Sosztakovics Nyolcadik szimfóniája az egységesség csodája. Nem is gondolnánk, hogy ez a monumentális, öt tételes, több mint egy óra hosszú súlyos hangulatú szimfónia milyen klasszikusan arányos, egységes, a legmagasabb szintű mesterségbeli tudást türköző mű ahol tényleg minden mindennel összefügg. Ez az elemzés viszont rá fog világítani ezekre.
Helyezzük előbb történelmi keretbe. A németek által ostromlott Leningrádban 1942. március 5-én bemutatott 7. szimfóniával Sosztakovics még az 5. szimfónia világhírnevét és szenzációját is felülmúlta (köszönhetően a zseniális zene mellett Sztálin propaganda-érzékének). Sosztakovics múzsái háborúban sem hallgattak, 1943 nyarán megírta következő szimfóniáját, amit még az év november 4-én be is mutatott a USSR Symphony Orchestra Evgenyi Mravinszkij vezényletével.
Máig vita tárgya, hogy a 7. szimfónia egyes részeinek hangvételét mennyire befolyásolta a háború (és mennyire a nagy terror), mert nem tudható pontosan, hogy Sosztakovics mikor is írta azokat. A 8. szimfónia esetén már nincs ilyen bizonytalanság. Ha úgy vesszük, ez már tényleg „háborús szimfónia”.
A bemutató utáni beszámolók és korabeli orosz vélemények is így látták. Volt aki szerint a szimfónia utolsó tételében „a kozmikus térben a Föld a pusztulás felé száguld”. Volt, aki azt írta, hogy megrendülten tért haza az előadásról. Nyikolaj Golovanov karmester is hasonló élményről számolt be és azt nyilatkozta: „Miféle holdkráterek szülték ezt a zenét, ezt a kilátástalan tragédiát – ezt a világvégét?”
A szovjet propaganda viszont nem igazán lelkesedett ezért a zenéért, különösen hogy ekkorra már feltételezhető volt, hogy meg fogják nyerni a háborút. Egy ilyen enervált kicsengésű mű nem illett ebbe a helyzetbe (Rahmanyinov 1943-ban már győzelmi ódát komponált…). Ez a gyors világsikert is hátráltatta, bár az amerikai sajtó a 7. „Leningrádi” szimfónia után a 8.-at „Sztálingrádi”-ként kezdte emlegetni, ez a név sem tapadt hozzá a műhöz (nem is baj). A külföldi bemutatók gyorsan követték az orosz bemutatót: Amerikában és Angliában már 1944-ben hallható volt a szimfónia. Az első stúdiófelvételt Evgenyi Mravinszkij készítette a Leningrádi Filharmonikusokkal 1947-ben.
Ez a mű eléggé sötét hangulatú, de ahogy haladunk a vége felé, a hangvétel a feszültből átváltozik nyugodtabb, békésebb, beletörődőbb hangulatba. Bár igazából az utolsó tétel érzelmi világát nagyon nehéz meghatározni, valamiféle ambivalencia érződik benne.
A mű előadási időtartama általában bő egy óra és ez az első olyan Sosztakovics szimfónia ami halkan végződik, legalábbis azok között amiket be is mutattak akkoriban. A 4. is halkan fejeződik be de az csak a keletkezése után évtizedekkel, 1961-ben hangzott el először. Sosztakovics elég sok csendes, a semmibe feloldódó befejezést komponált. Ezek közé tartozik a 8. és a 4. szimfónia is. A másik ilyen csoport a mechanikusan, kérlelhetetlenül de halkan a végtelenbe zakatoló befejezés, amilyen például a 15. szimfónia vagy a második csellóverseny (ilyen a 4. szimfónia második tétele is). Ez persze volt, hogy bajba sodorta, mert ez nem volt eléggé diadalmas és hősies a korabeli propagandának. De nekünk már nem kell emiatt aggódnunk. Nekünk már csak a 8. szimfónia nagyszerű előadásai miatt kell aggódnunk. Szerencsére vannak ilyenek, én ebben a cikkben Vasily Petrenko és a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra 2009-es felvételét használom a példák bemutatására. A teljes végighallgatáshoz létrehoztam egy playlistet is, itt meghallgatható.
A szimfónia 5 tételből áll, ezekből az első a leghosszabb, az utolsó három pedig egybefüggő:
- Adagio-Allegro non troppo
- Allegretto
- Allegro non troppo-
- Largo-
- Allegretto
Hangszerelése:
- 3 fuvola, 1 pikkoló
- 2 oboa
- angolkürt
- 3 klarinét, 1 basszusklarinét
- 2 fagott, 1 kontrafagott
- 3 harsona
- 4 kürt
- 3 trombita
- 1 tuba
- 4 üstdob
- triangulum, xilofon
- tam-tam. cintányér, csörgődőb
- nagydob, kisdob
- 16 első, 14 második hegedű, 12 brácsa
- 12 cselló, 10 bőgő
Itt is megvan Sosztakovics briliáns hangszerelése, de a hangzás itt nem lesz olyan csillogó, mint más szimfóniákban. Ebben a műben sokszor kap főszerepet a vonós hangzás, minden más hangszercsoport nélkül is.
Bár ez a szimfónia hatalmas méretű, az egész az első tétel 3 hangból álló nyitó motívumán alapul! Ez szinte a megjelenése után tovább alakul és meg lehet különböztetni kisebb motívumcsoportokat is. Lehet azt mondani, hogy van 2-3 alap motívumunk vagy van 1 és abból nyílik ki a többi, attól függ hogy nézzük, de a lényeg, hogy minimális és a lehető legegyszerűbb motívumkészlettel indulunk és ezek határozzák meg a szimfónia teljes tematikus anyagát (hasonló egyébként Rahmanyinov 1. szimfóniája is). A háromhangos alap motívumot rögtön az első tétel elején a mélyvonósok hozzák. Ez nem is lehetne egyszerűbb, két ismételt hang, közöttük pedig egy egész hanggal vagy félhanggal lejjebb lévő hang. Ezt aztán lehet fejjel lefelé állítani, hozzá lehet adni hangokat, mindenféle mesés átalakításon lehet keresztül vinni, ahogy majd hallani fogjuk.
A monotematikus szonátaformájú első tétel tehát ezzel a fő motívummal indul a mélyvonókon, a tulajdonképpeni első téma az első hegedűk belépésével kezdődik de persze ez is a három hangos alap motívumból nyílik ki. Érdemes meghallgatni nagyjából egy percet az első tételből és csak figyelni az ötletekre, mert többször is ismétlődnek, felettük a hegedűszólammal. Nagyon egyszerű motívumok, könnyen meg lehet őket jegyezni. A második téma egy Poco piú mosso (egy kicsit élénkebben) feliratú szakaszban indul, pont ugyanazzal a motívummal mint a tétel eleje is, csak itt a hegedűkön (a mélyvonók nyugtalan ritmusú kíséretével). A kidolgozási szakaszban a zene ereje szinte brutalitássá fokozódik és a csúcspont, ahol a teljes zenekaron megjelenik a mottó, vezet vissza a reprízbe.
Ez a tétel előadástól függően 25-27 perces óriás. Lenyűgöző látni, mennyire klasszicista Sosztakovics ezeknek az óriási tételeknek a felépítésében. Ez egy maratoni tétel, de közben egy eléggé egyszerű koncepción alapul. És erre a koncepcióra építve elrepít egy feszült és lebilincselő, sötét és vulkanikus kibontakozáson keresztül, a repríz hatalmas robbanásával és az azt követő elégikus angolkürt szólóval (egy angolkürt monológot az expozícióban is hallottuk), ami visszavezet a második témához majd egy hosszú kódához. A kódában aztán az egész visszasüllyed a sötétségbe. Gyönyörű és (a kódát leszámítva, ami egyfajta utóirat) szimmetrikus a tétel szerkezete.
A második tétel egy scherzo, ami szintén a már megismert három hangjegyre épül. Hihetetlen Sosztakovics zsenialitása. Mennyi színt és kifejezést hoz ki ebből a három kis buta hangjegyből. Azt gondolhatnánk hogy a nagy és hosszú művek bonyolultak, de az igazság az, hogy minél nagyobb egy mű, annál valószínűbb, hogy egyszerű lesz. Mert a zeneszerző, ha csak nem bunkó akkor azt szeretné, hogy kövessük merre jár. És ahhoz, hogy ilyen nagy időtartamokon át követni tudjuk, gondoskodnia kell róla, hogy az alapötletek megragadjanak az emlékünkben. Pontosan ezt teszi Sosztakovics ebben a szimfóniában.
Az utolsó három tétel egybefüggőnek van komponálva és körülbelül annyi ideig tart mint az első tétel, tehát ez egy egész jól kiegyensúlyozott darab. Van két hosszú komplexum a két szélén és középen egy scherzo. Hasonló mint a 4. szimfónia. Itt a 8.-ban a nagy és hosszú harmadik rész három tételre bomlik ugyan, de egyben kell végigjátszani. Érdemes megjegyezni, hogy Sosztakovics egyik szimfóniájának sincs pont ugyanolyan formája. Soha nem ismételte magát. Egyértelmű, hogy minden alkalommal amikor szimfóniát írt, valami mást akart csinálni.
A harmadik tétel egy toccata. Itt is emlékezhetünk a 4. szimfóniára, aminek az utolsó tételében szintén volt toccata. Ennek a mostani toccata-nak a zakatoló tomája természetesen mi máson, mint az első tétel nyitó motívumán alapul. Ezt a vonósok játsszák és efölött a folyamatosan ismétlődő motívum fölött jönnek kis fafúvós, visító dolgok (szintén a nyitó három hangos motívum változata), olyan mint valami légiriadó. Ebből az egyszerű anyagból építi fel Sosztakovics ezt az ijesztő, fenyegető és kérlelhetetlenül zakatoló zenét. Maga a tétel ABA’ formájú, és a B szakaszban kicsit megváltozik a hangvétel. Itt egy militáns és hősies trombitaszólót hallunk. Ez próbál egy kicsit vagány lenni, de aztán esöpri az A szakasz visszatérése. És ez a visszatérés teljesen megőrül. Ez egy variációja az első A szakasznak, hihetetlenül érdekes. Az A szakaszban mindig a vonósok játsszák a kíséretet és a magas hangú fafúvók az ismétlődő szignálszerű motívumot. A visszatéréskor (ez az A’ szakasz) viszont minden egyes ismétléskor más játssza a kíséretet és más a szignált. Ilyen variációk során érünk el a csúcspontig, ahol az üstdobhoz kerül a kíséret, ő lesz a főszereplő, és az egész zenekar adja a szignált. Fantasztikus szakasz, minden üstdobos álma. Ez ismétlődik egyre hangosabban, míg mindenki megőrül, és egy hatalmas csattanással ér véget a tétel. Mintha atombombák hullanának. Mesés hangzás.
Három ütemnyi szóló kisdobpergés után kerülünk át szünet nélkül a negyedik tételbe, ami a hatalmas csúcsponton folytatódik. Ennek a tételnek a témája a csúcspontból fakad. Ez egy nagyívű uniszónó rézfúvós téma. Ez a tétel egy passacaglia. Azt már tudjuk, mi az a toccata, na de mi az a passacaglia? A passacaglia eredetileg dél-európai, nyugodt, 3/2-es ütemű udvari tánc volt a XVI. században. A lényege, hogy van egy folyamatosan ismétlődő, 4-8 ütemes basszus dallam, ami fölött a többi szólam változik, fejlődik (vagyis variációk sorozata). A basszus téma annyiszor ismétlődik, ahányszor a zeneszerző akarja és nem kell mindig a basszus szólamban maradnia, fel-le mozoghat a szólamok között, de valamilyen formában jelen kell lennie.
Sosztakovics passacaglia-ja persze nem egy kedélyes udvari passacaglia. Ez egy kísértetiesen sodródó, sivár és céltalan hangulatú passacaglia. Sosztakovicsnak pedig még van egy további trükkje is, ugyanis az ő basszustémája (ami 12-szer ismétlődik) nem 8 ütemes, hanem 9. Ezt nem lehet határozottan észrevenni amikor hallgatjuk, viszont mivel nincs mindig szinkronban azzal ami fölötte történik, ad egy plusz nyugtalanító érzést. Az alsó szólam csak sodródik, miközben a felső teszi a maga dolgát. A téma természetesen itt is a szimfónia kezdetén hallott mottóból fejlődik ki, és lebilincselő élmény ahogy a tétel elején a hatalmas uniszónó rézfúvós hangzásban megjelenik majd szépen lassan elhalkul és lesüllyed a basszus szólamba.
A tétel folyamán többféle epizód is megjelenik, vannak érdekes fuvola-hangzások, klarinét- és kürtszóló, még egy kánonszerű szakasz is, de mindez a végtelenül ismétlődő ciklikus basszus szólam fölött. Statikus, de egyben mégis nyugtalan zene. Rendkívüli tétel, ráadásul egyszerű eszközökkel kifejezve. Az egész végül egy teljesen egyszerű C-dúr akkordon ér véget. Elérkeztünk a fináléhoz.
A Leningrádi Filharmonikusok egyik korábbi hegedűse felidézte, hogy amikor egyszer Sosztakovicsnak megemlítette, milyen szép ez az átmenet a C-dúrba, Sosztakovics azt mondta neki, hogy „kedves barátom, ha tudná, mennyi sok szenvedésbe került nekem az a C-dúr”. Az első tétel c-mollban indult, az utolsó tételben pedig elérkeztünk a C-dúrhoz. Ez lehetne a „sötétségből a fénybe” zenei toposz újabb változata is, sok zeneszerő írt ilyen műveket. De itt nem ez fog történni. A finálé a C-dúr akkordot követő fagottszólóval kezdődik és ez az eredeti motívum fejjel lefelé fordított változatán alapul. Ez is sokszor fog ismétlődni és bele van építve a csodálatos témába. A finálé egyébként egy szonátarondó, de most nem részletezem ezt a formát mert maga a hatás a fontos. Egy darabig még maradunk C-dúrban, de aztán ez a törékeny boldogság-kísérlet képtelen megmaradni és felváltja egyfajta kimerültség. Nem boldogtalan, de nem is boldog, egyszerűen csak megfáradt és keserédes. A tétel középső csűcspontján szintén a mottót fogjuk hallani, ez a csúcspont szinte majdnem pontosan idézi az első tétel csúcspontját (a reprízbe való átvezetésnél). És akárcsak az első tételben, itt is hamarosan végetér ez az utolsó kitörés és itt vagyunk a mű befejezésénél. A legvégén újra felbukkan a szimfónia kezdetén hallott három hangos motívum és végül halkan, az ebben a műben olyan fontos szerepet játszó vonósok csendes búcsújával ér véget a tétel, ami szinte kérdőjelet tesz az egész mű végére. Nem lehet szavakkal leírni, és különösen azután hihetetlen a hatása ami a szimfóniában előtte történt.
Hát ennyit kell tudni a 8. szimfóniáról. Szerintem mindenki hallgassa meg mert tényleg lebilincselő ahogyan egy apró kis mottóból kifejlődik ez a hatalmsa mű. Érdekesség, hogy Sosztakovics szimfónia-munkásságában a 8. középen áll, mert előtte is 7 szimfóniát írt és még utána is hetet fog.
A szimfónia előadásai általában egész jók szoktak lenni mert ez is olyan mint Mahler 9.-je. Aki belefog, hogy előadja, az nem becsüli alá hanem komolyan veszi. Egy karmester se fogja ezt a művet magától értetődőnek venni mert ez megköveteli a plusz erőfeszítést. Ugyanakkor ennek a műnek nem csak letaglózó érzelmei, ereje meg hatalmas robbanásai vannak, hanem lírai szépsége is. Sok előadás egyszerűen csak hangsúlyozza a sötétséget, és persze ez a mű nem fukarkodik a sötét részekben de nem csak ez kell hozzá hanem szépség is.
Sipos Róbert (2026)
Az íráshoz felhasználtam David Hurwitz műről szóló videóját és a tulajdonomban lévő CD kiadások füzetében lévő elemzéseket