Beethoven a világ körül

Afrancia Quatuor Ébéne vonósnégyes 2019 tavasza és 2020 januárja között egy világ körüli turnén Dél-Amerikától Japánig 21 országot végigjárva 120 koncerten adta elő Beethoven teljes vonósnégyes-életművét. Az előadásokat és próbákat rögzítették és ezekből a felvételekből válogatták össze ezt a 7 lemezes albumot ami Beethoven around the world címmel a szerző mind a 16 vonósnégyesét tartalmazza.

Pernye Andrásnak van egy remek esszéje a lemez-összkiadásokról amiben több oldalról is vizsgálja a gyűjteményes kiadások készítésének veszélyeit. Beethoven vonósnégyeseinek összkiadása rendkívüli feladatot jelent, nem is kimondottan a művek mennyiségét tekintve (az még önmagában nem kezelhetetlen), hanem azért, mert a vonósnégyes mint műfaj Beethovennél mindig egy szerzői korszak összefoglalását, betetőzését jelentette. Az egyes darabok önmgukban is erőt próbálóak, de a fejlődési ívet bemutatni, egy adott korszakra reflektálni hatalmas feladat. Ha a Quatuor Ébéne albumát nézzük, bizonyos tekintetben véve igazoltnak láthatjuk Pernye szkepticizmusát.

Beethoven ebben a műfajban is hatalmas utat járt be, ami az opusz 18-as hat négyes fiatalos erőpróbájától az utolsó öt vonósnégyes csillagászati távlatú vonulatáig vezet. Puszán csak a technikára szorítkozva természetesen megfigyelhető az album segítségével Beethoven fejlődése. A Quatuor Ébéne erőteljes egyénisége és a hangfelvételeikre jellemző nagyon karakteres hangzás viszont kissé uniformizált köntöst ad a műveknek. Nem segít az áttekintésen az sem, hogy az első hat négyest előszeretettel párosították kései művekkel. Persze nem kötelező ebben a sorrendben meghallgatni, de ha át (vagy inkább vissza) rendezzük hallgatás során a sorrendet az szembemegy az album koncepciójával.

Ébéne-ék nyilván nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy egy-egy koncert műsorának összeállításakor egy korai darabot egy későivel állítsanak kontrasztba. Persze ha belegondolunk, egy ciklikus előadás során más lehetőség nem is igazán kínálkozik; két késői darab már nem fér meg egymás mellett. A turnénak az általam is hallott budapesti állomásán is egy korai-egy kései volt a program. Felejthetetlen élményt jelentett hallani élőben őket, de ez az előadás (a rögzítés ellenére) mégsem került be ebbe az albumba, erről az állomásról a kísérőfüzetben sem esik szó. (Az itteni koncerten egyébként az Op.18 No. 5-ös kvartettet társították az utolsó, Op. 135-ös darabbal, a kettő között Brahms 1. vonósnégyesét hallhattuk, ami derekasan helytállt a két Beethoven között, egy Brahms-ot nem kedvelő koncertlátogató ismerősöm meg is jegyezte a szünetben: igyekszik a fiú.)

Hogy aztán ebben az albumban melyik mű előadása hogyan sikerült, ahhoz zenekritikus szükségeltetne, én csupán zenehallgatói élményeimet tudom leírni. Az egész albumot illető fentebb leírt probléma ide vagy oda, a Quatuor Ébéne-t tartom napjaink egyik legjelentősebb vonósnégyesének. (1999-es megalakulásuk óta egyedül a brácsaszólamban történt tagcsere.) Markáns, egyedi hangzásukat, kísérletező kedvüket, játékuk rendkívül széles dinamikai skáláját remekül visszaadják felvételeik, amelyek közül szinte mind nagy felfedezés erejével hatott rám. A régebbi (még személycsere előtti) lemezeik jó részét ismerve azoknál talán egy árnyalatnyit bársonyosabb, melegebb tónusú lett a hangzás, de alapjában véve nem változott.

Különösen tetszik a takarékos vibrátóhasználat, ennek köszönhetően teljes pompájukban kiemelkednek a művekben lévő különleges harmóniák. Jó példa erre az Op. 132. harmadik tétele, amit Beethoven, súlyos betegségből akkoriban felgyógyulva, „Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben” alcímmel is ellátott. Ennek a tételnek a földöntúli szépségű harmóniái így teljesen kibontva és áradóan talán még soha nem szólaltak meg. (Kárpáti János a Takács Quartet egyik lemezéről írva kiemelte az azon a felvételen már túl lassan haladó tételt, az időtartamok alapján pedig az Ébéne négyes még náluk is lassabban bontja ki a tételt. Való igaz, hogy így csak álló, szinte egymástól független akkordtömböket hallunk. De így mégis olyan túlvilági nyugalom árad belőle, hogy szinte azt érezzük, megállt az idő.

A Quatuor Ébéne a vibrátót mindig csak mértékkel használja és mindig csak akkor és úgy, ahogyan a zene karaktere kívánja. Hallhatóan sokat tanultak a historikus előadásmódból (barokk hegedűkön játszanak de XIX. századi vonóval), és mindezt egyedi saját, semmivel össze nem téveszthető modern hangzássá alakították. Sokszor egyébként érezhetően lassabb tempókat vesznek mint ami például az általam eddig ismert Juilliard-féle felvételeken hallható, a markáns hangzás és a nagyon széles dinamikatartomány miatt viszont ez mégsem hat vontatottnak. Ez arra is rámutat, hogy a szigorúan vett tempó bizony még az érzékelt sebességet sem határozza meg!

A körítésre kitérve: a nagyon szép kivitelű, bár a mai kor szerinti papírtokos albumhoz járó füzetben sok fotót kapunk a turnéról, valamint egy – a füzet szerint a vonósnégyes tagjai által írt – „úti naplót” is. Az élménybeszámolókat pedig átszövik a tagok Beethovenről és a vonósnégyeseiről fogalmazott gondolatai. (Az albumról több promóciós videó is készült, egy itt is megtekinthető.

Bár az előadások elméletileg élő koncerteken lettek rögzítve, ennek a lemezeken nyoma sincs, szinte teljesen hiányoznak a közönség zajai, a tapsról már nem is beszélve. A teremhangok is csak nagyon mérsékelten adagoltak, ezért inkább intimebb (vagy sterilebb?) a felvételek hangzása. Viszont annyira tisztán, világosan és transzparensen jelennek meg előttünk a művek, hogy egyetlen érdekes és szép szerzői megoldás sem vész el belőlük.

A négyes egyébként szerintem leginkább ott érzi elemében magát, ahol megcsillanthatják a szédítően tág dinamikai és kifejezési palettájukat, kiemelhetik a markáns beethoveni humort vagy pedig bensőséges, a lélek nyelvén szóló éteri muzsikát adhatnak elő. Ezek a tulajdonságok az album legnyilvánvalóbb erényei, a fentebb leírt fejlődési ív bemutatásának hiányosságán kívül pedig talán a formai-szerkezeti felépítésben való elmélyedéssel maradnak adósunk az előadók. Az Op. 59. No. 1 első tételének tagolásai nem annyira kidolgozottak (ez a tétel például a Juilliard Quartet felvételén sokkal markánsabban jelent meg számomra). De talán a legerősebb példa éppen a Nagy fúga felvétele, ahol a roppant szerkezet bemutatása egyébként is minden előadó számára óriási feladatot jelent. További hiányosság még, hogy az előadók az Opusz 130-as darabot ebben az eredeti formájában, vagyis fináléként a Nagy fúgával adták elő, így az album nem tartalmazza a később komponált alternatív befejezést.

Beethoven vonósnégyeseiből lehetetlen etalon felvételt készíteni. Minden előadó megmutathat valamit belőlük, amivel egy adott megvilágításban ad át valamit a megismerhetetlenből és megfoghatatlanból. Amit az Ébene Quartet mutat meg, számomra nagy élményt jelentett, heteken át újra- és újra visszatértem a lemezekhez és újra meghallgattam a teljes sorozatot. Az élményeimet ez esetben nagyon nehéz szavakba foglalni, az utolsó vonósnégyesekről pedig különsképpen lehetetlen bármit is írni, mert ezek a művek olyan világot tárnak fel ahol a szavak már elvesztették jelentőségüket. Az album hallgatása során azért sokszor eszembe jutottak Szabolcsi Bence gondolatai, nála jobban még senki nem tudta számomra ezeknek a kései műveknek a világát, jelentőségét összefoglalni:

„Nem, nem alkonyat ez, hanem tetőpont, az élet mindennél igazabb és teljesebb összefoglalása. »Minden kevés« – mondották az utolsó nagy művek; »minden elég, mert minden igaz« – mondják az utolsó kamarakompozíciók. Ámbár Beethoven a kamarazenét is túlterheli ebben a pillanatban; a vonósnégyes éppúgy szétpattan a keze alatt, mint valamikor az opera, a szimfónia, a mise, a szonáta. Gondoljunk csak a Nagy Fúgára, mely fantasztikus, robbanásában is összemarkolt szerkezetrajzával mégis alig forma már, melyről azt mondják, hogy előadásánál csak a hallgatása nehezebb… De ebben a feloldásban valahogyan erősebb a születés varázsa, az egyszervaló csoda, a teremtés, mely »nem fél a káosztól«, a teljes feléberdés: ráébredés valamire, amit az eddigi élet csak sejtett és körülírt. Igen, ezek az utolsó művek nagyobbak a Missa Solemnisnél is; mert ott a költő egy évezredes hagyománnyal birkózott, s egymagában olyan erős, olyan törvénytszabó akart lenni, mint a tradíció, melyet birkózva átölelt, mint maga a Múlt és a Hagyomány; de itt valóban törvényt szabhat, sőt ő maga válik törvénnyé, amikor új nevet ad a világnak. Ez az ő legnagyobb és legvégső győzelme, a szabad egyéniség győzelme a régi renden, melyet beteljesít és kiolt ugyanegy mozdulattal.

Mi lett volna, ha folytatja? Ha tovább él, ha tovább építhet és rombolhat, mint valami természeti démon? Hova vezetett volna ez az út?

Meddő kérdés; közben már kopogtat a végső betegség és lépésről lépésre közeledik a befejezés.”^*

A befejezés, ami után már nem lesz több „Felgyógyult beteg hálaéneke”, de ami előtt szerencsére még megszülettek ezek a művek, amelyek azóta is csillagként ragyognak az európai zeneművészet egén.