Mengelberg Live

Az album némileg kedvezőtlenül indul: Weber Oberon nyitányának első része egy kicsit magasra van hangolva – de a Mengelberg védjegyévé vált, a karmesteri pálcával való kettős koppantástól kezdve az előadás finoman fellebbenti a fátylat az albumról mégpedig (amennyiben az ember nincs hozzászokva) Mengelberg jellegzetességeinek azonnali meglepő demonstrációjával: a Concertgebouw vonósai már az első ütemtől kezdve pontos portamentót játszanak, erőteljes staccatót hallunk a fafúvóktól néhány ütemmel később és élénk tempójú fegyelmezett, virtuóz játékot az allegrótól kezdve végig. Ezen a lemezen meghallgathatjuk Beethoven „Császár” zongoraversenyét Cor de Groot közreműködésével, akinek erőteljes és színgazdag megközelítése – nem is szólva saját tempójának hajlékonyságáról – kiváló összhangban van Mengelbergével. Ilyen összhang szólista, zenekar és karmester között nem gyakori, nekem Furtwängler és Edwin Fischer jutott eszembe, akik szintén felvették a zongoraversenyt. Mindkét legendás felvételben megvan Beethoven zenéjének hihetetlen sodrása, a magasztosság, az isteni erő érzése – Apollónian visszafogva, rövid lávakitörésekkel. Mengelberg ezen túl a részletekben még meggyőzőbb. (Ahogy a 3. tétel végén lehalkítja az üstdobot, az példátlan.) A második tétel elejének formálása pedig olyan szép, amit soha nem lehet elfelejteni. Úgy tűnik, a lemezek egy része elég rossz állapotban volt, néha alacsonyfrekvenciás puffanások is hallhatóak. Ennek az előadásnak egyetlen másik kiadása Wendel Mengelberg sorozatának 8. lemezén hallható (Mozart 19. zongoraversenyével egyben, amit Willem Andriessen-el vettek fel 1940. október 13-án). Wendel ott azt állítja, hogy a zongoraverseny lemezei túl rossz állapotban voltak négy helyen is, ezért megoldotta a problémát úgy, hogy de Groot Philips felvételével (Residency Zenekar/Van Otterloo) kipótolta ezeket a részleteket. Aki ezeket még nem hallotta, annak fel sem tűnne, hiszen alig több, mint három perc az egész. A Q Disc mérnökei nyilvánvalóan hozzáfértek az eredeti lemezekhez, habár ezek is időnként elég rossz állapotúnak hangzanak (például az első tételben 10 perc 10 másodperctől 35 másodpercen keresztül recseg-ropog az egész felvétel).

A Q disc album minden, Mengelberg által készített Mahler-felvételt tartalmaz, ezek közül kettő szintén az első lemezen található. Mengelberg a zeneszerző közeli barátja és kiváló előadója volt. (Úgy hírlik, Alma Mahler a Dal a földről posztumusz premierjével Mengelberget szerette volna megbízni, de ezt végül Mahler leghíresebb tanítványa, Bruno Walter vezényelte.) Az Egy vándorlegény dalai Mahler korai műve, ennek élő előadása meghazudtolja azt a gyakran ismételgetett véleményt, miszerint Mengelberg inkább túlinterpretált előadás helyett. Hermann Schey bariton bár néha kicsit mintha hamisan énekelne, jól bemutatja a mű fiatalos lelkesedését és félelmét, kihangsúlyozza, átadja a dalok hangulatát, Mengelberg zenekara pedig szorosan követi. Ezekben az előadásokban Mahler stílusa – nem úgy, mint másoknál – feszült, de nem hisztérikus, mentes a szerkezeti széteséstől, érzelmes anélkül, hogy giccses lenne. Kár, hogy az énekes túl hangos a zenekarhoz képest, bár a hangja nem bántóan éles, mint oly sok régi felvétel esetén. Az 5. szimfónia Adagiettója 1926-ból igazi hangfelvételi mérföldkő: a COA egyik legkorábbi felvétele és rendkívüli mintája a szerkezet bemutatásának és az érzelmi töltés szolgálatában álló hajlékony tempónak. Sajnos ez az átírás két hibától is szenved: a Mark Obert-Thorn által készített Pearl albumon kijavították az eredeti lemez két oldala között lévő hangmagasság-különbséget, míg itt nem, a producerek pedig kereskedelmi forgalomba került lemezt használtak forrásként, ami gyenge állapotban van. (És meg kell jegyezni, ez stúdiófelvétel, nem pedig élő.)

A második lemez a XX. század elejének tipikus felfogása szerinti nagyarányú Bach előadással kezdődik. A Weichet nur esküvői kantátában nagy vonósnégyest használnak valamint egy módosított zongorát, ami úgy szól, mintha egy nagyon nagy, nagyon hangos csembaló lenne. Ez a romantizált előadás a modern Bach-felfogás ellentéte, viszont a darab érzelmi aspektusát kihangsúlyozza. A COA állandó szólistája, a holland szoprán, To van de Sluys gazdagon kifejező előadást nyújt. A hangi egyensúly mindazonáltal kissé furcsa, mert a „clavicsembaló” jóval inkább az előtérből szól, mint van de Sluys. Ezután Schubert Claudine von Villa Bella és Rosamunde műveiből kapunk egy válogatást Betty van den Bosch-Schmidt szoprán közreműködésével, bár az ő hangja kicsit nehézkesebb és néha mintha hadilábon állna Schubert finomságaival és Mengelberg kíséretével. Schubert Ständchen-je teljesen más, elbűvölő és karcsú előadás szintén van den Bosch-Schmidt főszereplésével és a zenekarhoz csatlakozott Amsterdams Toonkunstkoor női tagjaival. Sajnos itt a szoprán szólista magas hangjai elég élesek.

A második lemez utolsó produkciója Brahms 3. szimfóniája 1944 februárjából – ez időrendben a legutolsó felvétele az albumnak. Az 1931-es kereskedelmi Columbia felvétellel való összehasonlítás nagyon beszédes: bár nagyjából hasonló a megközelítés, a későbbi felvétel vonósainak intonációja nem egyenértékű a korábbi felvételével, a zenekar hibái pedig sokkal feltűnőbbek itt, mint máshol. (Megjegyzendő, hogy eddigre a zenekar számos zsidó zenésze már áldozatul esett a megszálló náci rezsim barbár intézkedéseinek.) A hangminőség is jelentősen gyengébb, mint az 1931-es lemezé és a Q Disc albumának többi felvételéé – ez talán a háború miatt szükségessé vált technikai kompromisszumok miatt van. Bár a zenekar nehez indul be, mégis rendkívüli felvétel. A 2. és 3. tétel olyan fennkölten érzelmes, ami után az ember nem vágyik mást hallgatni (még Furtwänglert, Knappertsbusch-t vagy Abendroth-ot sem). Fájdalmasan gyönyörű és a frazeálás még Mengelbergi szint szerint is hihetetlen szabadsággal megszólaltatott!

A harmadik lemez bevezető darabját is hangmagasságingadozások zavarják. Mozart Varázsfuvola nyitányának előadása Mengelberg legalaposabb partitúra-átdolgozását mutatja és egyben a COA zenekari játékának egyik legszebb példája is. Bár erőteljes előadás, bevallom, én mégsem Mengelberggel hallgatnám legszívesebben ezt a nyitányt. A lemezen két versenymű is szerepel: a COA első fuvolása, Hubert Bahrwahser elegáns és kifejező előadásmódjával Mozart 2. fuvolaversenye egyéni hangon csendül fel, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint a nyitány. Sokkal könnyedebb zenekari kíséret és frissebb tempók. Az pedig kifejezetten meglepetés volt – bár az előadástól függetlenül – amikor először meghallottam a harmadik tételt: hiszen ez a Szöktetésből Blonde 2. felvonásbeli áriájának (Welche Wonne, welche Lust) dallama!

Az amerikai származású hegedűművész, Guila Bustabo, akit csodagyerekként tartottak számon, közreműködik Bruch 1. Hegedűversenyében (22 éves volt ekkor). A szélső tételekben bőséges virtuozitással valamint meglepően szentimentalizmusmentesen, de líraian az Adagioban. Játéka erőteljes és szenvedélyes, összességében véve még a régi, romantikus iskola tagja, de ezt izgalmas zabolázatlansága ellensúlyozza. Mengelberg váratlan részleteket tár elő és ritka, a szerkezetre jó betekintést nyújtó frazeálást használ. A hegedű és zenekar egy zenei akarattá válik, a hegedűs hihetetlen intelligenciával érzi, hogy mikor kell a zenekaron áthallani őt és mikor nem. Ez szinte páratlan. És emlékezzünk rá, hogy ez koncertfelvétel, amit anélkül adtak elő, hogy az utókor ítéletére egyáltalán gondoltak volna. Megjegyezndő, hogy az első tételben 5:50 körül itt is hallható egy durva felvételi hiba és a hangminőség elég ingadozó, de azért elfogadható.

Két énekes kincs is található a harmadik lemezen. Ria Ginster Mozart Bella mia fiamma koncertáriáját adja elő 1942-ben. A Resta, o cara felváltva karcsú és lelkes, nagyszerűen oldja meg az album egyik technikailag problémásabb darabját. Puccini Pillangókisasszonyából Grace Moore adja elő 1936-ban az Un bel dí áriát és a népszerű Ciribiribin-t, melyek ritkán hallható emlékei a nagyszerű szoprán korai karrierjének, ami egy évtizeddel később hirtelen megszakadt, amikor repülőgépszerencsétlenségben meghalt. Az ária ritka példája Mengelberg operai repertoárjának, kihangsúlyozva a kíséret zenekari színeit, a zenekar álomszép mengelbergi portamentókkal követ, a szólistát sokkal jobb éneklésre inspirálva, mint a Pearl Moore-albumán lévő stúdiófelvételen.

A negyedik lemez két „helyi érdekeltségű” darabbal kezdődik: Wagenaar De getemde feeks nyitányára jól érezhetően hatott a korai Richard Strauss. Mengelberg segítségével a darab szinte a COA egyedi hangzására lett szabva. Chopin 2. zongoraversenye Theo van der Pas közreműködésével némileg problémás, mert a szólista egyszerűsítő, sallangmentes előadása nem igazán illeszkedik Mengelberg erőteljes és kifejező zenekari kíséretéhez, így a kontraszt nem előnyös a szólista számára. De legalább lehetőségünk van, hogy megpillantsuk Mengelberg művészetét a Chopin-rubato technikában – amelyet Claudio Arrau is erősen dícsért könyvében.

A lemez Csajkovszkij 5. szimfóniájának felvételével ér véget 1939-ből, ami már régebb óta fel-felbukkan különböző átírásokban (néhányukból hiányzik a kezdő ütem). Mengelberg az 5.-ből három teljes stúdiófelvételt készített (egy mára már elveszett felvétel 1920-ból a New York-i Filharmonikus-Szimfonikus zenekarral, egy 1928-as a COA-val és egy 1940-es a Berlini Filharmonikusokkal.) és a második és harmadik tételből készült még felvétel a COA-val 1927-ben. Ez a jelenlegi felvétel nekem sokkal jobban tetszik mint az 1927-es vagy az 1940-es (azok sem rosszak), de sajnos nem mentes némi hangzásbeli problémáktól, bár hangzási egyensúlya és dinamikája jobb, mint amazoké. Mint minden másik felvételen, Mengelberg itt is betesz két húzást a fináléba, amit a partitúra ismerői vélhetően megcsonkításnak fognak tartani, de Mengelberg azt állította, hogy a húzásokat még a zeneszerző testvére, Mogyeszt hagyta jóvá. Az előadás magán viseli Mengelberg Csajkovszkij-felfogásának összes jellemzőjét: szabad portamento, éles vonókezelés és különösen a hatalmas „érzelmi hullámvasutat” jelentő tempó- és dinamikamódosítások. Bár a jelenlegi átírás jobb minőségű, mint a korábbiak, egy dologban egyezik azokkal: ugynaz a ronda vágás hallható a 100. ütem előtt, ez közismert hiba, a producerek ki tudták volna javítani.

Egy lehető legkevésbé „historikus” Bach következik az 5. lemezen: az F-dúr csembalóverseny Agi Jambor közreműködésével. A szélső tételekben vett tempók lassabbak, mint napjainkban, mindazonáltal sikerül egyfajta lendületet vinni az előadásba, a középső tétel pedig csendes alázattal szól. Ez az egyik kedvencem Mengelberg Bach-előadásaiból. A CD borítók a versenyművet és a BWV 202-es kantátát „stúdió felvételként” jelölik, de nem derül ki, hogy ez mit is jelent. A csembalóverseny kétségtelenül koncertfelvétel, ebben dr. Joseph Stevens baltimorei pszichiáter és zenetudós is megerősít, aki élete utolsó tíz évében a magyar zongorista közeli barátja volt (Agi Jambor 1997-ben halt meg Baltimore-ban 87 éves korában). Jambor elmesélte dr. Stephensnek a csembalóverseny 1939-es próbáit Mengelberggel, és megjegyezte, mennyire meglepődött, amikor az előadáson a karmester más tempót vett, mint a próbán! A következő darab Kodály Háry János szvitje, amit Mengelberg és a COA szépen kihozza a darab virtuóz és színgazdag jellegzetességeit. Érdemes megfigyelni, hogyan alkalmazza Mengelberg a zenekar hangerejét a szóló cimbaloméhoz, valamint a visszatérést hogyan változtatja meg. A Dal tételben ugyan érezni, hogy az előadók fülében nincs ott a „Tiszán innen, Dunán túl” szövege, érezni némi „akcentust”, az Intermezzo tételben viszont már nem, az remek, talán néhol kicsit lehetne lassabb. A felvétel hangzása is jó.

A lemez Brahms Hegedűversenyének 1943-as felvételével ér véget. A szólistát, Hermann Krebberst ekkoriban nevezték ki a hágai Residentieorkest koncertmesterének, két évtizeddel később pedig a COA koncertmestere lett és Európa egyik legelismertebb hegedűtanárává vált. Krebbers erős intenzitást visz az első tétel szólójába, ami kontrasztos hatást kelt második tétel finom és szívélyes hangvételével és a finálé büszke virtuozitásával. Ez a felvétel erős bizonyítéka, hogy ha a nácik nem szállták volna meg Hollandiát és nem lett volna meg a hágai állás biztonsága, Krebbers könnyen sikeres nemzetközi szólókarrierbe kezdhetett volna. A felvétel 1943. április 13-án készült, pont egy fél évszázaddal azután, hogy Mengelberg vezényelte a művet Joachim Józseffel, akinek a szerző a Hegedűversenyt ajánlotta.

A hatodik lemez Beethoven Egmont nyitányával kezdődik. Nagyon jó előadás: ha kell finom és árnyalt, ha kell, erős és kérlelhetetlen. Emellett hallható a Mengelberg által újraírt üstdobszólam a kódában – szenzációs effektus. Ha vulgáris volt (?), Mengelberg még azt is tudta, hogy legyen vulgáris előkelő stílusban! Ezt követően az album egyik csúcspontja következik: Bartók 2. Hegedűversenyének világpremierje Székely Zoltánnal. Az előadás egészen felvillanyozó – Székely Bartóknak hosszú ideig művészi partnere volt, így tökéletes eredetiséggel játszik, Mengelberg és a COA pedig úgy, mintha évek óta játszanák a darabot és még mindig izgalmasnak találnák. Az előadás némileg gyorsabb, mint manapság szokásos. A mérnökök itt szinte csodát műveltek a rossz állapotú nyersanyaggal – a Philips egy évtizeddel korábbi kiadásával való összehasonlítás igen beszédes: az ő „NoNoise” technológiájuk sikeresen meghagyta a felületi zajt viszont eltávolította a Concertgebouw egyedi akusztikus légkörét. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy bár a Hungaroton kiadásában ugyanez az előadás némileg zajosabb, de jobb az aurája, jobban hallható a koncertterem akutzsikája. A lemez egy másik világpremierrel végződik: Kodály Páva-variációival. Mengelberg a „Concerto zenekarra” megközelítést választja, kidomborítja a mű szólisztikus motívumait, de eközben Kodály egyedi hangját is meghagyja.

A hetedik lemezen kedvelt „töltelék-darabok” foglaltak helyet nagyszerű előadásban, valamint egy pompás előadása egy alulértékelt versenyműnek – Debussy Fantaisie zongorára és zenekarra Walter Gieseking szóló közreműködésével egy 1938-as koncertről. Hangilag ugyanolyan jó, művészileg pedig még jobb, mint Gieseking „hivatalos” EMI felvétele egy jó évtizeddel későbbről és megkérdőjelezi, hogy miért esett ki ez a mű a repertoárból. A fennmaradó darabok kiegészítőek: Wagner Tannhäuser nyitányának slágerdarab-előadása és három zenekari részlet Berlioz Faust elkárhozásából. Ravel 2. Daphnis és Chloe szvitje már korábban megjelent CD-n, de nagyon rossz minőségben. Azok a nagy hollywood-i portamentók Mengelberg interpretációjában a Hajnal részben még talán az ő mércéje szerint is túl vannak a határon, de a Pantomime igazi költői előadás, a Danse Générale pedig még sosem volt ennél izgalmasabb, és milyen élmény ezt a nagyszerű előadást elsőként ilyen jó hangminőségben hallani.

Edvard Grieg Mengelberg korai pártfogója volt, támogatta is karmesteri ambícióit. Az ő 1. Peer Gynt szvitje nyitja a 8. lemezt. Mengelberg a finomságokra, a színekre és természetesen a rubatóra helyezi a hangsúlyt ebben a műben, ami kevésbé képzeletdús kezekben nehézkesen és elcsépelten szól. Anitra tánca ezután minden más előadásban szögletesnek fog hangzani. Mengelberg korai pályafutásakor egy amszterdami koncert után Grieg annyira fellelkesült, hogy beszédet intézett a hallgatósághoz, arra buzdítva őket, hogy használják fel Mengelberg zsenialitását és élvezzék előadásait. Ezzel a felvétellel is biztosan meg lenne elégedve.

Bloch Hegedűversenye Mengelberg legközismertebb „nem hivatalos” lemezein is rajta volt már és a hozzáértők szerint olyan előadásban hallható, ami – akárcsak a Debussy mű esetében – csodálkozásra késztet, hogy miért nem játszák többet. Ez talán Mengelberg és Szigeti József, a szólista interpretációjának köszönhető, akik eltüntetnek sok szerkezeti problémát, amelyek avatatlanabb kezekben ormótlan, vastag versenyművé változtatják ezt a darabot. Nos nekem a nagyszerű interpretáció ellenére sem tetszett, bár felfedeztem benne némi népzenei ízt. Az 1939-es élő felvétel különben rendkívül jól sikerült. Szigeti hegedűhangja eszményien szép (ami a régi felvételeknél pedig nem mindig jön át), átható hangzása pedig jól illeszkedik a Concertgebouw terembe.

A lemez utolsó darabja az egyik legnehezebben beszerezhető stúdiófelvétel, legalábbis CD-n: Strauss Halál és megdicsőülése. Ezt a Telefunken cégnek készítették 1942-ben, de nem nyerte el annyira a kritikusok tetszését, mint Mengelberg egyéb Strauss felvételei. Az előadást hallva nehéz megérteni, miért: bár van néhány botlás a vonóskarban és az átlaos intonácóban, a felvétel minden egyéb tekintetben kiemelkedő mindazzal az erővel és intenzitással, ami oly jól jellemzi Mengelberg megközelítését Strausshoz. Viszont az átírás nem jó, a hangzás összehasonlíthatatlanul jobb a Wendel CD-n, ahol természetesebb, nyíltabb, erőteljesebb (a Q-albumon valószínűleg drasztikusabb szűrést alkalmaztak).

A kilencedik lemez teljes egészében egy művet tartalmaz: Beethoven 9. szimfóniáját a COA 1937-38-as évadának egyik utolsó előadásáról. A hangzás nem olyan jó, mint a Philips lemezen lévő 1940-es felvételé és ez az átírás talán a kelleténél kicsit több zajszűrést is elszenvedett, mint az album többi felvétele. (Valószínűleg a szerkesztők azért döntöttek emellett a felvétel mellett, mert korábban nem nagyon lehetett beszerezni.) A két előadás hasonló színvonalú és szinte azonos interpretáció. Akik Beethoven 9. szimfóniáját először hallják Mengelberg előadásában, talán annyira zavarónak találják a nagy sűrűségű „Mengelbergizmust”, hogy nem fedezik fel az előadás erényeit: erőteljes lendület, szilárd szerkezeti összetartás az első három tételben, a finálé pedig tényleg téma és variációknak tűnik és rendkívüli odafigyelés van benne a belső szólomokra és hangokra, amelyek korábban nem tűntek fel („áthangszerelésekkel” vagy anélkül sem). A finálében az énekeseket és az énekkart jobban sikerült rögzíteni, mint a másik kettőnél és merem állítani, hogy jobban is énekelnek. Bámulatos ez a tétel, az egyik leghatásosabb, amit valaha hallottam, kivéve néhány kiegyensúlyozatlanságot a felvételben. Ilyen a nagy kórustabló a B-dúrban induló fugato után, ahol a hegedűk D-dúr slákalemeneteit nem lehet hallani. A kórus ennek ellenére rendkívül kiegyenlített és a szövegben lévő „Kuss” és „muss” szótagok rímelését Megelberg remekül kiemeli.

Az utolsó CD Mahler 4. szimfóniájának élő előadását tartalmazza Jo Vincent közreműködésével: egy kiemelkedő egyéni előadás, amiről már annyit írtak az idők folyamán, hogy nehéz lenne bármit is hozzátenni. Az átírás minősége a legjobbak között van. Minden Mahler gyűjtemények tartalmaznia kell a 4. szimfónia felvételét Mengelberggel, ami összetéveszthetetlen előadás és közvetlen kapcsolat a zeneszerzőhöz. Rendkívül sajnálatos, hogy Mengelberg nem rögzített több Mahler szimfóniát. Régebben az a szóbeszéd járta, hogy a 30-as évek végén a Victor társaság tervezett egy felvételt a Dal a Földről dalciklusról a New York-i Filharmonikusokkal, de ezt aztán mégsem kivitelezték. Tragédia!