lehet, hogy ezek szólama elveszett, vagy esetleg Nannerl emlékezett rosszul.
A mű a 3 tételes olasz szimfónia mintát követi, ezt Wolfgang előszeretettel alkalmazta sok szimfóniájában. A zenén nagyrészt apja, Leopold, valamint Johann Christian Bach hatása tükröződik. A második tétel kürtszólamában a 8 éves Mozart már felhasználja ugyanazt a 4 hangos motívumot amit majd később több műve mellett a 33. és az utolsó, 41. „Jupiter” szimfóniájában is mottóként használ. Ezt a motívumot ma Mozart zenei névjegyének tartják, azonban ez valójában egy régi és nagyon sok zeneszerző által felhasznált zenei „közhely” volt akkoriban. A lassú tételben ezt félhangokból álló, nagyon lassú tempóban halljuk, így nem olyan magától értetődő észrevenni.
Amikor elkezdtem a nagy zenei utazást (a felvételek végighallgatását) még azt gondoltam, majd minden szimfóniánál „győztest hirdetek”, vagyis kiválasztom a szerintem legjobb előadást. Ez az elképzelésem hamar szertefoszlott. Minden meghallgatott ciklusnak megvan a saját egyedisége, erényei és hátrányai.
Böhm és a Berlini Filharmonikusok ciklusa a Deutsche Grammophon jól bevált felvételi helyszínén, a berlini Jesus-Christus templomban készült; az 1. szimfónia 1968-ban. A korabeli DG hangminőség nem számított a világ csúcsának, a picit száraz akusztikát mesterséges visszhangosítással tették fogyaszthatóvá, szerencsére ez itt viszonylag alacsony szinten van tartva. A hegedűk eléggé bal oldalról szólnak, ez a teljes sorozatot jellemzi, de összességében telt, kellemes hangzásúnak sikerült megörökíteni a Berlini Filharmonikusokat. Jobb oldalon a mélyvonók szólamai olyan tisztasággal hallhatók ami talán egyetlen más felvételnél sincs meg (ebből a szempontból hasonló hangzást valósított meg egyébként Széll György is a Cleveland Zenekarral a Columbia felvételeken). A nagyzenekari hangzás már itt érettebbnek mutatja Mozartot, mint a többi felvétel. Nem rossz kezdet!
James Levine és a Bécsi Filharmonikusok a Böhm-féle nagyzenekaros hangzásvonalon marad (a bécsi Musikverein nagytermében 1990-ben), viszont valamivel lendületesebb, de az utolsó tételben kevésbé hangsúlyos akcentusokkal dolgozik.
Trevor Pinnock és a The English Concert 1992-ben a londoni Henry Wood Hall-ban rögzítette a művet (itt készült a teljes ciklus is). A The English Concert hangzása minden más zenekarnál áttetszőbb, némileg szikár, de (itt legalábbis) telt mélyszólammal. Pinnock lendületes, de picit egyhangú, különösen Harnoncourt-hoz képest, akinek 2000-ben a bécsi Casino Zögernitzben készített felvétele a Concentus Musicus Wien zenekarral mély, átgondolt előadás, mérsékelt tempókkal de tág dinamikával, színes és telt hangzással. Sajnos tagadhatatlan viszont, hogy Harnoncourt zenekara nincs azon a szinten mint a többieké.
F-dúr szimfónia; K 19a
Ezt a szimfóniát sokáig elveszettnek hitték, csak 1981-ben fedeztek fel egy Leopold kézírásával készült kottát. Elképzelhető, hogy mint az első, ez a szimfónia is 1765. február 21-én hangzott el elsőként. Böhm ciklusába ez nyilván még nem kerülhetett be, viszont érdekesség, hogy Végh Sándor és a Camerata Academica 1988-as élő előadásáról fennmaradt egy hangfelvétel. Sajnos a fülbemászó utolsó tételben Végh nem játszat el minden ismétlést (és lehetne kicsit lendületesebb), de azért itt egyértelműen egy igazi mozartiánust hallunk aki igazán érzi, hogy ez a zene miről szól.
Trevor Pinnock precíz, lendületes, élményszámba megy, akárcsak James Levine és a Bécsi Filharmonikusok felvétele. Harnoncourt mint mindig, itt is egyedi karaktert ad a műnek. A második tétel hallgatásakor pedig Harnoncourt könyvének címe: A beszédszerű zene jutott eszembe. Mert ez a zene ebben az előadásban tényleg szinte beszél: mesél, elbeszél, gesztikulál. Nagy kár, hogy a harmadik tételben hadar…
4. (D-dúr) szimfónia; K 19
Mozart az 1. és a 4. szimfónia első tételét is kezdetleges szonátaformában komponálta, ami még nem a XIX. századi szonátaforma, hanem egy egyszerű, lényegében kétrészes forma ahol a második rész lényegében az első „kidolgozása”. Ebben a műben az első tétel nyitány karakterű, induló ritmusú. Harnoncourt itt is ötletes és színes, ugyanakkor szertelen és lázadó. Pinnock ringatózó második tételt vezényel de összességében picit arctalan, Böhm viszont méltóságteljes és arisztokratikus. Levine különben a gyerekkori szimfóniákban használ csembaló continuo-t is, mintha változtatna ez a Bécsi Filharmonikusok „big band” hangzásán bármit is…
5. (B-dúr) szimfónia; K 22
Érdekesség, hogy a Hágában írt szimfónia fináléjának nyitó témáját a gyermek Mozart J. C. Bach egyik zongoraversenyéből vette, és ez később még újra megjelenik a Figaro 2. felvonásának fináléjában is, a „Signore, die fuori son già i suonatori” négyes bevezetőjében. Érdemes J. C. Bach műveiből akár csak néhányat meghallgatni érdekességképpen. Sokszor érezni, hogy a mozarti gondolatok csíráját halljuk a „londoni” Bach zenéjében, csak Mozart adja hozzájuk azt a meghatározhatatlan többletet amitől az ő zenéje a senki mással össze nem vethető kifejezőerőt nyerte.
Az 5. szimfónia hangszínét a kürtök adják és ezt Harnoncourt mint mindig, itt is örömmel prezentálja nekünk nagyszabású felvételén. Összességében ez tetszett legjobban, minden zenei gondolat érvényre jut benne, mély gondolatokkal teli 2. tétel és nagyon jó tempók. Böhm ciklusában sokszor érzem úgy, hogy a kürtökből egy kicsit még több is jó lenne, de itt az optimista és életörömmel teli első tételbe és a selymes hangzásba nála sem lehet belekötni. Akárcsak Harnoncourt, Trevor Pinnock felvétele is sokat nyer a két oldalra osztott vonóskarral, akik a szólamok felelgetését szépen kiemelik. Nameg James Levine is, aki mint mindig, most is élénkebb mint Böhm (és még a kürtszólam is jobb), viszont itt is lágyabb hangsúlyokkal dolgozik.
G-dúr "Alte Lambacher" szimfónia; K 45a
A két „Lambach” szimfónia esetén máig nem tisztázott a hitelesség kérdése. A Mozart család 1769 januárjában kezdte utazását Salzburg és Bécs között, közben valószínűleg megálltak a felső-osztrák Lambach apátságban. Az apátság archívumában a XX. század elején két kéziratot találtak, amik a két Mozart (apa és fia) nevével jelzett szimfóniát tartalmaznak, ezek azonban a kézírás vizsgálata alapján már nem eredetiek, hanem valaki által átmásoltak. Elképzelhető, hogy a vendéglátás fejében mozarték ajándékként komponáltak nekik egy-egy szimfóniát, vagy akár régebbi műveiket írták át. Az „Alte Lambacher” felirata szerint ezt írta Wolfgang, a „Neue Lambacher” felirata szerint ezt Leopold. A Wiki szerint az Alte Lambacher-t Mozart már Hágában megírta, ezt módosította Lambach-ban, egyes kutatók viszont kétségbe vonják a feliratokat és azt mondják hogy az „Alte”-t írta Leopold és a „Neue”-t Wolfgang. Más kutatók pedig kétségbe vonják az egyes kutatók véleményét és azt mondják hogy az eredeti feliratok helyesek. Szóval nem tudni semmi biztosat, ezért gondolom biztos ami biztos alapon némely ciklus (például Böhm-é) mindkettőt tartalmazza. (Pinnock ciklusának kísérőfüzete szerint ma már egyértelműen bizonyított, hogy ezt írta Wolfgang.)
Bár a zenekar sajnos itt sem elsőrangú és mintha még intonációs problémák is zavarnák a felvételt, mégis Harnoncourt tetszik legjobban a K 45a-ban. Érdekes módon itt Levine interpretációja is erőteljesebb mint Böhm-é.
G-dúr "Neue Lambacher" szimfónia
Kérdés, ha nem tudnám, hogy ezt Leopoldnak tulajdonítják, feltűnne-e, hogy eltér kissé azoktól amiket Wolfgang írt. Nem biztos, mert ügyes, mutatós munka (és mint tudjuk, semmi sem biztos az eredet kérdésében). És Böhm is így vezényli: élénken, derűsen. Nem baj, hogy benne van a ciklusában!
Itt pedig végére is értünk az első nagy családi utazás során komponált szimfóniáknak. A Grove monográfiák Mozart-kötete az alábbiakat írja róluk (1., 4., 5., K45a és K19a): „A kedves egyszerűséggel és lelkesedéssel alkalmazott közhelyekkel teli első (K16) még kevésbé meggyőző, mint a K19-es D-dúr szimfónia, amelynek első tétele figyelemreméltóan valósítja meg J. C. Bach szimfonikus stílusának alapelveit, például a nyitó forte mottó és az azt követő piano folytatás drámai kontrasztjában, vagy a melléktéma cantablie karakterében; a szimfónia lassúja olaszosan melodikus bájjal megírt Andante. Mindkét szimfónia élénk, határozott, 3/8-os fináléval zárul, J. C. Bach valamint számos olasz és angol szimfóniaszerző kedvelt tételtípusával. Egy kialakult stílus utánzata ugyan, egy 9 éves fiútól mégis megdöbbentő tehetségre vall, és technikai megvalósítása ugyanilyen hatást kelt. Ugyanezt a fejlődésvonalat tapinthatjuk ki a Hágában komponált K22-es B-dúr szimfóniában, élesen körvonalazott formájával, a kisléptékű imitáló írásmódban megmutatkozó érettebb szólamszövéssel.”
6. (F-dúr) szimfónia; K 43
Sok mindenben első ez a szimfónia: Mozart első Bécsben írt és az ottani divatnak megfelelően első 4 tételes szimfóniája, amiben már menüett is van. A második tételben elsőként alkalmaz oboák helyett fuvolákat, az első szimfóniája amiben kötelezően előírja a brácsák és fagottok alkalmazását. A bécsi keletkezés egyébként vitatott, mert a kézirat a következő címet viseli: Sinfonia di Wolfgango Mozart à Vienne 1767. Az évszám fölött az „á olmutz” (Olmützben) megjegyzés olvasható, amelyet később áthúztak. Mozarték csak egyszer tartózkodtak az észak-morvaországi Olmützben 1767. október 26. és december 23. között, amikor hirtelen el kellett menekülniük a himlővel fertőzött Bécsből, bár nem tudták megakadályozni a gyermekek megbetegedését. Bécsből menekülve megálltak Brünnben. A 6. szimfónia feltételezhető születése így kissé kalandosra sikerült: valószínűleg Bécsben készült 1767. szeptember 15. és október 23. között, Olmützben írták át Wolfgang himlőből való lábadozása idején, és (talán) december 30-án Brünnben adták elő.
Nagyon jelentős eltérés itt nincs a felvételek között, de Harnoncourt és Pinnock itt is több mindent megmutat a műből a szólamok tisztább szeparációjának köszönhetően, ami különösen fontos az Andante brilliáns kettéosztott brácsaszólamának bemutatásakor. Pinnock egyik gyengesége, hogy gyors tempóival néha kicsit mechanikus tud lenni, de van, hogy beválik az elgondolása, mint ahogyan itt is.
43. (F-dúr) szimfónia; K 76
A 43. szimfónia szerzősége vitatott, és joggal. Bár a témák nagyon jók, de a kidolgozás mégis gyengébbnek tűnik, mintha a szerző nem tudna mit kezdeni a folytatással. Sokszor hallunk esetlen, félresikerültnek ható lezárásokat, oda nem illő fordulatokat, a menüett triója pedig szintén gyengének tűnik. Itt is megjelenik a kiírt fagottszólam, bár sokat nem hallunk belőle, de megjelenése azért jelentős, mert akkoriban a kottában ezt még nem jelezték, a fagott általában a csellók és bőgők szólamát játszotta. 1-2 apróbb részlettől eltekintve itt is azt teszi. Érdekes módon ebből az elsőre kidolgozatlannak ható műből egyedül Böhmnnek sikerül egységes előadást kihozni, ami mégiscsak azt a sejtést erősíti, hogy Mozart volt a szerző. Különösen az első tételben érezni, hogy a szerző talán nem túl egységes de rendkívül rafinált megoldásokkal le akarta nyűgözni a közönséget. Ez pedig, ha ez lenne Mozart első bécsi szimfóniája, igencsak valószínű.
7. (D-dúr) szimfónia; K 45
A 7. szimfóniát Mozart Bécsben fejezte be 1768 januárjában, miután a család a járvány után visszatért Brünnből és Olmützből. Bár a lassú tételben hangvétel szempontjából én pici visszalépést érzek a korábbi szimfóniákhoz képest, számomra a három korai bécsi szimfónia közül mégis ez volt a legegységesebb és legkimunkáltabb. Valószínűleg ezt érezhette a szerző is, mert később a művet átdolgozota a Színlelt együgyű (La finta semplice) című operája nyitányának (kihagyta a menüettet, a dobot és trombitákat, de kiegészítette fuvolával és fagottal).
Pinnock és Harnoncourt felfogása itt hasonló, Böhm viszont szokás szerint nagyszabásúbbnak és érdekes módon gazdagabban hangszereltnek mutatja a művet (itt jelenik meg először az üstdob és a trombita Mozart szimfóniáiban, legalábbis azokban amiket ma ismerünk). Levine felvételének hangzása picit ködös (ez máshol is megjelenő hátrány nála) és bár Böhm az utolsó tételben vontatottabbnak tűnik mint a többiek, mégis megnyeri itt a versenyt szerintem.
8. (D-dúr) szimfónia; K 48
És itt is jó Böhm, de nem értem miért hagyta ki a műből az üstdobokat és a trombitákat mert így fájóan hiányzik az ünnepélyesség és a fény. Ezért aztán Levine, Pinnock és Harnoncourt is jobban tetszenek. Harnoncourt a színek nagymestere és különösen érzi a mozarti menüettek karakterét! Sajnos az Andantét elrontja a nagy rohanással (pedig ezt még Pinnock is lassúra veszi). De ettől a hibától eltekintve itt Harnoncourt nyer: karakteres, színes, dinamikailag árnyalatgazdag és az Andantét kivéve még a tempók is el vannak találva.
55. szimfónia; K Anh. 214
Ennek a valószínűleg 1768-ban írt szimfóniának szintén kérdéses a hitelessége (bár az 1.-nél már említett négyhangos motívum ebben is megjelenik), mindenesetre ha tényleg Mozart írta, akkor úgy tűnik itt már kezdte kitanulni ezt a 4 tételes formát, ez már jobban tetszett mint a többi bécsi. És lehet, hogy kezdek hozzászokni a lassabb tempókhoz, de nekem Böhm a nyerő. Harnoncourt esetén mindig ingadozik az ítéletem, hogy ez most karakteres és erős akcentusokkal megoldott előadás vagy pedig már átlendült az erőszakos és hanyag oldalra. Nos itt egyértelműen az utóbbi, bár a menüett tetszik. És az utolsó tételt jóformán csak Böhm vezényli allegróban, amit Pinnock és Harnoncourt csinál az sok minden de nem allegro… inkább presto.
És itt végetért a gyerekkori bécsi szimfóniák sora, a Mozart család 1769-ben visszatért Salzburgba. A bécsi szimfóniákból a Grove monográfia szerint „a bécsi szimfonikus stílus hatása tükröződik. Feltűnően a K 43 telt, erőteljes zenekari stílusában, valamint a menüett-tétel beiktatásában; kissé gyengébben a K 45-ös, szellemes D-dúr műben, erős opera buffa felhangjaival (fel is használta Mozart a La finta semplice nyitányaként); és ismét szembeszökően a K 48-as szimfónia első tételének határozott lendületében, sűrű textúrájában, súlyos kidolgozási részében és világosan formált visszatérésében. Ez Mozart első olyan szimfónia-nyitótétele, amelyben a bemutatott anyag egyértelműen visszatér. A korábbiak J. C. Bach és számos olasz komponista által kedvelt bővített kéttagú formát alkalmazzák. Az Andanték többnyire egyszerű melodikájú kéttagú formák; a K 43 lassútétele az Apollo et Hyacinthus egyik duettjéből merít. A menüettek tipikusan robusztus bécsi menüettek, a zárótételek megtartják a gigue-szerű ritmust, de kidolgozásuk alaposabb, formálásuk világosabb, határozottabb.”
Itália élménye
1769 decembere és 1773 márciusa között Mozart és az apja háromszor utazott Itáliába. A fiatal szerző az utazások kezdetén bár még mindig csak 13 éves, zenei körökben már öreg rókának számít. Akárcsak eddig mindenfelé, az olasz városok is diadalmas fellépések színhelyei voltak, Mozart barátságot kötött a kor legnagyobb olasz zeneszerzőivel és sokat tanult tőlük. Nagy sikereit újonnan írt operáival aratta, azonban az opera mellett a szimfónia műfajában született a legtöbb új mű. Nyilván Salzburgból is vitt magával szimfóniákat, de az utazásokkal kapcsolatban 8 vagy 9 új szimfóniáról beszélhetünk. Sajnos ezek legnagyobb részének nem maradt fönn az eredeti kézirata, ezért hitelességük nem teljesen biztos, a legtöbb esetén azért kevés kétségünk lehet afelől, hogy Mozart írta őket.
9. (C-dúr) szimfónia; K 73
Ezt a szimfóniát valószínűleg még Salzburgban, de már az itáliai utazásra készülve írta Mozart. A bécsi forma szerinti 4 tételes, és bár ezt a formát ezután Mozart már nagyon gyakran használja, sokszor visszatér még a 3 tételes formához is.
Böhm ünnepélyes és nagyszabású, amiben hozzá képest a két historikus előadógárda többet nyújt, az természetesen a rézfúvók és az üstdob erősebb jelenléte. Másban azonban nem tudnak hatásosabbak lenni, Böhm után Pinnocknál az első tétel kissé erőtlen. Levine azonban ellopja a show-t, őt érdemes hallgatni: telitalálat a karakter, bensőséges a második tétel, és talán ez az egyik első szimfónia ahol Mozart elsőként bemutatja azt a dramaturgiai fogást, hogy az utolsó tételben a napfényes hangulatot időnként borongós és sötét árnyékok szakítják meg amit hittel és reménnyel (majdnem) mindig sikerül legyőzni. Ez persze szintén nem volt teljesen új megoldás, mégis ő lesz az aki ezt a megoldást (ami rám is nagy hatással van) igazán teljes erejében megmutatja. Maynard Solomon ezt a meglepő kontrasztokra építő szerkesztésmódot bár a lassú tételekre vonatkoztatva úgy nevezi, hogy „szorongás a paradicsomban” (és egy teljes fejezetet szentel neki könyvében).
44. (D-dúr) szimfónia; K 81
Ahány kutató, annyiféle vélekedés, vannak akik ezt Leopoldnak is tulajdonítják. Itt visszatérünk a 3 tételes olasz nyitány formatípushoz amit Mozart itáliai szimfóniáiban még néhányszor alkalmazni fog. Ebből a műből mindenesetre Végh Sándornak is van egy remek élő felvétele eszményi szépségű második tétellel (és sajnos egy jó nagy kürt gikszerrel indulú harmadikkal). Meghallgatáshoz Harnoncourt, Böhm és Pinnock is nyugodtan választhatók.
10. (G-dúr) szimfónia; K 74
Szintén három tételes forma, amiben a lassú tétel megszakítás nélkül követi a nyitó Allegrót. Számomra itt, a 9. és 10. szimfóniáknál mintha valamilyen minőségi ugrás jelenne meg a zeneszerző fejlődésében. Persze lehet, hogy csak rám hatott ilyen erősen a művek jellegzetesen fülbemászó témaválasztása, a már említett drámai fordulatok alkalmazása és a sugárzó életöröm, egyesülve a pompával, könnyedséggel és eleganciával. A 10. szimfóna első tételében jelenik meg elsőként az oboák szólisztikus alkalmazása is, a lassú tételbe való átvezetés mesteri, az utolsó tétel témája pedig Haydn-ra emlékeztet.
Nagy kár, hogy Harnoncourt az utolsó tételben a téma végét elharapja (vagyis csorbát szenved az érthetőség), és bár a mindenki jó, a 10. szimfónia meghallgatásában, akárcsak a 9.-ben, egyértelműen Levine-t érdemes választani.
11. (D-dúr) szimfónia; K 73q
Bár régebben nem vonták kétségbe Mozart szerzőségét, eredeti kéziratot ebből sem ismerünk, ezért nem lehetünk teljesen biztosak az eredete felől. Három különböző kézirat is ismert belőle, az egyik egyértelműen Wolfgang nevével, a másikon csak annyi van, hogy „Mozart”, a harmadik viszont Carl Ditters von Dittersdorf-ot jelöli szerzőként.
Akárhogy is, ez szintén egy vérbeli operanyitány. Böhm így is vezényli, kár hogy az utolsó tételt picit szürkén. Harnoncourt kicsit széteső, Pinnock ezzel szemben precíz és hűvös, Levine viszont a lassú tételben remekel.
42. (F-dúr) szimfónia; K 75
Ez a 4 tételes szimfónia valószínűleg az utazások között otthon Salzburgban készült 1771-ben. Mint sok más műnek, ennek a kézirata is elpusztult a II. Világháborúban, így sajnos ma már nem lehet eldönteni, mennyire hiteles. A legtöbb kutató mindenesetre annak tartja.
Én egy picit jellegtelennek tartom, és csak Harnoncourt és a Concentus Musicus tud megmutatni benne némi egyéniséget és színt.
45. (D-dúr) szimfónia; K 95
Sok kutató ezt a szimfóniát gyengébb minőségűnek tartja, hitelessége ennek is kérdéses. Itt a szerző kürtök helyett trombitákat alkalmaz. Mindenesetre ha meg szeretnénk ismerni, Pinnock-kal érdemes egy próbát tenni. Böhm-nél a trombiták alig hallhatók, a menüettben Harnoncourt szokás szerint elemében van de az első tételt szerintem elsieti.
46. (C-dúr) szimfónia; K 96
Lehetséges, hogy ez a szimfónia eredetileg 3 tételes volt és a 4. tételt csak utólag fűzte hozzá a szerző, akinek a kiléte ez esetben sem biztos. A 3 tételes eredetre utal az is, hogy az első tétel nyitány jellegű, kidolgozási szakasz nélkül. A második tétel nagyon szép és komoly, meglepően barokkos hangvételű.
Itt szerintem mindhárom felvétel (Böhm, Harnoncourt, Pinnock) nagyon jó, de a lassú tétel komor hangulatát Pinnock emeli ki legjellegzetesebben. Az utolsó tétel lendületes és ötletes, akárki volt is a szerző (bízzunk benne, hogy Mozart), szerintem nagyon élvezhette ezt a zenét írni.
47. (D-dúr) szimfónia; K 97
Számomra ez a K95 testvérpárjának tűnik és valamivel nagyszabásúbb annál, bár egyik sem túl jelentős. Böhm, Pinnock és Harnoncourt is jó a maga nemében (a kétséges hitelességű olasz szimfóniákból Levine nem készített felvételt).
13. (F-dúr) szimfónia; K 112
Az itáliai utazások vége felé, 1771-ben íródott ez a szimfónia. Miután hazatértek az utolsó útról is, Mozart soha többé nem látta Olaszországot. Aki historikus felvételt szeretne belőle, Harnoncourt-t válassza, aki nem annyira mechanikus mint Pinnock. Aki nagyzenekarit az pedig Böhm-öt, akinél áttetszőbb a textúra mint Levine-nál.
A Grove monográfa az olasz szimfóniákat így foglalja össze: „A K81 és K84 hitelességét kétségbe vonták, de nem meggyőzően. A négy szimfónia [K81, K97, K95, K73q] áttetsző szövésmódja, élénk, mechanikus vonós figurációja és szerény tematikus anyaga hasonló. Az első tételekben többnyire alig vagy egyáltalán nem találunk kidolgozást, a visszatérés azonban teljes. Az itáliai utazás során keletkezett D-dúr művekhez hasonló a K74-es G-dúr szimfónia is. Attaca kapcsolódó két első tételéből arra következtethetünk, hogy eredetileg operanyitánynak, feltehetően a Mitridatesz nyitányának készült. Ezeknek a szimfóniáknak a stílusa az Itáliában hallott zene hatását mutatja, és azt, hogy Mozart igyekezett az olasz közönség kedvében járni. Szerepet játszhatott a versengés szelleme is, ami később is jellemezte.
A két rövidebb itáliai utazás között és alatt további szimfóniák keletkeztek. A K73, K75 és K110 [én Salzburgnál tárgyalom] szimfóniákban az olasz stílus szélsőséges vonásai eltűnnek, ám a formálás elvei változatlanok. Az 1771 végéről származó három szimfónia közül a K96 főként a zenekar csillogásával tűnik ki, elsősorban a trombiták és dobok C-dúr darabbeli alkalmazásának fenséges effektusával. A K112-nek főleg nyitótétele, a buffo stílus jólformált mintadarabja nevezetes. „
A salzburgi évek
Az itáliai utazással Mozart kinőtt a csodagyerek-korból és egyelőre befejeződött a virtuóz előadó pályafutása is. Feltételezhetjük, hogy az utazások egyik célja az lehetett, hogy sikerüljön arrafelé biztos és jól fizető állást találnia, de a nagy sikerek ellenére ez sem valósult meg. Elmaradtak az olasz zenei központokból érkező új megbízások is.
A fiatal zeneszerző 17 évesen, 1773. március 13-án tért vissza utolsó olasz útjáról szülővárosába, Salzburgba és a következő hét és fél esztendő nagy részét ott töltötte az érsek és az udvar alkalmazásában. Mozart és Salzburg kapcsolata ellentmondásos; a fiatal, világlátott szerző számára szűk volt a hazai pálya, pedig a nyilvánvaló korlátokon belül messzemenően megkapott minden lehetőséget amit a város zenei élete nyújthatott számára. Maynard Solomon egyenesen a város kedvenceként jellemezte Mozartot. Ő viszont folyamatosan elkívánkozott Salzburgból, hiszen ismerte azokat a lehetőségeket amelyeket máshol tapasztalt és amelyek úgy érezte, jobban megfelelnének a kivételes képességeinek. Az 1777-es újabb utazásig viszont Salzburgban kellett maradnia. A sok tanulás és különféle stílusok megismerése után lassan kikristályosodik Mozart egyéni stílusa és ezekben az években sok olyan műfajban születnek olyan alkotások amelyekben többé-kevésbé már megjelenik a saját egyedi hangjára talált szerző. Tim Carter az időszakot művészi tekintetben a megszilárdulás és felfedezés kölcsönösen izgalmas periódusának nevezi. A szimfóniák terén is gazdag termést hozott ez az időszak: Mozart 1771 és 1780 között 24 vagy 25 szimfóniát írt szülővárosában.
12. (G-dúr) szimfónia; K 110
Bár a Grove monográfia még az olasz utazásnál tárgyalja, más források szerint ez volt az első salzburgi szimfónia ami Olaszországból hazatérve keletkezett. Formailag és technikailag is új fejlődési szakaszt jelent a mű. Az első tétel már majdnem tipikus fejlett szonátaforma, és ez a legnagyobb méretű szimfóniatétel amit Mozart addig írt. A műben sok az ellenpontos rész (szintén Itáliában tanult jellegzetesség), a menüett első szakasza kánon a magas és mély vonósok között. A hangszerelés is nagyon gazdag: a vonóskart kiegészítő kürt- és oboaszólam mellett a második tételben kiírt fuvola és fagottszólamot is tartalmaz.
Böhm felvételén már kissé túlzásnak éreztem a vonósok túlsúlyát. Harnoncourt töredezett kissé az első tételben, ha pedig nem akkor kapkodó. Összességében Levine és Pinnock tolmácsolja szerintem legjobban a művet (a második tétel fafúvós szólamai is Levine felvételén a legjobbak).
54. (B-dúr) szimfónia; K Anh. 216
Ennek a kérdéses hitelességű műnek mindössze két felvétele létezik az összes ciklusban: csak Hogwood és Pinnock rögzítette. Így aztán nincs sok választásunk ha ezt választjuk.
14. (A-dúr) szimfónia; K 114
Sok kutató tartja nagyra ezt a művet gazdag és szép ötleteiért, az olasz és bécsi stílusok ötvözéséért. A Grove monográfia szerint: „A K114-es A-dúr szimfónia, melyet Salzburgba visszatérve komponált, új elemeket tartalmaz, kamarazenei kifinomultságot, az arányok és a harmóniai logika színes kidolgozását. Míg a legtöbb szimfónia szélső tételeiben oboák és kürtök szerepelnek, olykor a lassútételekben oboák helyett fuvolákkal, itt az Andante kivételével minden tételben fuvolák szerepelnek. A magas fekvésű hangszerek választását kétségkívül az A-dúrban szükséges magas hangolású kürtök használatából következő hangzásbeli megfontolások ösztönözték, de így is jellemző, ahogyan a lágyhangú fúvósszekció színhatása a mű egészén uralkodóvá válik.”
A 14. szimfónia nálam is szinte azonnal bekerült a kedvencek közé, amikor Böhm nagyon szép felvételét meghallgattam. Harnoncourt produkciójára rátérve: a historikusok egyik fontos követelése volt a vonós hangszerek modern fémhúrjainak lecserélése a régi technológiának megfelelő bélhúrokra, ironikus ezért hogy olyan csúnya fémes vonóshangzást mint amit a historikusok tudnak produkálni rossz pillanataikban, modern zenekaron nem lehet hallani. Ilyen rossz pillanatai voltak a Concentus Musicusnak is a szimfónia felvételén. (A The English Concert-től ilyesmit sosem hallani.)
15. (G-dúr) szimfónia; K 124
Itt viszont szerintem Harnoncourt remekel, de igazából mindegyik felvétel megmutatja a zene erényeit.
16. (C-dúr) szimfónia; K 128
A 15. és 16. szimfónia a Grove szerint „nem tanúskodik különleges előrelépésről, eltekintve attól, hogy az elsődlegesen buffo stílusú környezetbe valami olyat iktat, ami közel áll a feldolgozási eljárásokhoz, valamint hogy a lassútételekben növekszik a szövésmód iránti érdeklődés.” Tim Carter viszont a Pinnock-ciklus kísérőfüzetében kiemeli az első tétel rövid, de annál érdekesebb kidolgozási szakaszát (sűrű modulációkkal), a második tételben sűrűbben alkalmazott ellenpontos szövésmódot valamint az utolsó tétel keresztritmusait.
Mint a 15.-ben, itt is Harnoncourt ad izgalmasabb arcot a szimfóniának. Az utolsó tételben a kürt szólisztikus kezelése izgalmas és meglepő fordulat, amit minden felvétel többé-kevésbé átad, bár Levine felvétele sajnos kissé ködös, nagyzenekari felvételben itt most Böhm a nyertes.
17. (G-dúr) szimfónia; K 129
Ez a szimfónia visszatérés J. C. Bach stílusához, amit sok kutató visszalépésnek tart. De visszalépés vagy sem, Mozart minden szimfóniájában találunk valami szeretni valót. Például a híres „mannheimi rakéta” megoldást, ami az első tételben a vonósokról még az oboaszólamra is áttevődik, ellenállhatatlanul fülbemászó hatást keltve. Vagy szintén az első tételben a „mannheimi crescendo” egyik szép példáját is: vagyis amikor a teljes zenekar rövid idő alatt pianóból forte hangerőbe megy át.
Nagyon tetszik, különösen ezekben a középső korszakbeli szimfóniákban Pinnock felvételeinek hangzása: áttetsző, erőteljes basszussal, szép vonóshangzással és nagyon jó belső szólamokkal. A zenekar pedig elsőrangú. Hangvétel szempontjából Levine-nak mintha a felszabadultabb, játékosabb szimfóniák jobban passzolnának, ezt is érdemes vele hallgatni.
18. (F-dúr) szimfónia; K 130
Sok kutató szerint ez eddig a szerző legjelentősebb, legnagyszabásúbb szimfóniája. A finálé talán minden korábbinál jelentősebb, teljes szonátaforma, rövid kidolgozási résszel és terjedelmes melléktéma-csoporttal. A 18. szimfónia hangszerelésben is eltér a korábbiaktól, nyilvánvalóan az átmenetileg rendelkezésre álló hangszerjátékosok számából adódóan: az oboák helyett fuvolákat alkalmaz és elsőként a szimfóniák sorában 4 kürtöt, az utolsó tételben pedig még a brácsák is kapnak egy kis önálló szólamot. Ahhoz képest egyébként, hogy Mozart nem kimondottan szerette a fuvolát, nagyon szép zenét írt nekik. Az utolsó tételben egyébként a kürtök és a fuvolák hasonló szólamot kapnak aminek okán a kürtök hangja néha elfedi a fuvolákét.
Böhm szokás szerint túl lassú menüettet vezényel, de egyébként az utolsó tételben a szólamok szétválasztását senki nem csinálja nála jobban. Itt Levine esetén sajnos megjelenik az a probléma ami az ő ciklusának sok felvételét beárnyékolja: túlságosan összemosódnak a szólamok és túl sok a visszhangosítás a felvételen. Ez nagy kár, mert egyébként ha olyan jó lenne a belső szólamok szeparációja, különösen a fafúvók tekintetében mint a többieknél, akkor sokkal egyértelműbb választást jelentene.
19. (Esz-dúr) szimfónia; K 132
Az 1. óta mozart egyetlen Esz-dúr szimfóniát sem írt, egészen eddig. A 18.-hoz hasonlóan ez is magabiztos, és négy kürtöt alkalmazó mű. A Grove monográfia szerint „A nyitó mottó, a J. C. Bach által kedvelt forte-piano ellentéttel egyike Mozart e hangnemben gyakran alkalmazott típusainak. A stílus többnyire buffo, a >>kidolgozás<< arányosan tagolt átvezetés. A 3/8-os Andantét Mozart később rövidebb, de szövésmódjában jelentékenyebb 2/4-es Andantinóval helyettesítette. A menüett kisléptékű imitációkkal teli, triója harmóniailag talányos, a finálé inkább bécsiesen lendületes, semmint franciás gavotte en rondeau.” Az első tétel indító motívumát egyébként Mozart később beleszőtte a 22. (Esz-dúr) zongoraverseny kezdetébe is.
Ha hallgatni szeretnénk, szerintem Pinnockkal vagy Böhmmel érdemes.
20. (D-dúr) szimfónia; K 133
A 2 trombitát és (a második tételben) szóló fuvolát is szerepeltető szimfónia egy Mozart által ritkán alkalmazott, de annál hatásosabb megoldást tartalmaz a szonátaformájú első tételben: a visszatérés az expozíció tükörképe, vagyis a melléktémával indul, a főtéma pedig csak a mű végén jelenik meg újra. A hatás növelése érdekében a szerző a témát előbb csak a vonósokon szólaltatja meg, majd pedig erőteljesen, a trombitákkal kiegészítve. A lassú tételben megjelenik sok olyan stílusjegy ami Mozart későbbi nagy szimfóniáinak lassú tételeit is jellemezni fogja: a szordinált hegedűk, fontossá váló brácsák, pizzicato használt csellók és bőgők.
A teljes művet Levine vezényletével is meghallgathatjuk, aki a ciklusában minden szimfóniában minden ismétlést eljátszat. Igaz ugyan, hogy ez esetben nem vagyok róla meggyőződve, hogy itt is érdemes volt-e. (A 13. szimfónia óta a Bécsi Filharmonikusok hangzása is ködösebb volt, de itt szerencsére helyreállt a szólamtisztaság.) Mindenesetre engem itt Harnoncourt koncepciója és a Concentus Musicis hangzása győzött meg legjobban.
21. (A-dúr) szimfónia; K 134
Az előző nagyszabású szimfónia után ez (a 14.-hez hasonlóan) oboa helyett fuvolákat alkalmazó szimfónia inkább kamarazenei hatású. A Böhm interpretációjában nagyon szép Andante tételt indító motívumot Mozart különösen kedvelte, ezt hallhatjuk például a Figaro-ban a grófné Porgi Amor kezdetű nevezetes áriájának kezdetén is. Levine interpretációja szinte hibátlan lenne, a karaktereket, tempókat nála jobban szinte senki sem érzi ebben a szimfóniában, viszont sajnos a fuvola szólama itt is sokszor elvész a ködben.
22. (C-dúr) szimfónia; K 162
1778-ban Leopold egy levelében írja, hogy nem tartja sokra Wolfgang salzburgi szimfóniáit, pedig Mozart amikor megírta még elégedett volt velük. Hogy a szerző, apjával ellentétben később is elégedett maradt velük, az bizonyítja, hogy többet bemutatott belőlük az 1783-as bécsi akadémiáin is (a 24., 25. és 29. szimfóniáról van adatunk). Persze akkoriban nem volt divat régi szimfóniákat újra (vagy pláne újként) előadni ezért ezek kéziratain utólag lekaparta vagy tintával olvashatatlanná tette az eredeti keltezést (ezeket modern technikával ma már többé-kevésbé sikerült megfejteni). A 22.-27. szimfóniák mind az 1773-as év termései, szerzőjük ekkor 17 éves.
Ebben a szimfóniában Böhm felvétele nagyon tetszett, mindaddig míg meg nem hallgattam Levine-ét. Harnoncourt és Pinnock kissé töredezettnek tűnnek (főleg az első tételben), itt a két modern nagyzenekari felvétel valahogy jobban át tudja adni a szimfónia szépségét és nagyszabású hatását (üstdobot viszont csak Levine és Harnoncourt alkalmaz). Tempók tekintetében itt senki nem tér el extrém módon a többiektől.
23. (D-dúr) szimfónia; K 181
Egy újabb három tételes olasz nyitány-szimfónia, amelyben a tételek megszakítás nélkül követik egymást. Böhm itt véleményem szerint közel optimális előadást vezényel még tempók tekintetében is. A többiek is tetszettek de ők hajlamosak kapkodásra az utolsó tételben.
24. (B-dúr) szimfónia; K 182
Mint oly sok szimfóniája, az újabb háromtételes „olasz” 24. is a J. C. Bach stílusa szerinti kezdettel indul, vagyis „a nyitó forte mottó és az azt követő piano folytatás drámai kontrasztjával”. A hangsúlyos lassú szimfónia-bevezetés Haydn leleménye, vagy legalábbis ő dolgozza ki és alkalmazza legsikeresebben, de ennek igazi „virágkorát” Mozart nem érte meg. A lassú tétel, mint általában itt is idilli „zsánerkép” bár a végén néhány pillanatra jeges fuvallat is megjelenik a színen (Pinnock és Levine picit gyorsabb tempója szerintem jobban eltalálja a tétel karakterét mint Böhm és Harnoncourt). Bár – mint itt is – nagyon sokszor megcsillan valami az érett Mozartból ezekben a fiatalkori művekben is, de – mint Maynard Solomon írja – „ezekből a művekből – kevés kivétellel, mint amilyen a 29. szimfónia kezdete – hiányzik a fájdalmat hordozó minőségi többlet, az, ami a bájt eksztázissá, a kecsességet fenségessé, az élvezetet elragadtatássá képes fokozni.”
25. (g-moll) szimfónia; K 183
Mozart talán legtöbbet játszott fiatalkori és első moll hangnemű szimfóniája, amit a zenerajongók „kis” g-mollként is emlegetnek (megkülönböztetendő a híres 40. „nagy” g-moll szimfóniától). Ez már a romantika előfutáraként emlegetett, európai „sturm und drang” korszak szülötte és merőben eltér a korábbi művek gáláns stílusától. Érdekesség, hogy a szerző mindkét g-moll szimfóniájában megjelenik a „mannheimi rakéta”-téma is az első tételben.
A 25. szimfóniából meglehetősen sok felvétel létezik, én itt két versenyzővel egészítettem ki a csapatot: Végh Sándor és a Camerata Academica 1990-es élő felvételét (Orfeo CD-ről) valamint a BMC kiadó CD-jéről Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok élő felvételét vettem be. Ez utóbbi érdekessége, hogy 2005-ben készült a müpában, még a hivatalos megnyitó előtt, az első nyilvános koncerten.
Bár kezdek hozzászokni a lassabb tempókhoz, de amit Böhm itt csinál az már nekem is sok (illetve kevés…). Nálam itt Végh Sándor győzött. Bár ő se a legfürgébb, de míg mindenki más „csak” zenél, ő viszont mesél. Ezer színű dinamika, gazdag palettáról kikevert vonós hangszínek, minden egyedi és telitalálat. Végh mindenhol pontosan eltalálja azt a tempót és technikai megoldást, hogy minden zenei frázis érthető marad, mégis lendületesnek tűnik. Az is feltűnik nála, hogy talán itt jelenik meg elsőként a menüettben fúvósszerenád-zene Mozart szimfóniáiban.
Pinnock itt is a nála szokásos gyors tempókat vezényel (különösen tetszik hogy az utolsó tételben a második témát is gyorsra veszi), ez itt nagyon beválik, a szokásos nagyon jó szólamtisztasággal együtt. És melléjük tenném még Kocsis felvételét is. Nincs túlhangsúlyozva a vonóskar, bár egy picit lehetne több a fúvókból de egyébként az oboa szólam szépsége mindenki mást felülmúl! (Beleértve a Bécsi és Berlini Filharmonikusok lemezeit is.) A tempók gyorsak (Kocsisnál nem is lehetne másként), de mégis minden arányos és ízléses. Nagyon jó felvétel.
26. (Esz-dúr) szimfónia; K 184
Újra egy háromtételes, egybefüggő nyitány-szimfónia: egy nagyszabású, kontrasztos első, kérlelhetetlenül keserű hangulatú (c-moll) második majd egy felszabadult harmadik tétellel. Itt nem tudnék választani, mindegyik felvétel érvényes a maga módján.
27. (G-dúr) szimfónia; K 199
Bár három tételes, ez nem nyitány jellegű, hanem egyértelműen koncertszimfónia. Itt azonban elérkeztünk egy határhoz, mégpedig azért, mert Harnoncourt félkész ciklusának ez az utolsó felvétele.
Böhm felvételén mindent ideálisnak érzek. Különösen az utolsó tétel keringőritmusát találja el, ezt mindenki más elsieti. Levine is nagyon jó és itt végre nincs túlvisszhangosítva. Harnoncourt az első tételben jó, a harmadikban rohan, a másodikban pedig minden ismétlést eljátszat jó lassan, ami iszonyú hosszadalmas, 9 percnél is több lesz, teljesen fölöslegesen (Levine-é 7 és fél perc minden ismétléssel).
Az 1773-as év szimfóniáiról összefoglalásul ismét csak a Grove monográfiát idézném: „A K184, K199, K162, K181 az olasz típushoz tér vissza, fürge és mechanikus figurációval, egyszerű szövésmóddal, háromtételes formában. A K184 és K181 tételei, az olasz nyitány mintáját követve, megszakítás nélkül kapcsolódnak egymáshoz. A műveknek ebben a csoportjában a K184 a legerőteljesebb, c-moll Andantéjának főtémája imitációs építkezésű. Lendületes unisono szakaszokban és éles dinamikai kontrasztokban megnyilvánuló drámai stílusát felismerve az 1780-as években Mozart nyitányként alkalmazta a Thamos, Egyiptom királya kísérőzenéjében.
A Bécsből való hazatérése után néhány nappal írt K182 nem sokkal lépi túl az előbbi csoportot. A K183 azonban, a >>kis g-moll szimfónia<<, a Betulia liberata nyitányától eltekintve első moll-szimfóniája, egészen más zene. Újdonság már a nyitótételt indító repetált szinkopált hangok sürgető dinamizmusa, akárcsak a folytatás drámai leugró szűkített szeptimje és ismételt előrelendítő frázisai. A zenei gondolkodás elmélyülését tanúsítja a harmóniai vonzás erőteljes érzése, a melodikus figuráció átvetése a basszushangszerekre, az echo-szakaszok, amelyek már nem puszta díszítmények, hanem az intenzitás fokozásának eszközei. A gyengéd Esz-dúr Andante a hegedűket következetesen visszhangzó fagottokkal, gyakori kromatikájával folytatja a mű alapkarakterét, a szenvedélyes zárótétellel egyetemben. […]
Egyes életrajzírói személyes >>romantikus krízist<< gyanítanak e szimfónia mögött, ezt azonban semmilyen életrajzi adat nem támasztja alá. Kétségtelen viszont, hogy egy ilyen mű, még ha más zeneszerzők hasonló műveivel versengve íródott is, számottevő szellemi fejlődésről tanúskodik.”
28. (C-dúr) szimfónia; K 200
Lassan elérkeztünk a (minden ismétlést eljátszva) félórás, de legalábbis 20 percnél hosszabb szimfóniákig. Egyre nagyobb igényű és nagyszabásúbb művek sora jön.
Levine most kicsit kapkodónak tűnik (és miért nincs üstdob?), Böhm és Pinnock is jobb nála. Náluk megvan az érthetőség, világos textúrák, megfelelő tempók.
29. (A-dúr) szimfónia; K 201
A Grove monográfia szerint „Ugyancsak mérföldkő az 1774 áprilisában keletkezett K201 A-dúr szimfónia – hangvétele szintén személyes, az intim kamarazenei stílust erőteljes és ösztönös kifejezéssel társítja, talán még egyénibb is az előzőnél. Az indítás gyengéd appoggiatura-frázisát és ereszkedő oktávlépését drámaivá teszi, felerősíti a basszus-hangszerek imitációjával párosuló forte ismétlés. A szordinált vonósokat igénylő Andante melodikus stílusában nem tér el jó néhány korábbi lassútételtől, de sokatmondóbb; itt is míves kidolgozású ismétlés fokozza a zenét. A zárótétel kidolgozási része szokatlanul lassú, hangvétele sürgető, sok vonóstremolóval, a basszusok és elsőhegedűk imitációjával.”
És ahogy már megszoktuk, Böhm nagyszabású és pompás, de meglepetésre Pinnock is, talán csak az utolsó tétel túl gyors. Levine picit lemarad hozzájuk képest és az egész előadás kevesebb átgondoltságot mutat.
30. (D-dúr) szimfónia; K 202
Az előzőhöz képest a 30. szimfónia inkább könnyed, szerenád karakterű. És ezt a kört Levine nyeri, neki ez a könnyedség jobban áll mint a pompa és a komolyság. Üstdob viszont már megint sajnos csak a The English Concert fegyvertárában van.
Bár nem lehet egy kiragadott részlet alapján általános érvényű véleményt mondani, de aki mégis csak rövid összevetést szeretne annak talán most érdemes összehasonlítani a 4. tételt mindhárom előadógráda tolmácsolásában mivel egészen jól előhozza a különböző felfogások karakterét (nameg a hangolásbeli különbséget):
31. (D-dúr) "Párizsi" szimfónia; K 297
Mozart 1778. március 23-án édesanyjával, Anna Maria Mozarttal érkezett Párizsba, miután lemondott salzburgi állásáról és hiába próbált elhelyezkedni Münchenben, Augsburgban és Mannheimben. Harmadszor járt a városban, 22 éves volt ekkor.
A párizsi Concert Spirituel a világ egyik legelső koncertsorozata volt, amit 1725 óta rendeztek meg (1790-ben szűnt meg). Zenekara Európa legjobbjai közé tartozott. A zenekar karmestere, Joseph Legros a városba érkezett zeneszerzőt megbízta egy új szimfónia írásával.
A Concert Spirituel létszáma jóval meghaladta a Salzburgban megszokott zenekarokét, ennek köszönhetően az új szimfónia Mozart addigi legnagyobb méretű zenekarra írt műve lett. Hangszerelése: 2 fuvola, 2 oboa, 2 klarinét, 2 fagott, 2 kürt, 2 trombita, üstdob, hegedűk, brácsák, csellók, bőgők. Sajnos a bemutató zenekarának vonós létszámát nem ismerjük, egyes források szerint 22 hegedű, 5 brácsa, 8 cselló, 5 bőgő lehetett.
Mozart már előző év végén, Mannheimben találkozott a számára később oly fontossá váló klarinétokkal, s bár az új párizsi szimfónia hangszerelésében alkalmazta őket, szerepüket meghagyta a mély regiszterben a szólamkettőzés szintjén.
Műve írásakor Mozart természetesen itt is a helyi közönség igényeit tartotta szem előtt és racionálisan átgondolta, hogyan képes zenéjével hatni a párizsi közönségre. A francia zenekarok büszkesége volt a számukra írt szimfóniák kezdő- és zárótételeinek jellegzetessége: a tételt indító tökéletesen együtt kivitelezett premier coup d’archet, azaz a teljes zenekar unisono indulása, melynek során minden vonós egyszerre kezd. A nyitó tételt Mozart is pont így írta (és bőven adagolta a mannheimi rakétatémát és a crescendót), a zárótételben azonban meglepetést tartogat a közönségnek, mivel ezzel a gyakorlattal pont ellenkező megoldást alkalmaz.
Apjának írt levelében részletesen beszámolt a szimfónia fogadtatásáról: „Rendkívüli tetszést aratott tehát. A próbán nagyon szorongtam, mert soha életemben nem hallottam még pocsékabbat, el sem tudja képzelni, hogyan csapták össze és kapirgálták le kétszer egymás után a szimfóniát. Igazán nagyon megijedtem – szívesen végigpróbáltam volna még egyszer, de mivel folyton annyi mindenfélét próbálnak, nem maradt rá idő, szorongó szívvel és elégedetlenül, haragos kedvvel kellett tehát lefeküdnöm. Másnap elhatároztam, hogy el se megyek a hangversenyre, de estére jó idő lett, és végül elhatároztam, hogy ha olyan rosszul fog menni, mint a próbán, bizonyosan fölmegyek a dobogóra és La Houssaye első hegedűs kezéből kiveszem a hegedűt, és magam fogok dirigálni. Kértem Isten kegyelmét, hogy jól menjen, amennyiben minden az ő megbecsülését és dicsőségét öregbíti, és ecce! A szimfónia elkezdődött, Raaff mellettem állott és mindjárt az első Allegróban volt egy futam, amelyről jól tudtam, hogy el kell nyernie a hallgatóság tetszését, el is volt ragadtatva tőle mindenki – nagy taps tört ki -, mivel azonban tudtam, hogyan írjam meg, hogy még nagyobb hatása legyen, ezért a végén még egyszer visszahoztam ugyanazt – ott jött hát da capo. Tetszett az Andante is, de különösen az utolsó Allegro. Mivel hallottam, hogy itt minden végső Allegro az elsőkhöz hasonlóan az összes hangszeren egyszerre és többnyire unisono kezdődik, én egyedül a másodhegedűn kezdtem el, piano nyolc taktusnyit – ezt mindjárt egy forte követte -, így a hallgatóság (mint vártam) a pianónál nem is pisszent – aztán jött mindjárt a forte! Amint meghallották a fortét, már csapták is össze a tenyerüket! […] Legros olyan elégedett vele, hogy azt mondja, ez a legjobb szimfóniája. Az Andantéval azonban nem volt megelégedve – azt mondta, túl sok moduláció van benne és túl hosszú – ennek azonban az volt az oka, hogy a hallgatóság elfelejtett olyan erősen és hosszan lármázva tapsolni, mint az első és az utolsó tétel után. Nálam ugyanis, és minden zeneértőnél, műkedvelőnél és a hallgatóság nagy részénél az Andanténak van a legnagyobb sikere – tehát éppen az ellenkezője annak, amit Legros mond: mert az Andante teljesen természetes és rövid. De hogy őt (és mint állítja, többeket) kielégítsem, csináltam egy másikat – kinek-kinek a magáét, mert mindegyiknek más a jellege. Ez utóbbi még jobban is tetszik nekem”
Szégyen, hogy ez utóbbit sem Böhm, sem Pinnock, sem Levine nem vette fel, így velük csak az első verziót hallhatjuk.
Pinnock esetén a hangszerelés finomságai jobban átjönnek mint Levine felvételének kicsit ködösebb hangzásán. Levine esetén egyébként valami hanyagságot érezni a produkcióban. Nem a Bécsi Filharmonikusok pontos játékában, hanem inkább a felfogásban. Persze ez egy jó zajos szimfónia, eléggé egyedi Mozart szimfóniáinak sorában, de Levine talán túl könnyedén és megfelelő komolyság nélkül áll hozzá. De akármilyen felvételt is ismerünk, pláne egy historikus zenekar vérszegény hangzása után, mindenképpen érdemes legalább egyszer meghallgatni Böhm-öt a Berlini Filharmonikusokkal. Ilyen telt, nagyzenekari, nagyszabású produkció aligha készült azóta másik. És ez nagyon illik is a műhöz. A fafúvók szólamai egész jól hallhatók (mennyivel szebben szól a Berlini Filharmonikusok klarinétja mint a The English Concert-é!), egyedül a rezeket és az üstdobot keveslem. De még így is, ez egy nagyon hatásos felvétel.
Összességében nekem úgy tűnik, hogy ez a szimfónia bizonyos tekintetben kidolgozatlan és kissé nyers, de mégis fontos mérföldkő, mert ilyen nagyzenekarra életében először komponált Mozart. Ez az élmény pedig nem múlt, mert nem múlhatott el nyomtalanul a művészi fejlődésében.
32. (G-dúr) szimfónia "Nyitány olasz stílusban"; K 318
Az utolsó nagy utazás során nem sikerült állást találnia és édesanyját is elvesztette, ezután Mozart kiábrándultan tért haza Salzburgba és újra kérte alkalmazását az udvari zenekarnál. Zenéje legalábbis külsőségekben visszatért a provinciálisabb eszközökhöz, de a 32. szimfónia csillogásában, drámai stílusában már visszatükröződnek legutóbbi élményei. A szimfónia 3, összefüggő tételből áll és később már bécsi éveiben Mozart kibővítette a hangszerelését üstdobbal is (ezt itt egyedül Levine-nál halljuk). A szerző itt újra 4 kürtöt alkalmaz, amiből 2-2 külön hangnemben játszik.
33. (B-dúr) szimfónia; K 319
Az eredetileg három tételes szimfóniához Mozart Bécsben egy menüettet is írt, ez mindegyik felvételen szerepel. A mű egyik különlegessége, hogy azon kevés szimfóniák egyike, amelyet a szerző életében nyomtatásban is kiadtak (Mozart műveiből életében viszonylag keveset publikáltak). Több elemzés kiemeli a darab kamarazenekari áttetszőségét és színeit, valamint hogy az első tétel kidolgozási szakaszában ismét megjelenik a 4 hangból álló „Jupiter” téma. Életrajzi érdekesség, hogy ezt a témát megtaláljuk még a K 192-es F-dúr Missa brevis-ben is, mégpedig a Credo tétel legelején a credo (hiszek) szó motívumaként.
A fafúvók itt már összetettebb szólamokat kapnak, Mozart nyilván alkalmazza a Mannheimben és Párizsban tapasztaltakat, ez már igazi nagy szimfónia.
A szólamtisztaságban, áttetszőségben ismét Pinnock a nyerő. A 4 kürt színhatását is az ő zenekara adja át legjobban, bár az utolsó tételben a tempót ismét kicsit túl gyorsnak tartom (Böhmét meg kicsit túl lassúnak). Pinnock felvételein van meg egyedül a teremhatás; amikor azt érezni, hogy a zenészek egy teremben játszanak előttem (illetve ha hozzávesszük Harnoncourt félkész ciklusát, ez nála is nagyon jól átjön). Böhm és Levine felvételein a hangzást nyakon öntötték egy adag mesterséges visszhangosítással, de térélményt nem kapunk, kivéve amikor Levine esetén a fúvósok a távolból és elmosódva szólnak, ami még rosszabb.
Nem csak hangminőség, hanem előadás tekintetében is érdemes ezt a szimfóniát is összehasonlítási alapként használni: mondjuk 1-2 percét összehasonlítani mindegyik tételnek mindhárom felvételen, ha választani szeretnénk a ciklusok között. Pinnock egyébként még itt is használja a csembaló continuo-t, sőt még kisebb ízléses figurációkat is megenged magának az első tételben.
34. (C-dúr) szimfónia; K 338
A Grove monográfia ezt az utolsó, Salzburgban született művet magabiztos és egyéni hangzásúnak tartja. A szerző 24 éves volt ekkor.
Böhm nagyszabású, de kicsit túlzás már a vonós túlsúly. Pinnock élvezetes (és a rezek nála hallhatók legjobban, legtisztábban), de Levine az igazi. Nála minden annyira a helyén van, itt most jól hallhatók a fafúvók, minden el van találva, a mű annyira egységes, annyira természetes és magától értetődő minden fordulata, amit senki más nem tud. És itt van újra Végh Sándor és a Camerata Salzburg. Ők egy külön világ. Igen, kicsit kimértebbek mint Pinnock vagy Levine. De ezek az apró gesztusok, ahogy folyamatosan játszik a dinamikával, ahogy mesél, ahogy egyensúlyban vannak a vonók és a fúvósok, a hangszínek. Nem ismerek egyetlen más zenészt sem aki hozzá fogható lenne. Benne él a zenében. Ugyanakkor ehhez érzékenynek kell lenni ezekre a dolgokra: amit ők csinálnak. Levine lendülete és ereje ellenben a kevésbé vájt fülűeknek is egyértelmű lehet.
Az érett Mozart hangja
Ahány életrajz, ahány kutató, annyiféle álláspont van arról, hol is kezdődtek Mozart érett kori, vagy „nagy” szimfóniái, nagy művei. Legalábbis ha a salzburgi korszakot vesszük. Mert az egyértelmű, hogy 1781, vagyis a Salzburggal való szakítás, és a bécsi élet elindulása után született minden mű az „érett” Mozart alkotása. Harold Schonberg szerint „Mozart önálló életet élt Bécsben, és ez olyan, mintha óriási lelki tehertől szabadult volna meg. Sokkal mélyebb, meggyőzőbb, lenyűgözőbb és erőteljesebb zenét kezdett komponálni.”
Az utolsó 6 szimfónia ebben a korszakban született. Annyira közismertek, hogy ezekről már csak röviden írok, kizárólag a felvételekre koncentrálva. Ezekből már nekem is kocsideréknyi felvételem van, de néhány említésre érdemes kivételtől eltekintve itt is igyekszek csak a tárgyalt szimfóniaciklusokra koncentrálni.
35. (D-dúr) "Haffner" szimfónia; K 385
Levine felvétele kiábrándító, mégpedig a hangzás miatt: teljesen ködös, az üstdobot alig hallani, de a fafúvókat se sokkal jobban. Nagy kár, mert ezeket leszámítva jó előadás lenne. Pinnock jobb, de nekem itt Böhm a nyertes. Minden egyben van, nagyon precíz játék, jók a fafúvók, bárcsak a rezek és az üstdob is még hallhatóbb lenne. A tempók nagyon jók, a zenekar elemében van.
36. (C-dúr) "Linzi" szimfónia; K 425
Böhm ismét: mindenben a legjobb, a tempók, a karakter, az egyensúlyok, egyik kedvenc Linzi szimfóniám. Sokan túlzottan lelassítják a bevezetést (például Pinnock), de Böhm pont eltalálja a megfelelő arisztokratikus hangvételt. Levine „minden ismétlést eljátszunk” koncepciója kevés esetben hibázik, az egyik ilyen eset itt van.
38. (D-dúr) "Prágai" szimfónia; K 504
Levine és a Bécsi Filharmonikusok: na ez igen! Így kellett volna eddig is! Hajszálpontos vonóstremolók, pontos, precíz pizzicatók, tökéletes egyensúly a rezek-fafúvók-vonósok között, még a tuttikban is szépen kihallani a belső szólamokat, hibátlan tempóválasztás, megvan a zene lendülete, játékossága, komorsága, sok árnyalata, közben minden világos és áttekinthető. Nincs az az összemosott, visszhangosított hangzása ami sok korábbi szimfóniában. Persze az üstdob lehetne több de ezzel már kibékültem.
A másik két felvétel is jó, de James Levine a nyerő most. Egységes, meggyőző, lendületes és átélhető. Aki azonban valami igazán egyedit is szeretne hallani, annak ajánlom Végh Sándor élő felvételét ismét a Camerata Academida zenekarral. A XX. század nagy Mozart-felvételeinek egyike.
39. (Esz-dúr) szimfónia; K 543
Levine ismét nagyon jó: feszes, precíz, lendületes. Ismét tudom ajánlani Végh Sándor élő felvételét, de precizitásban a Camerata Academica a briliáns és egyedi fúvósokkal sincs egy szinten a Bécsi Filharmonikusokkal (és a felvétel is furán balra tolódott hangzású).
Böhm itt nehézkessé vált, ráadásul nagyon ritka esetként az utolsó tételben belépési pontatlanságot is megörökített a felvétel. Ez azért említésre méltó mert a Berlini Filharmonikusok szinte makulátlanul játszik a teljes ciklusban.
Pinnock esetén jók tempók, jó transzparencia, de itt már a historikusok által gyakran elkövetett hibába esik: bár a hegedűszólamot megerősíti, de a mélyvonósok számát nem, ezért a mélyszólam elég gyenge marad. Az első tételben például a pizzicato mélyvonós részek alig hallhatóak! A második tételben kiviláglik Pinnock egyik rossz tulajdonsága: hajlamos a homogenizálásra: az erőteljes drámai kontrasztok nincsenek eléggé kiemelve, így a tétel egésze egysíkúbbá válik. Összességében azért nem rossz felvétel.
40. (g-moll) szimfónia; K 550
Néhány furcsaságtól eltekintve (az első tételben például a fafúvók egyik pillanatban még előttünk szólnak, másik pillanatban pedig már valahonnan a távolból), illetve a maratoni hosszúságú 2. tételt kivéve nagyon jó felvétel.
Böhm viszont rettentően lagymatag tempókat vesz, szerintem ez a felvétel az ő ciklusának egyik nagy tévedése.
Pinnock itt már szerencsére elhagyta a csembalót. Minden Mozart-rajongásom ellenére a 2. tétellel nem igazán tudtam megbarátkozni eddig, pláne ha valaki (mint Levine) minden ismétlést eljátszat. Pinnocknál viszont megtört a jég: nagyon sok árnyalatot, a hangszerelés finomságait lehetett megfigyelni az előadásban, elsőként tudtam igazán kedvelni ezt a tételt. A pozitívum az egész felvételére igaz. Bár nem annyira drámai és erőteljes, de a színárnyalatok széles skálája kárpótol a hátrányokért.
41. (C-dúr) "Jupiter" szimfónia; K 551
És hát itt a vége. Az 1788-ban, 32 évesen komponált szimfónia a koronája Mozart szimfonikus életművének. Érdekesség, hogy a „Jupiter” melléknevet (ami valójában főnév…) csak a XIX. század közepe táján kapta, vélhetően egy angol kiadótól. A XVIII. század végén, XIX. század elején és főleg német nyelvterületen még a „C-dúr szimfónia, zárófúgával” leírással azonosították a művet. A híres utolsó tételben újra találkozunk Mozart négyhangos „névjegyével”, immár kibontva és a fúgatéma szerepében.
James Levine és a Bécsi Filharmonikusok itt is meggyőző néhány, az előző szimfóniánál is említett hangzásbeli furcsaságot kivéve.
Különös ezt leírni, de Karl Böhm és a Berlini Filharmonikusok az első tételt már-már túl gyorsra veszik, nincs meg a zene pompája, ünnepélyessége. A menüett ezzel szemben túl lassú (de ezt már megszokhattuk). Nem rossz felvétel azért, nagyon jó belső szólamokkal.
Trevor Pinnock és a The English Concert itt kissé elmosódottabb, szintén hiányzik a mélyszólam ereje, rutinelőadásnak hat a produkció.
Zárótétel (fúga nélkül)
Most, az utazás végén még egyszer visszatérek az interpretációs kérdésekre, amelyekkel részben a felkészülés fejezetben már foglalkoztam. A Mozart-szimfónia – de a klasszicista szimfónia is – alaphangját a hegedűk adják: a kettéosztott hegedűszólam hordozza a motivikus anyag oroszlánrészét. A mélyvonók harmóniai alátámasztást adnak mellettük pedig leggyakrabban a kürtök és oboák adják a színhatást. Ahogy fejlődik Mozart, úgy kapnak természetesen ezek a hangszerek is egyre jelentősebb szerepet, valamint a lehetőségek gyarapodásával kiegészülnek további fúvós hangszerekkel és üstdobbal, de tematikailag és színben a vonósok-kürtök-oboák hármas egysége jelenti a Mozart-szimfónia gerincét. Egy előadás alapvető fontosságú összetevője tehát, hogy a vonósok adta tematikus anyag mindig jól érthető legyen. Külön előny, ha a kettéosztott hegedűszólam is jól elkülönül (például a sztereó kép vagy a színpad két oldalán) mert az időnkénti egymásnak felelgetős ötletek így tudnak kidomborodni. Ehhez jön azután a fúvósok adta belső szólamok és színek. Itt sokféle megoldás létezik, a zenekarba jobban beágyazott megoldástól (pl Levine-nál az oboák) a pregnánsan elkülönülő megoldásig. A historikus felvételek általában szeretik jobban kiemelni a fúvós szólamokat, ezt még egyértelműbbé teszi a szerényebb létszámú vonósok kisebb súlya. Hiba azonban teljesen kifordítani a szólamarányokat (Harnoncourt például a 39. szimfónia felvételén ezt csinálja, de szerencsére az általam itt végig hallgatott korai szimfóniák mentesek ettől). Ez ugyanis teljesen groteszk hangzásarányhoz és a tematikus anyag érthetetlenségéhez vezet. Másik véglet persze a romantikus zenekarokban jellemző vonós-túlsúly, de ha választani kellene, mégis ez utóbbi a kisebb hiba, mivel a tematikus anyag érthető marad, ellenben a másik megoldással (és a cikk elején található zenekari létszámok ismeretében én már nem vagyok teljesen meggyőződve arról sem, hogy a kis vonóskar autentikusabb lenne mint a nagyobb). Én szeretem az üstdob pregnáns jelenlétét is, de kényszerűségből a régebbi felvételek elpuhított üstdobjával is ki tudok békülni. Összességében szerintem Pinnock ciklusában valósulnak meg leggyakrabban (de nem mindig) az ideálishoz leginkább közelítő arányok. Mindezeket a szempontokat persze tovább bonyolítják az egyéni preferenciák, például hogy valakinek a Bécsi Filharmonikusok lágyabb, vagy a Berlini Filharmonikusok keményebb hangú oboái tetszenek-e (olvastam olyan véleményt akinek ez utóbbi „orrhangú” volt, bár ezzel nem értek egyet de elhiszem ha valakinek nem ez tetszik).
Formai és dramaturgiai tekintetben a fejlődés még sokkal nagyobb mint a hangszerelésé, szerintem aki igazán szereti és érti a Mozart-zenét, az ösztönösen a helyeshez közelítő megoldásokat választ az interpretációkban. Kicsit kileng itt Böhm, aki nem csak Mozartnál, hanem általánosságban is szerette a lassú tempókat. Mégis sokszor tud meggyőző lenni Mozart esetén is, a menüettek táncos karaktere viszont legtöbbször kárt szenved nála. Mozart szimfóniáiban, akárcsak sok más művében gyakran vegyülnek a nemes érzelmek, a pompa, elegancia, ízlés és adott esetben a bizarr vonások, az irónia, a játékosság, virgoncság. Mozart ezen utóbbi oldalát Solomon „karneváli szellem”-nek nevezi. Természetesen sokféle olvasata létezik a zenéjének, mégis az az érzésem, hogy a legradikálisabb historikusok (Harnoncourt és főleg Fischer Ádám) hajlamosak túlhangsúlyozni a karneváli szellemet (hogy a mindenáron újat mondani akarás miatt vagy őszinte meggyőződésből, ki tudja) és közben elvész a nemesség, pompa sőt időnként az ízlés is. Másik gyakori modern hiba a túlhajszolt sebességőrület, ami többeknél merev és mechanikus hatást kelt és könnyen elillan a szépség és érthetőség.
Nincs hát egyszerű dolga az előadóknak. Mint az 1. szimfóniánál írtam, győztest nem lehet hirdetni, de ha mégis választanom kellene…
… akkor historikus verzióból egyértelműen Pinnock ciklusa lenne az. Mint írtam, a zenekari arányok ideálishoz közelítőek, mindenki másnál jobb, a vonós hangszín tényleg szép. Pinnock nem csinál sehol semmi groteszk egyénieskedést, a produkciók egységesek, sallangmentesek. Hibája, hogy néhol túl gyors tempókat vesz és nem tud kibontakozni egy-egy szép motívum, valamint hosszú távon kissé mechanikusnak és merevnek hat a produkciója, amire még kicsit ráerősít a varrógépszerűen zakatoló csembaló continuo használata amit Pinnock következetesen majdnem végig alkalmaz. Mondjuk ez igazából nem zavaró, eléggé visszafogott és néha még apróbb díszítéseket is megenged magának. (Tudjuk hogy a korai szimfóniákban Mozart használt csembaló continuót de később erre már nincs adatunk.) Az általam is használt Collectors Edition kiadás kísérőfüzetében pedig remek esszé olvasható Tim Cartertől. Nagyon jó, hogy Pinnock minden szimfóniánál megadja az általa használt zenekar összetételét is. Szóval tényleg gyűjtői kiadás.
Modern hangszeres előadások közül nehezebb választani. Böhm ciklusa szép, már kiállta az évtizedek próbáját, a tempók általában lassúak de ha nem hasonlítgatjuk másokhoz akkor kevésbé okoz hiányérzetet. Van akinek kevésbé tetszik, van akinek jobban, Schiff András például ez utóbbiak közé tartozik, mint írja: „Emlékszem, mekkora Mozart-karmester hírében állt az idős Karl Böhm a hatvanas-hetvenes években. Ha ma hallok egy-egy Mozart felvételt Böhm vezényletével, értetlenül gondolok vissza az akkori lelkesedésre. Többnyire szürkének és érdektelennek érzem.”
Ez a vélemény nyilván az azóta eltelt idők nagy felfogásbeli változásán keresztül néz vissza ezekre a régi felvételekre, de hiba lenne ilyen egyszerűen elintézni ezt a ciklust mert igenis megvannak a maga erényei és szépségei (ráadásul Böhm Mozart-hagyatékának csak egy részét képezik a szimfonikus művek, nagyon sok versenyműről is készített felvételt, az operák pedig teljesen külön világot jelentenek ahol Böhm ugyancsak erősen letette a névjegyét a felvételeivel).
De ha mindenáron választanom kellene, mégis Levine és a Bécsi Filharmonikusok lenne a nyerő. Talán ez a ciklus a legegységesebb abból a szempontból, hogy kevésbé a fejlődési ívre koncentrál, egy egységes keretben mutatja be az életművet. Ez nem hiba, ez is egy megközelítése a problémának. Adódna a felvetés, hogy Böhm is hasonló, azonban nála az utolsó szimfóniák felé én a korábban is meglévő vonós nagyzenekari hangzást még teltebbnek hallom, bár az is csalóka, hogy az utolsó szimfóniák felé közeledve a felvételek hangosságszintje is nő. Mégis egyértelműen érezni, főként a Párizsi szimfóniától kezdve a kibővült, még nagyszabásúbb zenekari hangzásvilágot.
A választás egyértelműbb lenne, ha hangzás tekintetében nem lennének olyan problémák Levine ciklusával, amiket már korábban is említettem: gyakran összemosódott a hangkép, a fúvósok (főleg a fafúvók) pedig a távolból vagy alig hallhatóan szólnak. Különösen igaz ez érdekes módon az 1989. júniusi felvételekre (K 112, K 114, K 124, K 130, K 550, K 551), ugyanis itt az utolsó két szimfóniát kivéve nagyon háttérbe vannak szorítva a fafúvók és a vonósok is kétoldalassá váltak. A túlzottan adagolt mesterséges visszhangosítás pedig csak ront a helyzeten.
Levine szinte mindig frissebb tempókat vesz mint Böhm, de sosem túlpörgetett. Eleinte nem voltam tőle elájulva, volt ahol jobban tetszett, volt ahol nem, de ahogy haladtam előre, mégis az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy modern hangszeres ciklusnak őt érdemes választani. Kiválóan érti és érzi Mozart dramaturgiáját, a tempóválasztásai szinte mindig tökéletesek, a felvételei lendületesek, életteliek és szépek. Az utolsó 4 szimfóniából pedig egyértelműen jobb mint Böhm.
És ne feledkezzünk meg Harnoncourt-ról. Ő a nagy különc. Nem teljes a ciklusa és nem is ajánlanám egyedüli sorozatnak, de ott a helye a polcon. Igazán egyedi, karakteres, de nem groteszk módon kicsavart (mint a kései szimfónia felvételei). Emellett a menüettek nagymestere, nagyon sokszor ő tudja igazán átadni ezeknek a tételeknek a humorát, egyediségét. Ha összességében nézem akkor persze van ahol kevésbé sikerül az elgondolása, van ahol jobban, de mindig őszintének hat. A zenekara nincs azon a szinten mint a másik három előadógárda, néha picit hanyag az előadás, de az áttetszőség (és a színpadkép) nála nagyon jó. És nagyon szeretem a recsegő kürtjeit.
A végső kérdés
Érdemes-e az összes Mozart-szimfóniát meghallgatni? A korai szimfóniák gördülékenyek és dallamosak, de talán nem túl érdekesek. Bevallom, hogy aki nem komolyzeneőrült és nem Mozart-fanatikus az valószínűleg nem fog bennük annyi érdekességet és szépséget találni mint én. Ízelítőnek esetleg jó lehet a 9., talán a 14. vagy éppen a 25. Az érettebbek közül a 30.-at vagy 33.-at is ajánlom. Az utolsó 4 szimfóniát viszont minden zenerajongónak ismernie kell, mert nemcsak a mozarti életműben, hanem az európai zenekultúrában is kiemelkedő helyet foglalnak el.
Bár az utolsó szimfóniája megírása után Mozart még 3 évig élt és remekművek sorát alkotta, szimfóniát soha többé nem írt. Nagy kortársa, Haydn szimfóniatermésével összevetve Mozart művei karakterben, hangvégelben eléggé mások. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi ez a jól hallható, de mégis nehezen megfogalmazható különbség ami ezt a két nagy klasszikus mestert hangvételben egyedileg jellemzi, ami eltérő bennük, de nem tudtam megfogalmazni. Annyi azonban bizonyos, hogy míg Haydn művei logikusan folytatódtak és tovább fejlesztődtek Beethoven, majd később Schubert műveiben és aztán a nagy romantikus szimfóniacsodákban, Mozart szimfóniái inkább különálló, folytatás nélküli tünemények. Az ő szimfóniái kevésbé hatottak az utódokra mint híres kortársa nagy szimfóniasorozata, amiért viszont nem kell a Jupiterig menni, hanem elég csak Londonig. De arról a történetről talán majd máskor írok.
Sipos Róbert (2023)
Felhasznált források:
Maynard Solomon: Mozart (Park Könyvkiadó, 2006)
Siegfried Borris: A világ nagy zenekarai (Zeneműkiadó, 1973)
Stanley Sadie: Mozart (Grove monográfiák; Editio Musica, 1991)
Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete (Európa Könyvkiadó, 2006)
Wolfgang Amadé Mozart levelei (szerkesztette: Mikusi Balázs; Gondolat kiadó, 2016)
Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról (Vince Kiadó, 2003)
Mikusi Balázs: A pók és a méh (Országos Széchényi Könyvtár, 2019)
CD-k füzetei
Magyar, angol és német Wikipédia