Benjamin Britten: Pályámról

Benjamin Britten (1913) ezt az előadást — melyet rövidítve közlünk — 1946-ban olvasta fel az angol rádió középiskolás tanulóknak sugárzott műsorában. Nyomtatásban a Boosey and Hawkes kiadó Musik der Zeit-sorozatának Brittenről szóló, 7. füzetében jelent meg.

Bizonyára sokat olvastatok már a régi zeneszerzőkről, s tudjátok azt is: hogyan éltek ők hajdanában. Biztosan feltűnt nektek, hogy mennyire különböző volt az életük. Az egyik udvari alkalmazott volt valahol, s műveit különféle ízlésű királyok és hercegek rendelték meg; mások egyházi szolgálatban töltötték életüket, s minden hétre meg kellett írniok a maguk ünnepnapi kantátáját; megint mások színházaknak dolgoztak, s az igazgatók kedve szerint kellett hogy operákat szállítsanak. Feltehetően azt is észrevettétek, hogy a XIX. században olyan zeneszerzők jelentek meg, akik függetlenséget vívtak ki maguknak, saját kedvtelésük szerint komponáltak, s akiknek éppen ezért sokszor igen nehéz soruk volt. Padlásszobákban éheztek, mert nem akartak mások hangulatához és ízléséhez alkalmazkodni.

Ma arról szeretnék beszélni nektek: hogyan él a zeneszerző a XX. században. így azután sorsát össze is hasonlíthatjátok a régiekével. Manapság nem kell a komponistának valamilyen udvari, templomi vagy színházi szolgálatba állnia. Megváltozott a társadalmi háttér is, amely a XIX. század zeneszerzőinek életét (általában romantikusoknak hívjuk őket) meghatározta. E változás okait azonban körülményes lenne itt most részletezni. A mai szerzőnek — összehasonlítva a romantikusokkal — több köze van a való élethez. Nem zárkózik annyira önmagába, nem szaladgál feltétlenül hosszú hajjal, s remélhetően nem is hal éhen valamelyik padlásszobában. De hogy történt ez a változás? Ezt szeretném nektek megmagyarázni, s ezért a saját életemről akarok beszélni. Már csak azért is, mert magamat többé-kevésbé a mi korunkra jellemző átlagos zeneszerző-típusnak tartom. Nem vagyok gazdag, s abból a környezetből származom, amelyikből ti is majdnem valamennyien. Amellett azt hiszem, hóbortos különc sem vagyok. Na de kezdjük elölről.

Kisgyermek koromban kezdtem komponálni. Vajon miért? Nyilvánvalóan azért, mert nagyon szerettem a muzsikát. Persze, sokféleképpen lehet a zenét szeretni. Emlékszem még első kísérleteimre. Olyanok voltak, mint a Fort-híd: az egész oldal tele volt pontokkal, amiket csodálatos hurkok kötöttek össze. Be kell vallanom, igazában az érdekelt: hogy fest a dolog papíron? Amikor kértem anyámat, játssza le nekem, az arcán észrevehető szörnyűlködés jelei igen lehangoltak. Legközelebb aztán már azzal is törődtem, hogyan hangzik majd az egész. Zongorázni kezdtem, zenei költeményeket komponáltam, melyek időtartama rendszerint 20 perc volt. Ezekre leginkább az otthoni élet mozgalmasabb eseményei ösztönöztek: apám elutazása Londonba, egy új barátnő megjelenése, vagy akár egy hajótörés a viharos tengeren…

Későbbi kísérleteimnek szerencsére már semmi közük sem volt az ilyenféle érzelmes ösztönzésekhez. Elkezdtem szonátákat és kvartetteket írni, melyeknek sem-mi közük sem volt már ilyenfajta élményekhez. Az a zene volt, amit általában abszolút zenének nevezünk, s azt hiszem, fontos, hogy itt megállapítsam: mindenki, aki komponál vagy zeneszerző szeretne lenni közületek, kell hogy a zenét ilyen elvont formában is érzékelni tudja, A zene önálló, külön világ. Az ember nem azért örül a zenének, mert valamilyen összefüggésben van a valóságos, napi élettel, hanem élvezzük mozgását, dallamait, elragadnak ritmusai és harmóniái, szeretjük formáit. Aki közületek jó a matematikában, s akit nem zavar, hogy a valóságban az nem létezik, hanem csak a meghatározatlannak egy bizonyos, ismeretlen mennyisége, annak nem lesz nehéz a zenéről is ilyen elvont formában gondolkodni. Ez után a kitérő után vissza kell térnem önéletrajzomhoz.

Iskolás koromban jó néhány kompozíciót hoztam össze, annak ellenére, hogy mozgalmas életet éltem az iskolában. Nem hiszem, hogy munkám ennek kárát látta volna, vagy hogy kevesebbet sportoltam volna emiatt. Rendkívül sok energia lehetett bennem, most a felével is megelégednék. Mindenesetre egymásután komponáltam dalt és szimfóniát, s még egy szimfonikus költeményt is írtam, aminek a Káosz és kozmosz címet adtam. Nem hiszem, hogy akkoriban e szavak valódi értelmével tisztában lettem volna. Néhány darabot később átírtam vonószenekarra, s ezeket publikáltam is. A Symple Symphony például egy gyermekkori szonátámból készült, amit tízéves koromban komponáltam. Ez szép és jó is volt így, s igen sok örömem telt a gyermekien gondtalan komponálgatásban. De egyszer felnő az ember, s nekem olyan szerencsém volt, hogy amikor nagyobb lettem, megismertem azt a zeneszerzőt, akinek nevét és műveit, remélem ismeritek: Frank Bridge volt az. Éveken át kemény munka s tanulás következett. Összhangzattant és ellenponttant tanultam nála, s műveimet kímélet nélkül megbírálta. Én pedig, aki azt hittem, hogy már a halhatatlanság útján járok, most nagyon kicsinek láttam magamat s minden illúzióm szertefoszlott. Ma már tudom, hogy életemnek ez a kétségekkel teli korszaka nagyon hasznos volt, s ezen minden fiatal komponistának át kell esnie. Amikor már megtanultam a zene „nyelvtanát”, s tökéletesítettem technikámat és kifejlesztettem önkritikámat — immár érett fejjel —, 19 éves koromban magam akartam megkeresni kenyeremet. De hogy is kezdjem el? — ez volt a kérdés… Szilárdan eltökéltem, hogy csak komponálással tartom fenn magamat; ez érdekelt egyedül, s meg is voltam győződve róla, hogy van rá lehetőség.

Első kilátásaim egy filmgyárban adódtak. Nagyon kedvemre való dolog volt, noha kemény munkát végeztem. Gyorsan kellett dolgoznom olyankor is, amikor nem volt kedvem hozzá, s a legkülönbözőbb körülményekhez kellett alkalmazkodnom. A filmtársaság, amelynek dolgoztam, nem volt nagy vállalkozás. Kultúrfilmeket gyártott, s pénze nem volt sok. Nem írhattam nagy zenekarra, csak hat-hét hangszerre, s ezekkel olyan hatást kellett elérnem, mintha nagy apparátussal dolgoznék, amely minden film kíséretéhez alkalmas. Találékonyságra volt tehát szükség, s a mindennapi élet zajait is produkálnom kellett, méghozzá nem feltét-lenül hangszereim segítségével. Emlékszem még, hogy micsoda felszereléssel dolgoztunk, amikor egy hajó kirakodásának kísérőzenéjét előállítottuk. Egy vödör vizet locsoltunk szét minden irányban, széndarabokat csúsztattunk le a háztetőn, játékvasutat járattunk, sípokba fújtunk, s mindenféle szerkezetet felhasználtunk…

Ám a zeneszerző fantáziája a maga útján is akar járni, s gyakran olyan irányban, ami nem a tömegigények kielégítésére szolgál. Például: vonósnégyeseket és szimfóniákat is szeretne írni. Tudom, hogy az ilyen műveket általában a polcon hagyják porosodni mindaddig, amíg valamelyik modern-zenei hangversenyre elő nem szedik, s kicsit meglevegőztetik. Sajnálkozással kell azonban megállapítanom, hogy előadásukra megfelelő számú próba nélkül kerül sor, s rendszerint fáradtan és érdektelenül játsszák el őket, különösen, ha valamelyik „kevésbé jelentős” fiatal komponistáról van szó. És most egy megjegyzést figyelmeztetésül: ha koncerten vagy rádióban olyan komponista művét halljátok, akiről nem tudtok semmit, s a művet rossznak találjátok, gondoljatok arra is, hogy ennek az előadás is oka lehet. A rossz előadás mögött nem lappang semmiféle szabotáló szándék, csak a zenekarnak rendszerint kevés ideje maradt arra, hogy a szokatlan stílussal megismerkedjék. Különösen, ha annyira túlterhelik, mint manapság. Mindaddig ne törjetek tehát pálcát a szerző fölött, amíg valamilyen fair lehetőséget nem adtatok neki. Ne felejtsétek el, hogy Schubert legnagyobb művének, a C-dúr szimfóniának próbáit félbe kellett szakítani, mert a zenekar kikacagta, s nevetséges műnek tartotta.

A vonósnégyesek és szimfóniák rendszerint valami pénzt is hoznak a házhoz, különösen, ha megrendelésre készültek. Kivételes szerencsém volt, amikor egy nagy karmester megkérdezte tőlem, írtam-e valaha operát? Nem tudom, sejtitek-e, hogy ez mekkora munka, még akkor is, ha az opera nem túl hosszú, mint pl. a Peter Grimes, ami csak két és fél óra hosszat tart. Ez azt jelenti, hogy majdnem ezer partitúra-oldalt kell kézzel megírni. Hallottam egyszer, hogy egyetlen Wagner-operában több kottafej van, mint ahány szó Shakespeare összes műveiben. Ha nem hiszitek, számoljatok utána! De térjünk csak vissza a híres karmesterhez, aki azt kívánta, hogy operát írjak. Be kellett neki vallanom, hogy annyira elfoglalnak a kis kompozíciók és a különböző kísérőzenék, hogy képtelen vagyok ekkora feladatra vállalkozni, noha úgy érzem, alkalmas lennék rá. Erre megkérdezte: „És ha pénzt adnék önnek, akkor venné magának a fáradságot?” — Ebbe persze nyomban beleegyeztem. így született meg a Peter Grimes. Hosszú hónapok teltek el a szövegíróval folytatott megbeszélésekkel, s csak aztán kezdődött a legizgatóbb munka, a komponálás. Ritka szerencsém volt ebben az időben. Elképzelhetitek, milyen sokan írnak operát, de csak kevesen láthatják műveiket a színpadon is. A Sadler’s Wells Opera akkori vezetőjének, Joan Cross-nak fülébe jutott, hogy operán dolgozom. Meghallgatott néhány részletet, amivel éppen elkészültem, s nagy bátran elhatározta, hogy előadja. Ez hihetetlenül nagy szerencse volt. Egy kiváló fiatal rendezővel dolgozhattam együtt, aki kíméletlenül megbírált minden részletet, s elsőosztályú énekesek álltak rendelkezésemre. Ott voltam minden próbán, s rengeteget tanultam; elsősorban azt, hogy mit nem csinálok majd legközelebbi operámban. Néhány dolgot persze még meg tudtam változtatni a próbákon…

Hogy összefoglaljam: a mai komponista élete megoszlik a szabad alkotás és a megrendelésre készülő munkák között. Minél öregebb és függetlenebb az ember, annál kevésbé van ráutalva megrendelésekre. De azt hiszem, jó ösztönzés, ha az embernek olyasmit is kell írni, amihez éppen nincs nagy kedve, mert ezzel legalábbis a technikája sokat tökéletesedik. A technika jelentőségét nem tudom eléggé hangsúlyozni. Az élet minden területén érvényes: nem elég, ha az embernek elképzelései vannak, azokat meg is kell tudni valósítani. Kieszelhetem a legjobb tervet arra, hogy milyen módon csalom az ellenfelet a hálóhoz a teniszjátékban, ha nem tudok lapos, meg magas labdákat ütni, az egész semmit sem ér. Nyilvánvaló, hogy teljesen haszontalan a jó technika, ha nincs elképzelésünk a megfelelő alkalmazására. De, sajnos, manapság sokan vallják azt a nézetet, hogy a bravúros technikai felkészültség inkább veszélyes, mint hasznos képesség. Ám ez egyszerűen ostobaság, Nem született még zeneszerző, aki nevet vívott volna ki magának úgy, hogy ne lett volna kitűnő technikája. Sőt, tovább megyek egy lépéssel, s kimondom, hogy az igazán nagy művekben a technika és az inspiráció elválaszthatatlan egy-mástól. Szeretném látni, ki tudja nekem megmondani, hogy Mozartnál hol végződik a technika, és hol kezdődik az inspiráció…

Előadásomban tulajdonképpen a zeneszerző és a közönség kapcsolatáról is kellett volna beszélnem. Attól tartok, túl sokat beszéltem a zeneszerzőről. De remélem, nem volt hiábavaló ez a bepillantás a kulisszák mögé, s jobb zenehallgatók lettetek általa. S nemcsak a régi, hanem a mai zene iránt is érdeklődtök majd. Tudom, hogy bennetek, fiatalokban, nincs előítélet a modern zene iránt — nem úgy, mint az öregekben. Valahányszor iskolákba látogattam, mindig azt tapasztaltam, hogy ott a mai zenének éppoly érdeklődő közönsége van, mint a réginek. És én hiszem, hogy a mai zenének különös jelentősége van számotokra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindig tetszeni fog, de sok olyan időszerű vonást fedeztek fel benne, ami felkelti érdeklődésteket. Természetesen nem mindenfajta zenére mondom ezt. Mert sok rossz zenét írnak, ami nem lesz hosszú életű. De ma is komponálnak sok szép zenét, aminek maradandó értéke lesz. És még valamit. Ne vessétek el a sulykot, ha egy új művet először hallotok. Kevés olyan mű van, amit első hallásra megértünk. Gondoljatok arra, hogy a zene nem könnyű szórakoztatás, még ha a könnyű zenét erre a célra írják is. Zenehallgatás közben pedig ne engedjétek át magatokat az ábrándozásnak. Hallgassátok meg komolyan, amiről azt gondoljátok, hogy egy napon majd jelent nektek valamit…

Attól tartok, sok embernek csak azért tetszik a zene, mert hallgatása bizonyos elképzeléseket kelt bennük. Csodálatos tájakat képzelnek el közben, hullámzó fákkal; vagy saját magukat helyezik valamilyen romantikus szituációba. Lehet, hogy ebben örömük telik, de így nem a zene szerez nekik örömet, hanem a zene által keltett asszociációk. Az igazi átélés, a zenehallgatás valódi öröme sokkal mélyebb ennél: a dallam, amelyet felszívunk magunkba, s önmagáért szeretünk, a ritmus, mely magával ragad, a harmóniák, melyek mint összhangzások bűvölnek el, a hiánytalan kielégülés érzése, amit egy szépen felépített darab kelt bennünk, — ez a zene igazi élvezete. S ezt ajándékozza nektek a jó zeneszerző. A jó zenehallgató pedig kész arra, hogy így hallgassa a muzsikát.