A szimfónia születése – 3. rész

1. 3/4-es D-dúr Adagio – Allegro szonátaformában
2. 6/8-os G-dúr Adagio téma és variációk
3. 3/4-es D-dúr Menüett
4. 4/4-es D-dúr Prestissimo szonátaformában

Hangszerelése: 2 oboa, 1 fagott, 2 kürt, vonósok.

Egy újabb zseniális szimfónia, amiről senkinek fogalma sincs, legalábbis azokon kívül akik ismerik. Szinte senki nem foglalkozik vele, senkit nem érdekel, pedig ha tudnák az emberek miről maradnak le… ó, mennyire balgák! De ennek a cikknek az a célja, hogy ezen változtasson. Ez a hihetetlenül érdekes és lenyűgöző D-dúr szimfónia érzelmileg semmi más valaha írt szimfóniához nem hasonlítható. Nagyrészt vidám, örömteli és humoros, persze olyan módon amit csak Haydn tudott. A második tétel is szellemes és egészen megdöbbentő. És az egész szimfónia teljesen egységes mű, a tételei különféle módokon kapcsolódnak egymáshoz, erről majd szó lesz.

Az első tétel egy különös lassú bevezetéssel indul, amilyet még soha senki nem írt korábban. Fura kis csicsergésszerű dologgal kezdődik. Ennek a legelső hangját előkének (olaszul appoggiatura) hívjuk. Amikor a zenében madárhangokat utánoznak akkor az általában tele van előkékkel. Ez a zenei díszítés egy fajtája: a kottában a hangjegy előtt, vagy után álló kisebb hangjegy:

1. 2/4-es C-dúr Adagio – 3/4-es Allegro di molto
2. 2/4-es G-dúr Andante
3. 3/4-es C-dúr Menüett: Non troppo Presto
4. 2/4-es c-moll/C-dúr Presto
5. 2/4-es F-dúr Adagio (di Lamentatione)
6. 2/4-es C-dúr Prestissimo

Hangszerelése: 2 oboa, 2 kürt, 2 trombita, üstdob, vonósok.

Most a híres Il Distratto szimfóniáról lesz szó. Ez lenyűgöző és hihetetlenül vicces zenemű, semmi ehhez fogható nincs a XIX. századi szimfonizmusban. Ez a szimfónia életét kísérőzeneként kezdte amit Haydn írt egy színdarabhoz. Ezt a vígjátékot hívták Le Distrait-nek (zavarodott). Ennek a német változatát nagy sikerrel mutatták be 1774-ben az Esterházy-palotában, Haydn kísérőzenéjével. Ez a vígjáték egy olyan fickóról szól aki egyszerre két nőbe is szerelmes, de végül a saját esküvőjéről is megfeledkezik. A szórakozottsága végigvonul a darabon. Az erdeti kísérőzene és az előadás is jó kritikákat kapott.

Ebben az előadásban lehettek olyan utalások amikről nekünk már fogalmunk sincs. Például dallamok amiket akkoriban a hallgatók ismertek, vagy olyan dolgok amikkel aznap épp tisztában voltak. De ez nem számít olyan sokat. Haydn a színdarabhoz írt kísérőzenét összeállította és elnevezte 60. szimfóniának. Illetve, 60.-nak már a XX. század nevezte el, neki ez egyszerűen egy „C-dúr szimfónia” volt, bár már az Il Distratto felirat is elég sok korabeli másolaton megjelenik. Az előadói apparátus viszonylag nagy mivel akkoriban a színházakban nagy zenekar volt; ha úgy vesszük „filmzenét” játszottak. Volt nyitány aztán voltak közjátékok a felvonások között, ilyesmi. Erről a szimfóniáról, illetve a benne felhasznált egyik motívumról Mikusi Balázs is írt egy tanulmányt (Haydn Il Distratto kísérőzenéje és a „színházi szimfónia” esztétikája).

A 60. szimfóniának hat tétele van. Az egyik lenyűgöző dolog, hogy ez ugyanolyan egységes mű mint bármelyik másik Haydn szimfónia, emellett pedig nagyon előremutató is.

Az első tétel (nyitány) egy lassú bevezetéssel indul, ami egyébként pont ugyanúgy ér véget mint a pár évvel korábban komponált 6. „A reggel” szimfónia lassú bevezetése is. Ezután jön egy Allegro szakasz ami a Beethoven 5. szimfónia motívumán alapul. Láttuk, hogy ezt Haydn használta már párszor korábbi szimfóniákban is, itt ugyanolyan megszállottan kezeli mint Beethoven. Vagyis már az első tétel úgy kezdődik hogy a zene mániákusan ragaszkodik egy egyszerű ötlethez. Aztán jön egy gyönyörű, sokkal líraibb második téma csak a vonósokon ami teljesen eltereli a zenét, majd egyszercsak elkezdi ismételni önmagát. Mintha azt mondaná, hogy „mi történik itt? Azt sem tudom, hol vagyok” Ennek a végén egy „perdendosi” előírás van, ami hasonló a diminuendo-hoz vagyis azt mondja, hogy egyre halkabban és egyre tétovábban kell játszani. Aztán a teljes zenekar berobban és az expozíció végére a zene visszakerül a régi kerékvágásba. Az első tétel szabályos szonátaformában van, úgyhogy kétszer is halljuk, ahogy a zene összezavarodik. Jó kis kezdet, de hogyan lehet egy ilyen expozícióból kidolgozást írni? A kidolgozási szakasz a nyitótémával indul, csak a vonóskaron, aztán az egész zenekar elkezd felpörögni és haladni a moll hangnem felé. Majd hirtelen elfelejtik, hogy melyik szimfóniát játsszák és elkezdik játszani a Búcsú szimfónia elejét! Vagyis az egyik legfeszültebb Sturm und Drang szimfóniát. Lassan kezdik észrevenni, hogy nem is jót játszanak, ismételgetik egy darabig majd jó sok hangnemen keresztül megyünk és egy kicsavarodott kromatikus fordulat után (megint egy perdendosi szakaszt követően) eszükbe jut, hogy minek kellene következni, és ott folytatódik a tétel, de nem a fortisszimó szakasszal, hanem a visszafogott, C-dúr témával.

Amikor Haydn ezt a szimfóniát írta, akkoriban már elég híres zeneszerző volt de alapjában véve még mindig helyi érdekeltségű hallgatóságnak komponált. Olyan hallgatóságnak, akik ismerték a műveit, tehát valószínűleg a Búcsú szimfóniát is. A herceg és az ismerősei egészen biztosan. Ekkoriban Haydn zenéje még mindig a herceg tulajdona, bár ennek ellenére már mindenfelé kiadták, lemásolták meg előadták (a herceg ezt, ha nem is hagyta jóvá – hiszen Haydn szerződése tiltotta – de biztosan nem tiltakozott annyira ellene, különösen, hogy zeneszerzője hírneve így már egész Európában növekedett. 1779-ben pedig Haydn új szerződést írt alá amiben már nem szerepelt a tiltás, hogy más számára komponáljon és eladja a műveit). Kérdés tehát, hogy a szimfónia korabeli hallgatói mennyire vették észre az idézetet. Nem tudjuk, nekünk viszont már vannak kritikai kiadásaink meg hangfelvételeink és mi már tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy mit csinál és hogy ez egy vicc volt. Haydn korában ezt sokan valószínűleg nem tudták, de mi már igen. Tehát bizonyos tekintetben Haydn a jövő számára is írt ha úgy vesszük. Jó persze ő ezt biztos nem így gondolta, ő a saját hallgatóinak komponált akik valószínűleg nevettek ezen. De azért érdekes erre így is gondolni. Egyébként a búcsú szimfóniának ezt a részét más helyeken is felhasználta, de más okból és más kontextusban.

Az első tétel visszatérési szakasza aztán megismétli a nyitótémát és a zavarodott részt (a perdendosi szakaszt) és a nyitánynak vége.

A második tétel egy lassú tétel, itt a zavarodottság máshogy jelenik meg. A zene előbb megpróbál egy indulószerű andante karakterben maradni, de mindig elkanyarodik rossz irányba, majd végül az expozíció végére sikerül összehozni egy dallamot. Ez lehet, hogy egy olyan dallam amit a korabeli hallgatók ismertek, nem tudni. Egy népdal-karakterű dallam. Innen egy lezáráshoz érkezünk, viszont eddigre már mindenféle megszakításokat és hangzásbeli kontrasztokat hallottunk. A zene maga ugyan folyamatos, ezek a megoldások nem hangzanak rosszul, de mégis minden kicsit fura. Itt is az a probléma a leírásokkal, hogy a humort hallani kell, nem lehet róla beszélni. Na de mégiscsak írni kell valahogyan erről is.

Ezután következik egy menüett. Mint Haydn esetén már megszokhattuk, ez is eltáncolhatatlan. Emellett fura ellenpontos dolgok is vannak benne. A c-moll hangnemben induló trióban a dolgok még érdekesebbé válnak Ez ugyanis egy magyar kirándulás. Haydn mint tudjuk nagyon szerette a népzenét és sokat is használta. A trió egy erőteljes uniszónóval kezdődik, ami emlékeztet az első tétel egyik durva uniszónó szakaszára: amikor a zenekar rájött, hgoy a búcsú szimfóniát játsszák és megpróbálnak visszatalálni a „helyes” szimfóniához. Ez a koncepció, vagyis az uniszónó vonós megoldás megjelenése egy magyaros zenénél, a szimfónia további részében is megjelenik (van hogy halk, van hogy hangos módon). Ezek különböző dallamok, de a kialakításuk hasonló. A trió egy baljóslatú dudazene-szerű dolog és a második, Esz-dúrban kezdődő szakaszában a fő rész motívumának egy variációja is megjelenik.

A következő tétel egy gyors közjáték. Lehetne finálé is, de nem az, hanem egy nem teljesen lezárt szonátatétel-szerű dolog. Egy gyors uniszónó magyaros dallammal, egy fantáziával kezdődik. Hogy ez hogy függ össze a zavarodottsággal, fogalmam sincs. Egyébként Mikusi Balázs a tanulmányában pont a negyedik tételben megjelenő, egy francia színdarabból származó zenei idézetnek szentel nagy figyelmet. Jean-Jacques Rousseau érdeklődött a zeneszerzés iránt is, bár zenéje mai füllel hallgatva már nem túl érdekes. Írt egy rövid operát is (Le devin du village – A falusi jós), amit 1752-ben mutattak be. Ezt követően pár hónap múlva egy másik szerzőpáros is írt egy színdarabot Les amours de Bastien et Bastienne címmel (alcíme: A falusi jós paródiája). Ez a darab jócskán átírja Rousseau eredeti darabját, és ebben szerepel az a dallam ami később bár némi módosítással de német nyelvterületen is ismertté vált és Haydn idéz ebben a szimfóniában. További érdekesség, hogy ugyanennek a darabnak a felhasználásával írja Mozart 1768-ban, 12 évesen egyik legelső operáját, a Bastien und Bastienne-t is. Ráadásul, állítólag annak Franz Mesmer doktornak a megbízására, aki bécsben orvos és „magnetista” volt és akit majd’ 20 évvel később Mozart kiparodizál a Cosí fan tutte című operájában. Úgy látszik a 60. szimfóniához mindenféle szövevényes történetek is kapcsolódnak.

A tétel kidolgozási szakasza itt is egy uniszónó c-moll dallammal kezdődik, később már a kor összhangzattana szerint tiltott kvintpárhuzamokat is hallunk, majd a viharos hangulatot hirtelen megszakítva, egy C-dúr táncszerű dallam következik és ebben a hangulatban ér véget a tétel.

A következő egy Adagio (di lamentatione) feliratú lassú tétel. Amikor Haydn lamentatione-ról beszél akkor valójában gregorián dallamokról van szó (általában nagyheti dallamokról). Ezt ma már sokszor nem tudni, hol rejtette el a textúrában, itt se igazán derül ki, miféle lamentációról van szó, mindenesetre nagyon szép lassú tétel, lírai és kifejező oboatémával. Az ember azt gondolná hogy na itt már megkomolyodunk. És ekkor ez történik. A semmiből, minden előzmény nélkül elkezdődik egy C-dúr fanfár, amit egy komikus lezárás követ. Vegyük észre a csodálatos hangszerelést, a pizzicató vonósokat a fúvósok hangja mögött. Aztán mintha mi sem történt volna, visszajön az adagio szakasz, de itt már tudjuk, hogy semmit sem kell komolyan venni. És így is van, egy darabig tart a nyugodt hangvétel majd egy dallam jön az első hegedűkön, ami négyszer ismétlődik, először még adagio tempóban, majd kétszeresére gyorsítva, viccesen, allegroban, majd hirtelen megáll. A tétel igazából nem is záródik le, egyfajta nyitott vége lesz, ami átvezet a fináléba.
A finálénak azonnal kell követnie az előző tételt, megszakítás nélkül (csak az előző tétel végének kiírt szünetét kell betartani), de néhány előadás ezt nem csinálja meg. Pedig ez csak egy másfél perces prestissimo, tehát annak a hosszabb tételnek a folytatása kell legyen ami előtte volt. Ebben a fináléban nincsenek ismétlések. Gyors, lendületes zenével kezdődik, majd a hegedűsök észreveszik, hogy újra kell hangolni a hangszerüket, mert az alsó húr rossz hangot játszik. Tehát az egész zenekar megáll, és a hegedűk újrahangolnak (ez így is szerepel a kottában). Aztán a tétel újraindul. A középső szakaszban csak a vonósok játszanak, c-mollban egy szláv dallamot. Ezután a hangolás utáni szakasz megismétlődik, majd egy kóda zárja a tételt. A kódában Haydn még egy kis hangolási trükköt tartogat a tarsolyában, bár ezt nehezebb észrevenni. A 111. ütemben ugyanis az üstdob és a bőgők által játszott hangok disszonanciát adnak, viszont ezt a hegedűkön játszott disszonanciával ellentétben nehezebb meghallani, mivel az üstdob és a bőgő hasonló hangszínnel szól. Ezzel Haydn azt akarja érzékeltetni, hogy a tétel kezdetén a hegedűsökhöz hasonlóan az üstdobos szintén áthangolta a hangszerét, csakhogy ő a hegedűktől eltérően elfelejtette visszahangolni. Így aztán a tétel utolsó ütemeiben, amikor az üstdobnak is játszania kellene, az már hallgat. Az ő szólamának „nyitott” marad a vége, egy utolsó tréfával fejeződik be a 60. szimfónia.

Nincs még egy ehhez fogható szimfónia Haydn életművében. Persze ő mindig csodás és humoros, de az ötlet, hogy vegyünk ki kísérőzenét egy színházi produkcióból és írjunk belőle egy tökéletes szimfóniát, azért ez nem semmi.