Harnoncourt és a Sony

A következő 5 CD szintén átugorható, ahol Harnoncourt az unokáival olvassa fel Mozart és az apja közötti leveleket a fiatalkori szimfóniák megfelelő részleteivel fűszerezve. (Akit érdekel, Mozart levelezésének legfontosabb része magyarul is megjelent legutoljára Györffi Miklós és Mikusi Balázs zenetörténeti igényességű könyvéban.)

Szintén a Mozart-rajongóknak és az ínyenceknek érdemes meghallgatni a fiatalkori befejezetlen Zaide című operát (a német nyelvű narráció nyugodtan átlépkedhető), ahol itt-ott – például az első felvonás befejező triójában – már megcsillan valami előleg a későbbi nagy operacsodákból is.

A többi Mozart-felvétel sajnos már nem ennyire jó. A Postakürt-szerenád kifejezetten csúnya hangzásai (például a pikkolóval), vagy a Haffner szimfónia furcsa megoldásai már a karmester modorosságainak rosszabbik oldalát mutatják. Akárcsak a 23. és 25. zongoraverseny Rudolf Buchbinderrel. Harnoncourt extrémitásig vitt dinamikai kilengései, önkényes tempómódosításai és szünetei, vagy a bizarr zenekari arányok miatt a zene elveszíti természetes folytonosságát és összefüggéstelenül epizódszerűvé válik. Ilyen a Haffner szimfónia is és különösen a 25. zongoraverseny ahol a szólista is a karmester partnere ebben. Ráadásul (és ez a gondolat már a korai szimfóniák felvételeinél is eszembe jutott) a Concentus Musicus sincs egy szinten a legjobb zenekarokkal, még a legjobb historikus zenekarokal sem. Itt-ott apróbb intonációs hibák, pontatlanságok tarkítják a képet. Persze egyáltalán nem rossz zenekar, de a legjobbakkal nincs egy szinten.

Lang Lang a 24. és a 17. szimfóniát rögzítette Harnoncourt-al és a Bécsi Filharmonikusokkal. Ez a sokkal jobban sikerült felvételek közé tartozik. A zenekar bársonyosan szép hangszíne és a szólista érzékeny játéka csipetnyi fűszert kapott a karmester jellegzetes stílusával és az összhatás itt sokkal meggyőzőbb.

Ezután viszont az album egyik nagy tévedése következik. Harnoncourt sok karmesterhez hasonlóan szeret koncepciók mentén dolgozni, itt az volt az elképzelése, hogy Mozart utolsó három szimfóniája valamiféle „zenei oratórium”, amit a könyvben hosszasan magyaráz is. De ez lényegtelen és valószínűleg tévedés is, mert mindhárom utolsó szimfónia félre van interpretálva (ismét csak a Concentus Musicus közreműködésével). A 39. szimfónia járt a legrosszabbul, de a másik kettővel is csúnyán elbánt a karmester. A koncepció jegyében például a 39.-et szinte szünet nélkül követi a 40. (a 39. saját tételei között nagyobb volt a szünet…), de ami még rosszabb, hogy a hangzás teljesen ki van fordítva: a színező, díszítő vagy ritmusjátszó szólamok természetellenesen ki vannak emelve, a dallamjátszó szólamok (főleg a hegedű) a háttérből szólnak, sokszor alig hallhatóan; ha az ember nem ismeri ezeket a műveket akkor teljesen érthetetlenné válik a zenei történés. A tempók historikus zenekarhoz képest viszonylag vállalhatóak, de a groteszk egyensúly miatt a zenei történés teljesen érthetetlen. A hangzás kaotikus, minden rendszer nélkül és ezen nem segít a visszhangos felvételi környezet sem ami csak jobban összemossa a szólamokat. A 40. és 41. szimfóniában valamivel jobb a helyzet, de a furcsa és kicsavart megoldások miatt jó ott sem lesz. Talán csak a 40. szimfónia lassú tétele sikerült jobban. A Jupiter szimfónia utolsó tételének befejezése pedig teljesen káoszba fullad.

Hullámvasútszerűen a Mozart Requiem viszont megint a jó előadások közé tartozik. Áhítattal teli, időnként talán itt is túlzottan mikromenedzselt és elfinomkodott, de mégis átélhető, szerethető és ihletett előadás.

Beethoven egy nagyon ritkán játszott művel kezdődik: Krisztus az olajfák hegyén című oratóriuma egy eddig még meg nem jelent felvételen. Számomra ez újra az album nagy felfedezései közé sorolható, bár a szerzőnek nem tartozik a legsikerültebb művei közé, Harnoncourtnak (és a kiváló előadóknak) ismét sikerült egy életteli, izgalmas produkciót összehozni. Nem utoljára hallgattam meg!

A következő CD-t viszont igen: Harnoncourt teljes Beethoven ciklust az Európai Kamarazenekarral rögzített sok évvel ezelőtt, a Concentus Musicus zenekarra élete alkonyáig várt egy Beethoven lemezhez. Ezen a 4. és 5. szimfóniát örökítette meg. Már a 4. szimfónia is újra töményen tartalmazza Harnoncourt modorosságait, az Ötödik pedig szinte már elviselhetetlen mértékben (az előadásokat ráadásul itt is zenekari intonációs problémák tarkítják).

Harnoncourt itt is olyan önkényes fogásokkal él amiket a kottaképből, de sokszor a zenéből sem lehet levezetni. Ilyen például az 5. szimfónia első tételének 21. ütemében az első hegedűk koronával jelölt félhangja, amit Harnoncourt teljesen indokolatlanul diminuendo játszik, pedig Beethoven semmi ilyet nem jelzett. Ez a fortisszimó szakasz a következő ütemben pedig már dupla fortisszimóval folytatódik, semmi nem indokolja tehát Harnoncourt megoldását. És ez csak egy kiragadott példa, folyamatosan az volt az érzésem mintha a zenét egy vidámparki eltorzított tükrön keresztül szemlélnénk ami egyes részeket groteszk módon felnagyít, másokat letompít. Harnconcourt folyamatosan (és céltalanul) a mikromenedzseléssel foglalkozik, akárcsak az utolsó Mozart szimfóniákban, itt is töltelékszólamokat hallunk értelmetlenül felnagyítva miközben a dallam elsikkad. Ez már egyáltalán nem az általam annyira kedvelt „áttetsző hangzáskép” vagy „értelmező keverés”, ez már a zenének a teljes kifordítása. Ráadásul a hangzás is groteszk, gondolok itt az 5. szimfónia utolsó tételének hajókürtszerű trombitaordítására, miközben a vonóskar valahonnan a távolból szól. Pedig a zenekar nem lenne rossz együttes, van egy mással össze nem téveszthető selymes, bécsies karakterük, ez megkülönbözteti őket a többi (például angol) historikus zenekartól, de a játékuk sajnos nem mindig elsőrangú, a karmester megoldásai pedig még rátesznek egy lapáttal.

Beethoventől Harnoncourt utolsó felvételével búcsúzunk; a Missa Solemnist a karmester halála előtt egy évvel rögzítette, ez az album nagy felvételei közé tartozik. Itt sikerül egyensúlyt találni a nagyon személyes, egyéni mondanivaló és a zene tiszteletben tartása között. Nem az egyetlen, nem „A” Missa Solemnis ez, hanem egy különös, érdekes előadás egy olyan karmestertől aki – David Hurwitz szavaival élve – élete végére megszerezte a jogot hozzá, hogy egy nagyon egyéni, szép és személyes, senki máséhoz nem hasonlítható elképzelése lehessen róla.

A romantikába Schumann Das Paradies und die Peri című oratóriumának felvételével lépünk be, de legjobb ezt is átlépni mert eléggé lagymatagra sikerült. Aki a műre kíváncsi, sokkal jobban jár Gardiner felvételével. Az sokkal feszesebb, izgalmasabb és élettelibb, Harnoncourt ezzel szemben olyan, mintha állóképek sorozata lenne. (Pedig csak 4 perccel hosszabb; Gardinerrel a mű 97 percig tart, Harnoncourtnál 101 perc.) Dorothea Röschmann nehézkes Peri-je sem áll egy szinten a Gardiner-féle változaton éneklő Barbara Bonney angyali szopránjával. Egyedül a két tenor (Christoph Strehl és Werner Güra) produkciója emlékezetes, akik nem csak énekelnek, hanem meg is formálják a szerepet.

A Verdi Requiem érdekes, de hasonlóan problémás, mint a Schumann oratórium. Egy meghallgatást megér, de annyi ennél sokkal jobb, élettelibb, erőteljesebb Requiem felvétel van, hogy nyugodtan elfelejthető. Mozart rajongóként sokszor zavar amikor (különösen a régi iskolában, mint például Karajan) Wagnerként szeretnék előadni Mozartot, itt viszont az ellenkezője fordul elő, Verdit akarják Mozartként előadni. A szólisták is Mozart-énekesek, nincs meg az az erejük ami ehhez a műhöz szükséges. A zenekar és az énekkar jó formában van, Harnoncourt kimért tempóinak köszönhetően sok, más felvételeknél rejtve maradó apró részlet előtűnik a zene szövetéből, de ez az egyetlen erénye.

Minden barokk és historikusság ellenére Harnoncourt alapvetően egy romantikus alkat, romantikus karmester volt (ezt még ő is elismeri egy interjújában). Nem volt vaskalapos „régizenész”, élete során nagyon sok romantikus művet rögzített modern nagyzenekarokkal is. És talán nem véletlen, hogy éppen itt érkezünk el az album két fénypontjához.

Bruckner 5. szimfóniáját a Bécsi Filharmonikusokkal rögzítette. És éppen itt számomra rendkívül meglepő volt, milyen biztos kézzel, világosságra törekvéssel nyúlt ehhez a gigantikus műhöz. Természetesen itt is vannak szokatlan megoldások, ilyen például a viszonylag gyorsabb tempójú Adagio, de különös módon Harnoncourt minden szokatlan elképzelése tökéletesen illeszkedik a műhöz, valamiféle magától értetődő természetességgel és frissességgel formálódik ki a keze között minden formai elem, minden tétel, minden fokozás, minden ritmus. A zenekar gazdag, meleg hangzása szépen átjön a kiváló felvételen, ráadásul a rendkívül tág dinamikai határokat is meghagyva. Fantasztikus felvétel!

Akárcsak az élő előadáson rögzített Bruckner 9. szimfónia a Bécsi Filharmonikusokkal. Talán ez a legvadabb Kilencedik felvétel Furtwängler óta. Rajta kívül például még soha nem hallottam az első tétel kódájának sikoltó trombitafelkiáltását ilyen félelmetesnek (23:52-nél), miközben a kürtök a megállíthatatlanul mindent letaglózó induló ritmust ismételgetik. És ez csak egy példa, az egész előadás vakítóan erőteljes fénnyel sugárzik. (A sugárzást csak apróbb műsorszerkesztési hibák árnyékolják, például a scherzo elejéből egy másodpercnyi le van csippentve…)

A tempók itt is viszonylag gyorsak, különösen a Scherzo triója meglepő frissességű (és mennyivel jobb is így!). A harmadik tételt is viszonylag élénkebb tempóban halljuk, mintha Harnoncourt itt azt sugallná, hogy ez valójában nem a szerző által írt utolsó szimfóniatétel (a híres disszonáns akkord sincs túlhajtva), hiszen még következett volna a rejtélyes és „vázlatban maradt” negyedik tétel amit Bruckner a halála miatt már nem tudott befejezni.

És erről szól a következő CD. Ugyanis ezen az élő felvételen Harnoncourt magyarázataival ellátva meghallgathatjuk mindazt ami fennmaradt az utolsó tételből. Bár léteznek utólagos „befejezések”, szerencsére itt csak azt halljuk amit Bruckner leírt, semmi mást. Nagyon örültem neki, hogy itt angol nyelvű magyarázatot is kapunk és számomra ez volt az egész album 61 CD-je közül a legkülönösebb, legmegrendítőbb élmény. Valójában nagyon sok minden elkészült az utolsó tételből, és nem is akarom itt mindazt a sok érdekességet elismételni amit Harnoncourt elmond a CD-n. Ezzel a tétellel Bruckner az egész szimfonikus életművét le akarta zárni és bár van amit már valószínűleg sosem tudunk meg, hogyan is készült volna el, amit viszont hallottam, számomra az is transzcendens, megrendítő élmény volt.

A hangzás (különösen a színpadkép) picit kevésbé kiegyenlített mint az 5. szimfónia esetén volt, de itt is nagyon jó, tág dinamikai határokkal.

A Bruckner után sorban következő Smetana teljes „Hazám” ciklusa a Bécsi Filharmonikusokkal szintén nagyon jól sikerült előadás, bár megmondom őszintén, eddig még nem sikerül igazán közel kerülnöm ehhez a műhöz. Ez viszont nem az előadókon múlik, a kiváló, nagy dinamikájú, áttetsző hangzás és a karmester nosztalgikus hangulatú, egységes koncepciója ezt az előadást a legjobbak közé emelik.

Nem ennyire egyértelmű a véleményem a következő albumról. Brahms Német Requiemje igazi „komoly” és elmélyülést, átszellemültséget igénylő mű. Itt viszont talán túl sok is lett az átszellemültség, köszönhetően a karmester nagyon lassú tempóinak és mélyhűtött érzelmi megközelítésének. Érdekes és egyszer meghallgatható felvétel, de a Német Requiemhez először közelítők számára nem igazán erre vezet az út. Hasonló a koncepció Dvorák Stabat Mater felvétele esetén is amely a Bajor Rádió Ének- és Zenekarával készült. Bár először hallottam ezt a művet, úgy éreztem, itt jobban érvényesül ez a koncepció. Nagyon érdekes volt Dvoráknak ez a számomra újszerű hangvétele, ami a műnek megfelelően vigasztalhatatlan és mély fájdalmat, kietlen szomorúságot tükröz. Harnaoncourt lassú, szemlélődést, átadást közvetítő felfogása mélyen átélhetővé teszi a drámát.

Nagyon más vizekre evezünk a következő felvétellel: már előre kíváncsi voltam, mi történik majd Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művével és a Divertimentoval, ha átmegy Harnoncourt szűrőjén. Az Európai Kamarazenekarral a Zene esetén ez bámulatos színgazdagságot, áttetsző zenei szövetet, rengeteg új felfedeznivalót tartogatott. A képet csak az árnyalja, hogy különösen a második és negyedik tételben mindezt úgy sikerült elérni, hogy Bartók elképzeléseihez képest is jóval lassabb tempókat vesz a karmester. Sajnos emiatt érezhetően hiányzik a lendület, de kárpótol érte az újszerű felfogásmód. A Divertimento esetén viszont minden a helyén van, a lendületes, szinte „magyaros virtussal” előadott szélső tételek, és a nagyon komor, már a világháború előérzetét tartalmazó középső tétel (a mű 1939-ben íródott). A zenekar itt annyira markáns, „harapós” hangzással szól, mintha nem is ugyanaz lenne mint a Zene esetén. Ezt a felvételt bátran oda lehet tenni a legjobbak mellé.

Az album nagyon jól mutatja Harnoncourt sokoldalúságát, ezt tanúsítja a 2009-es Gershwin Porgy és Bess felvétel is. Nekem ez volt az első találkozásom a művel, és mivel néhány közismert művön kívül Gershwin egyéb darabjait sem igazán ismerem, nem tudok megalapozott véleményt mondani. Egy hallgatást megért, de nem lettem a mű feltétlen rajongója. A karmesterkultusz szép példája mindenesetre, hogy a mű lemezborítóján a karmester nevének betűmérete sokszorosa a zeneszerzőének…

Az album hátralévő négy lemezén pedig a karmester „tánczene” tájaira tett kirándulásait hallhatjuk, elsőként a 2003-es újévi koncert élő (és nagyonis élvezhető) felételét a Bécsi Filharmonikusokkal (a végén természetesen egy Harnoncourt-osított Kék Duna keringővel…), majd egy „koncepcióalbumot” Mozart, Johann Strauss és Joseph Lanner tánczenéivel, amikkel a karmester a bécsi keringő-forradalom kitörésének pillanatait szerette volna bemutatni. Ez a koncepció ebben az albumban talán inkább csak ürügy volt az Harnoncourt szívének kedves néhány könnyedebb zene felvételéhez, mert például Mozart K 571-es 6. német táncának párba állítása a Radetzky-indulóval nehezen értelmezhető organikus fejlődésnek. Vagy talán pont ez lenne a forradalom? Persze Harnoncourt itt is elemében van, hiszen ezekhez a zenékhez is a korabeli, mára már elfeledett vagy épp régi típusú hangszerek légióját lehet felvonultatni a Concentus Musicus nyers, harapós hangzása mellé. És mindezt egy nagyon jó hangzású felvételen.

Megjegyezném még, hogy annak ellenére, hogy vegyesen vannak az albumban élő és stúdiófelvételek, a lemezek hangzása összességében nagyon egységes. Bársonyos, telt, nagy dinamikájú, ugyanakkor nagyon tiszta és életszerű (néha kis háttérzajjal, búgással talán az utcáról vagy a légkondiból…). Az élő felvételeken a Timoteustól eltekintve nem hallható közönségzaj sem. Bár én úgy látom, nagy tévedések is vannak benne, mégis az egész album átgondolt és sajátos zenei koncepciót tükröz. Egyébként az album hallgatása során az a gondolat vetődött fel bennem, hogy Harnoncourt a karmesterek szintén Hurwitz által kategorizált két csoportja közül a „chord guy”-ok közé tartozik. Vagyis ő elsődlegesen összetett, jól kikevert hangszínekben, hangzásban, akkordokban gondolkodik. A széles spektrumot átfogó program ellenére ez a jellegzetes, gazdag, telt, picit rezonáns, tág dinamikai határok között mozgó hangzáskép szinte a teljes albumon végigvonul. A Bécsi Filharmonikusoknál ugyan kissé lágyabb, a Concentus Musicus esetén nyersebb, de végig jól felismerhető Harnoncourt keze nyoma. És talán egy picit így hagyott nyomot a zenei világon is.