Chicago Symphony Orchestra jubileum

Bár a korábbi kiadvány főként a nagy zeneigazgatók előadásaira koncentrált, ebben az albumban nagyon sok vendégkarmester élő felvétele is megtalálható (a zeneigazgatók közül viszont ezúttal Kubelik kimaradt). A válogatások során minden zeneigazgatótól olyan felvételt választottak amit ők „stúdiókörülmények” között nem rögzítettek a zenekarral.

Egy ekkora, ráadásul a hangfelvételek fejlesztésének legaktívabb időszakát átfogó albumban természetesen nagyon változó lesz a felvételek hangminősége, hiszen a legkorábbi felvétel még 78-as fordulatú lakklemezekről származik, de van az albumban fémszalagos felvétel is, az utolsó, itt megjelent előadást viszont már digitális módon rögzítették. Ráadásul a felvételek nem is mind egy helyen készültek; a legtöbb persze Chicago Symphony Hall-beli koncert rögzítése, de készültek többek között a WGN-TV stúdióban, vagy a Ravinia Fesztiválon is. A füzetben külön fejezet szól a restaurálási munkákról is, ahol kiemelik, hogy a lehető legkevésbé próbáltak változtatni az eredeti anyag hangzásán. Én ennél azért picit többet érzékelek, különösen a legkorábbi felvételek kaptak erős zajcsökkentést, de azért elmondható, hogy az album összes felvétele az eltérő igényeknek megfelelően konzisztensen igényes restaurálási munkát kapott és szépen is szól.

Itt most nem is megyek végig minden egyes felvételen az 1933-as, még erősen kezdetleges hangzású Frederick Stock-vezényelte Tannhäuser részlettől az 1996-os, Barenboim-vezényelte Beethoven oratóriumig, inkább csak a számomra legérdekesebbekről írok.

Az első lemezen nekem Bruno Walter felvételei voltak a legérdekesebbek; egy Schubert „Befejezetlen” szimfóniát és egy Schumann Manfred nyitányt vezényel 1958-ban és 1956-ban. Mindkettő kiváló produkció, már élénken átjön rajtuk a CSO telt és gazdag mélyvonós-hangzása és Walter éneklő, szabadon formált, romantikus és karakteres előadásmódja. A hangminőség hullámzó, de így is eléggé áttetsző és minden a helyén van.

A második lemezen a Stokowski-vezényelte Beethoven 2. szimfónia erőteljes és szép felvételét érdemes megemlíteni (1962), a füzet pedig további érdekességeket is tartalmaz a karmester bámulatos hallásáról és erős személyiségéről (a koncerten még a közönség túl korai tapsát is képes volt leinteni). Ezután egy számunkra igazi kuriózumot találunk, mégpedig Beethoven 7. szimfóniáját Ferencsik János vezényletével 1979-ből! Ez az előadás hasonló ahhoz a Hungaroton stúdiófelvételhez az Állami Hangversenyzenekarral amit a magyar közönség hanglemezről is ismert: egy tömbből kifaragott, erőteljes és szilárd, persze itt a CSO kiváló játékával és egy székbe szegező fináléval. A zenekarral való találkozásról pedig álljanak itt Ferencsik saját szavai:

„A Chicago Symphony Orchestra a világ egyik legjobb zenekara, ide értve azokat az együtteseket, melyeket valaha is dirigáltam, meg azokat, amelyeket még nem dirigáltam vagy soha nem is fogok dirigálni. Megismerkedésünk olyan első találkozás volt, melyről szeretnék néhány szót szólni. »Meglátni és megszeretni pillanatnak műve volt« – ezt mindkét fél elmondhatta, a zenekar is, a karmester is. El is mondtuk mind a ketten: a zenekar a búcsúzáskor. De az különben is érezhető, ha a zenekar szereti az embert (az ellenkezője talán még inkább).”

A CSO pedig később is meghívta, erről már 1982-re visszaemlékezve beszél a karmester: „Azután egy hosszabb, sok örömet hozó utazás következett Amerikába, ahol másodszor találkoztam a chicagói zenekarral. Nagyon ritka, hogy zenekar és karmester között ilyen közvetlen – mondhatnám: baráti – viszony alakul ki, különösen, amikor az együttes, egyöntetű megítélés szerint, a világ első zenekarai közé tartozik. Egyet-érzően és egyetértően muzsikáltunk együtt; ez számomra nemcsak öröm, hanem megtiszteltetés is. Éppen a napokban érkezett meg a harmadik meghívásom Chicagóba – ami annak jele, hogy barátságunk tartós. Nagyon büszke vagyok rá. A Chicao Symphony Orchestra ugyanis, akárcsak a Bécsi Filharmonikusok vagy a Berlini Filharmonikusok, a világ első zenekarai közé tartozik.” (Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal; Zeneműkiadó; 1984)

Ezután folytassuk a harmadik lemezzel, amin egy nagyon érdekes Csajkovszkij 4. szimfóniát hallunk 1957-ből Reiner Frigyes vezényletével. Ez azért is különleges mert Reiner ezt a szimfóniát sosem rögzítette stúdióban. Az előadás hatásosan felépített, a zenekartól és Reinertől megszokott precizitással, viszont a tőle nem megszokott romantikus pátosszal! Nagyon más kép ez mint a klasszikusan mértéktartó Living Stereo felvételek, az utolsó tétel pedig döbbenetes a hatalmas generálpauzákkal és a végső, szinte már játszhatatlanságig fokozott tempógyorsítással. Nagyon érdekes előadás!

A Prokofjev 3. szimfónia 1976-ból Kirill Kondrashinnal szintén érdekes, már-már túláradó produkció, ahol megcsodálhatjuk a zenekar gazdag, sötét textúrájú hangzását is.

A negyedik CD-n szintén kuriózumot hallunk, mégpedig azt, hogyan vezényelt Paul Hindemith Bruckner Hetediket! Legalábbis az első tételét, mert bár egy másik koncerten vezényelte a teljes művet, arról nem maradt fenn felvétel, ez pedig egy tévéadásra szánt előadás volt, ahol bele kellett férni az előzőleg meghatározott egy órába, így csak a szimfónia első tétele hangzott el.

A 4. és 5. CD tartalmazza számomra az album egyik fénypontját, mégpedig Mahler 3. szimfóniáját Jean Martinon vezényletével 1967-ből. Martinon rövid idejű zeneigazgatói tevékenységéről Solti nem ír jókat életrajzi könyvében („A morál a mélypontra süllyedt, mivel Martinon gyengekezű főzeneigazgatónak bizonyult.”), de ez az előadás kiemelkedő. És nem is hinnénk, főleg a későbbi híres nagy stúdiófelvételek ismeretében, hogy ez volt az első eset amikor a CSO ezzel a szimfóniával foglalkozott. Ez ugyanis szinte a startvonalnál hagyja Solti vagy Levine későbbi híres stúdiófelvételeit. A zenekar játéka fantasztikus és ez a legfantáziadúsabb, leggazdagabb, legegyénibb, legszemélyesebb, legszebb előadás amit valaha hallottam. A hangzás csak egy kissé limitált, de egyébként áttetsző, a produkciónak pedig minden pillanata átgondolt, az első tétel széles ívű mesélésétől az utolsó bársonyosan fénylő áradásáig.

Az album persze itt nem ér véget, nagyon jó és szintén kuriózum felvétel a következő lemezen Vaughan Williams népszerű és dallamos 2. szimfóniájának felvétele 1967-ből Sir Malcolm Sargent vezényletével. Ezt követi Klaus Tennstedt 1984-es inspirált és tiszta vonalvezetésű, mégis katedrálisszerű, Hindemithez képest valamivel könnyedebb felvétele Bruckner Hetedikjéből (szerencsére itt a teljes szimfónia).

Talán csak az utolsó lemez tartalmaz kevésbé érdekes anyagot, kisebb jelentőségű Mozart-felvételeket Daniel Barenboim és Carlo Maria Giulini vezényletével, valamint egy érdekes, de nem túl jelentős Beethoven: Krisztus az olajfák hegyén oratóriumot szintén Barenboimmal 1996-ból. Szerintem azért ennél érdekesebb felvétel is akad ebből a kétségtelenül kevésbé jelentős Beethoven műből (például Harnoncourt-é).

Az album szerencsére nem szűkölködik modern zeneszerzők műveiben sem és ezek is kiváló előadásban hangzanak el. William Schuman 3. szimfóniája Leonard Slatkinnal 1986-ból izgalmas, Aaron Copland Billy the Kid szvitje James Levine-al 1981-ből ihletett és eredeti, Elliot Carter Zenekari variációk-ja 1982-ből Soltival pedig merész és ugyanakkor precíz előadás. (Solti egy 1987-es Bartók: Két kép felvétellel is szerepel az albumban.)

Ernest Ansermet több érdekes és maradandó felvételt készített a 60-as években a DECCA céggel, itt a CSO-val saját Debussy átiratait vezényli 1968-ból. Ugyanezt teszi Erich Leinsdorf is 1986-ból. Charles Munch sem maradhatott ki egy érdekes, színes és eredeti Albert Roussel 3. szimfóniával valamint egy Rameau/D’Indy: Dardamus szvittel 1963-ból. Az albumban szereplő modern művek egy része ráadásul már a zenekar képességeinek figyelembe vételével íródott, ilyen például John Paul Corigliano: Campagne di Ravello-ja Solti 75. születésnapjára 1987-ben. Az albumban ezt Kenneth Jean vezényli és mint a többi műben, a zenekari szólisták itt is megcsillanthatják páratlan játékukat.

Talán ebből az összefoglalásból is látható, hogy ez az album egy kincsesbánya. Persze kissé elfogult is vagyok, mert a CSO mind gyűjtőként mind zenehallgatóként az én egyik kedvenc szimfonikus zenekarom, de nemzetközi hírnevük, gazdag és sikeres történetük is a legnagyobbak közé teszik a zenekart. Ez az album pedig méltó arra, hogy ezt a hihetetlenül magas színvonalú munkát ünnepelje. A kialakítás, a látható gondosság és igényesség amivel ezt összeállították, bármilyen gyűjtemény ékévé teszi.