Dimitrij Sosztakovics (1906-1975) 1937 novemberében bemutatott Ötödik szimfóniája olyan sikert ért el és olyan reakciókat váltott ki amit korábban még egyetlen más orosz szimfónia sem, beleértve Csajkovszkij 6.-ját is. 1938 szeptemberében Sosztakovics bejelentette, hogy új szimfónia írásába kezdett. Ez korábban elképzelhetetlen feladat elé állította: saját magával kellett versenyeznie; felülmúlni az Ötödikkel elért alkotói hatást. Először azt nyilatkozta, hogy egy vokális szimfóniát készül írni, mégpedig Leninről. Pár hónappal később, 1939 elején szintén említette új szimfóniáját egy rádióinterjúban, viszont itt már nem volt szólt arról, hogy „Lenin-szimfóniát” írna. Állítólag nem volt megelégedve a kiválasztott szövegre írt zenéjével, meg aztán ki tudja, hogy tényleg ez volt-e a terve eredetileg, vagy csak más okból nyilatkozta ezt akkor. Mindenesetre az 5. szimfónia premierje után két évvel, 1939. november 21-én Leningrádban bemutatott 6. szimfóniának semmi köze nem volt Leninhez.
Sőt, eléggé zavarba ejtő volt. Az ötödik után mindenki azt várta, hogy Sosztakovics optimista, nagyszabású és diadalmas szimfóniák sorát produkálja, de a Hatodikkal nem tudtak mit kezdeni. Az első tételről mindenki hallotta, hogy nagyszabású, komor, sötét zene, ami valamiféle diadalmas feloldást igényelne. Ezután viszont következett két rövid, vidám és bolondos tétel és vége is lett a szimfóniának. Sok zenésznek az volt a benyomása, hogy Sosztakovics csak gúnyolódik velük.
Pedig csak önmagát adta: kísérletezett a formával és a rá jellemző érzelmi világot mutatta be, persze jóval közérthetőbb stílusban mint a 2., 3. vagy a 4. szimfóniában.
A 6. szimfónia (akárcsak a 4.) 3 tételből áll:
- Largo
- Allegro
- Presto
Látható, hogy egyre gyorsuló tempójú tételek sorakoznak egymás után. Az első tétel általában 17-19 percig tart, a másik kettő viszont összesen is általában 12-13 perc. Hangszerelése:
- pikkoló, 2 fuvola
- 2 oboa, angolkürt
- 3 klarinét, basszusklarinét
- 2 fagott, kontrafagott
- 4 kürt
- 3 trombita
- 3 harsona
- tuba
- üstdob
- kisdob, nagydob
- cintányér, triangulum
- csörgődob, tam-tam, xilofon, hárfa, cseleszta
- 1. és 2. hegedűk
- brácsa
- cselló, bőgők
Már a zenekar összetételéből is látható, hogy ez is egy brilliáns hangszerelésű mű lesz. Sosztakovics a zenekarban gondolkodás zsenije volt, komponálás közben belső hallásával hallotta a teljes zenekari hangzást. A hangszerelés számára elválaszthatatlan volt az alkotástól, nem pedig terhes feladat, mint például Prokofjevnek, aki gyakran az asszisztenseire bízta.
Az első tétel tehát egy hatalmas, sötét és komor adagio, amit egy scherzo és egy lendületes galopp-finálé követ. A második és harmadik tétel tele van csillogó szellemességgel és teljesen függetlennek tűnnek az első tételtől. Majd hallani fogjuk, hogy ez azért nem teljesen így van. Ez is olyan zene amit minél többször hallgatunk, annál több mindent fedezünk fel benne. A nagy zeneszerzők egyik vonása, hogy ők a legjobb tanáraink is: ha figyelmesen hallgatjuk a zenéjüket, akkor saját maguk fedik fel a titkaikat. Sosztakovics pedig még ráadásul remek szimfonista is volt és ugyanaz a fajta elemzés amit egy Haydn szimfóniára is alkalmazhatunk, nála is működik. Az az elemzés amivel megnézzük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz különféle részek és hogy teremtenek egységet a sokféleségben, az pontosan ugyanúgy működik egy Sosztakovics szimfóniában is. A technikája lényegében klasszicista technika, bár ez szinte minden szimfonistára igaz, legalábbis azokra akik tudják, mit csinálnak. Mert a cél elérésének csak korlátozott számú módja létezik és különféle zeneszerzők mind hasonló módszerekre bukkannak még akkor is ha nagyon különböző szemszögből közelítik meg a problémákat.
Több remek felvétel is létezik ebből a műből, én a washingtoni National Symphony Orchestra és Msztyiszlav Rosztropovics felvételét fogom az illusztrációkhoz használni. Itt van egy lejátszási lista amiben végighallgatható a teljes szimfónia.
Az első tétel alapvetően egy hatalmas ABA forma, bár minden szakaszon belül vannak al-szakaszok, de a fő formája ez. Három fő motívuma van, az első a nyitó négy hangjegy a vonósokon, a második az első nagy fortisszimó kitörésnél hallható szintén a vonósokon. Ennyit kell megjegyeznünk. Sosztakovics nagyon kedves a hallgatóihoz ebben a szimfóniában, tudja, hogy a forma kicsit fura ezért sokszor ismétli ezeket az ötleteket az első tételben, hogy megjegyezzük. A harmadik motívum a tétel nagy középső szakaszában van. Ez egy kis apró dolog, egy ritmikus mintával. Ismételt hangok egy kis felugrással. Igazából ennyi az egész amit a tételről tudni kell, innentől hátradőlhetünk és hagyjuk, hogy keresztül áramoljon rajtunk a zene. A tétel titokzatosan ér véget, a hegedűk ismételgetik a hármas motívumot aztán a tétel egyszerűen csak elpárolog a semmibe. Nagyszerű zene ez, nemes és egyben tragikus is, nagy kifejezőerővel.
A második és a harmadik tétel is ABA formában van. Az utolsó két tétel könnyebben áttekinthető etekintetben, mert mindkettő B részének közepén van egy csúcspont, majd visszatér az A szakasz és egy kis kóda zárja őket.
A második tétel egy scherzo és az első tétel egyes motívumán alapul. Ezt a motívumot Sosztakovics kétféleképpen kezeli: az első egy ritmikai mód, itt a motívum ritmusára kell emlékezni. A második mód pedig a dallam cikkcakkos alakjára épül (vagyis emelkedés, süllyedés majd újra emelkedés). A scherzo teljes első A szakasza a ritmikai mintát használja alapul. Mivel ezt a ritmikát sokszor hallottuk az első tételben, amikor itt megjelenik, eszünkbe juthat, hogy ez a szimfónia kezdetére utal vissza. Ez adja tehát a scherzo első fő témáját amivel Sosztakovics kismillió különféle módon fog játszani, mindig megtartva ugyanazt a ritmikai mintát. Egy példa: emlékezzünk az első tétel első motívumának ritmusára, itt például ugyanazt hallhatjuk jó hangosan a kürtökön.
A scherzo középső, B része egy furcsa dallammal kezdődik, amiben viszont az első tétel kezdő motívumának cikkcakkosságát ismerhetjük fel (még a hangok is majdnem ugyanazok), viszont a ritmusa teljesen más. Az A szakasz visszatérése egy nagy üstdobszóló után történik meg, a klarinét bevezetője után a tétel elején hallott motívumnak a tükörképét játssza a szóló fuvola. Érdemes összehasonlítani a kettőt, pont ugyanaz a motívum, csak az egyik a másik fejjel lefelé fordított változata. A tétel ezután tele van mindenféle fölfelé és lefelé száguldozó motívumokkal, főszerepben a fafúvókkal (a vonósok itt jórészt a kíséretet adják), és a tétel vége szintén fölfelé haladó motívummal ér véget szinte a teljes fafúvós karon, egyetlen négyszeres pianisszimóban végződő hangra érkezve.
A scherzo tehát a szimfónia első motívumának lenyűgöző továbbfejlesztése. Végtelenül ötletes, színes, érzelmileg pedig változatos.
A finálé egy Rossini-ihlette galopp. Sosztakovics nagyon szerette azt a galopp motívumot amit Rossini Tell Vilmos nyitányának gyors szakaszában hallunk. Többször is felhasználta a zenéjében (például a 15. szimfóniában). Ő maga egyébként különösen büszke volt erre az utolsó tételre.
A finálé galopp motívuma az első tétel hármas számú motívumából származik, csak épp sokszorosára gyorsítva. Az A szakasz anyagának másik része egy vidáman ugrándozó kis motívum a fafúvókon. A vidám ugrándozás után erős kontrasztot alkotó, nehézkes hangú, mélyvonósokkal induló B szakasz anyaga az első tétel második motívumán alapul, csak éppen itt is felgyorsítva. És külön érdekes ahogy hirtelen párosból páratlan ütembeosztásba váltunk (ez a tétel folyamán jó sokszor meg fog változni). És ezzel meg is van az utolsó tétel tematikus anyaga.
Amikor az ember először hallja a szimfóniát akkor persze ezek az összefüggések még nem ilyen egyértelműek de ha egyre többször hallgatjuk vagy egymás mellett megfigyeljük a motívumokat, hallható a kapcsolat. Csak egy kis kreativitás kell hozzá, hogy felfedezzük. Elsőre ez a szimfónia még kicsit furcsa, de rájövünk, hogy szükség van a két gyors tételre, mert mindkettő az első tétel anyagát dolgozza fel. Ez nem céltalan: Sosztakovics teljesen megváltoztatja az eredeti motívumok üzenetét valami totálisan mássá. Ez pedig az érzelmi kifejezés csodája, mert megmutatja, hogy a tragédia megfelelő kezekben vígjátékká alakítható. Persze nem valószínű, hogy ezt bárki észrevette volna amikor a szimfóniát először adták elő.
Az utolsó tételben lényeges, hogy a karmester megfelelő tempót válasszon. Ha túl gyors a tempó, akkor érthetetlenné válnak a motívumok és elmosódik a zenei mondanivaló. Súlyosabb esetben még a zenekar is képtelen lesz mindent pontosan eljátszani és csak hadarás lesz a vége. Ha viszont túl lassú a tempó akkor elvész a lendület. Meg kell találni az egyensúlyt. Rosztropovics felvételén ez megvan. Azt is érdemes megfigyelni, ahogyan meglepő módon változik az ütembeosztás, hirtelen párosból páratlan lüktetésre majd vissza. A szakasz végén szinte két ütemenként. Aztán a mélyvonók egy kis keringőszerű ritmust játszanak egy alapjában véve páros beosztású szakaszban, ami szintén humoros, kicsavart érzést ad.
Nagyon érdekes, hogy a tétel kissé váratlanul ér véget, mint amit elvágtak. Az ember azt érzi a végén, hogy „ennyi? nincs tovább?”. Néhány karmester még az utolsó két ütembe is beteszi a nagydobot, pedig ez nem szükséges, Sosztakovics sem írta oda. Biztos jelezte volna, ha ezt akarta volna. De kell, hogy a tétel kissé váratlanul érjen véget, csak álljon meg.
Bár a darab nem ismételte meg elődje nagy sikerét és hatását, előadásokban már kezdetekben sem volt hiány. Az amerikai premiert Leopold Stokowski vezényelte a Philadelphia Orchestra élén 1940 novemberében, az első fevételt pedig már egy hónappal később elkészítette. Ezt követően gyakran jöttek ki újabb és újabb felvételek a műből. Összességében ennek a szimfóniának kevés nagyon gyenge előadása van. Az első tétel, ha nagyon elhúzzák, mondjuk 20 percig akkor kicsit unalmas lehet, de azért alapvetően ez a mű viszonylag széles interpretációs spektrum mentén előadható.
Sipos Róbert (2026)