W. A. Mozart – Szonáták / Levin

Bach, Mozart, Beethoven, Liszt: saját korukban nemcsak zeneszerzőként, hanem kiváló előadóként számon tartott komponisták – hogy csak néhányat említsek. Ez természetesnek tűnik, azonban a korabeli beszámolókat olvasva egy igen jelentős momentumra akadhatunk: a lelkes hallgatók elsősorban (de persze nem egyetlenként) bámlatos rögtönző képességüket emelték ki! Rá kell döbbennünk, hogy a klasszikus zene előadásáól egy olyan dolog veszett ki a XX. században, ami előtte évszázadokig központi szerepet játszott: az improvizáció.

Kell-e említeni Mozart szerzői estjeit, amikor a hallgatóság legnagyobb gyönyörűségére fél órán át rögtönzött variációkat saját és mások műveire? Vagy amikor élete vége felé Berlinbe tartva megállt Lipcsében, ahol az öreg kántor könnybe lábadt szemmel hallgatta orgona-improvizációját: mintha csak a régen porladó Johann Sebastian Bach támadt volna föl egy röpke fél órára! Egészen a XX. század végéig kellett várni, hogy ezt a rég elveszett (de a klasszikus zenén kívül a jazz műfajában például nagyon is élő) stílust feltámasszák.

Az improvizáció megírt művekben azt jelenti, hogy a darabot az előadó saját felfogása szerint díszíti, a stíluson belül maradva módosítja, a kadenciákat pedig rögtönzi. A romantikus kor végén a zeneszerzők kezdték megelégelni, hogy az előadók saját elképzelésük szerint módosítják műveiket, ezért gyakran egyre pontosabb előadást követeltek, a kottákat pedig elárasztották a lehető legpontosabb előadói utasítások. Mozart azonban még abban a szellemben írta legtöbb művét, hogy az előadó saját maga fogja kiegészíteni (ő maga mindig ezt tette az előadás során – fölösleges is volna most a jól ismert példákat itt emlegetnem). Véleményem szerint akkor maradunk hűek az ő szelleméhez, ha ilyen módon közelítjük meg a műveit. A feladat természetesen a historikus zenei előadókra vár.

Robert Levin a Harvard Egyetem professzora már a 90-es években elkezdett és sajnálatosan csonkán maradt zongoraverseny-sorozatában (az Academy of Ancient Music és Christopher Hogwood közreműködésével) próbált úttörő munkát végezni, amikor nemcsak a kadenciákat rögtönözte a felvételek során, hanem a billentyűs szólam díszítéseit is. (Nem szabad megfeledkezni róla, hogy igazából a 10 évvel korábban készült Malcolm Bilson és a John Eliot Gardiner vezette English Baroque Soloist volt az igazi úttörő a művek historikus felvételében.) A hangfelvétel persze a legihletettebb improvizációt is gránitkeménnyé szilárdítja a többszöri meghallgatás lehetősége miatt. Vajon érdemes-e lemezre is ebben a szellemben felvételt készíteni? Levin szerencsére annak gondolta. (Ha másért nem – teszem hozzá – hát ebben a nagy felvételdömpingben gyakran fájóan hiányzó egyéniség elérése miatt már megérte.)

Mozart első három billentyűs szonátája már egyértelműen az akkor igen fiatal hangszerre, a fortepianóra íródott, így Levin egy – Mozart által is kedvelt – Stein fortepiano-másolatot használt az előadásaihoz, amit Thomas McCobb épített. A hangszernek véleményem szerint még a csembalóhoz erősen hasonlító kissé vékonyka hangja van, ami azonban összességében meglehetősen kellemes benyomást tesz. A hangja kissé balra tolódik, lehetett volna némileg szűkebb, középre tolt színpadot is csinálni a hangképnek. A lemez egy sorozat első darabjának indult, ahol az a cél, hogy az egyes műveket a megírásuk korában használt hangszerek másolatain adná elő. Sajnos a 2006-os megjelenés óta egyetlen új felvétel sem készült hozzá, így csak reménykedhetünk, hogy nem jut a befejezetlenül maradt versenymű-sorozat sorsára.

Ezt a három darabot én nagyon kedvelem, talán még jobban, mint a következő néhányat. A szabad variációk, az ötletek megállás nélküli áradása majdnem kompozíciós vezérelv: szinte minden pillanatban valami újat, az előző gondolathoz képest valami nagyon eltérőt hallunk. Egy indulóval kezdődő tétel hirtelen ötlettel lírai simaságú zenével folytatódik, egy komoly gondolatot egy gyermekmondóka-szerű játékos folytat: az ember nem tudja mosolygás nélkül hallgatni a szerző játékosan intelligens fantáziájának eredményét. A K. 280-as darab középső tételében azonban a borús hangulaté a főszerep. Levin ezt a vezérelvet teljes mértékben érti és érzi. Korunk egyik legnagyobb fortepiano-játékosaként (aki azonban szívesen játszik modern zongorán is) technikai problémák természetesen föl sem merülnek, így szabad az út a művek egyéni értelmezése előtt.

Habár – mint írtam – a hangfelvétel nem a legideálisabb helyszíne az improvizatív zenei stílusoknak, végig az volt az érzésem, hogy élő előadást hallgatok. Természetesen nagyon fontos, hogy az újdonságokra nyitott hallgató jól ismerje ezeket a műveket (mondjuk Ronald Brautigam etalon-értékű összkiadásából), hiszen így tudja igazán értékelni azt, amit Levin csinál. A hirtelen tempóváltások, a hatásszünetek rendkívül jól illenek a művekhez. A tempó nem folyamatosan hullámzó, inkább a meglepő és váratlan fordulatok bemutatását támasztja alá. A jobb- és bal kéz szólama egyenrangúvá válik. Modern felvételen az előírt ismétléseket szeretik kihagyni a darabokból, most azonban kiderül, hogy igenis nagyon fontosak: a téma visszatérésekor Levin sosem játszik mindent ugyanúgy: egy-egy dallamvariációt, új díszítést iktat be. Hát így már persze, hogy van értelme az ismétlésnek! Egy-egy hang, egy-egy jobban elnyújtott szünet hirtelen nagy jelentőségűvé válik, de a részletesség sosem válik túlzóvá. Az előadó úgy tűnik, mindig a harmadik tételekben engedi igazán szabadjára a fantáziáját, az előadói szabadság mindig ott a legnagyobb; már nemcsak variálásokat, egyéni díszítéseket hallunk, hanem improvizált átvezető betéteket is.

A fortepianónak azért jól hallhatóan nincs akkora dinamikatartománya, mint egy modern koncertzongorának, de a szólamtisztaságban, a fürge ötletek bemutatásában előnyben van. Robert Levin előadói stílusa jól érezhetően mentes mindenféle romantikus elképzeléstől. Ebben a tekintetben az Amazonon olvasható egyik értékelés szerint Glenn Gouldra emlékeztet, azonban a hasonlóság itt véget is ér. Míg Gould véleményem szerint teljesen téves felfogásban közelíti meg ezeket a darabokat, itt igaz, hogy minden kutatás és tudományos háttér ellenére mégiscsak némileg spekulatív, de érezhetően adekvát; a művek és elsősorban a szerző szelleméhez tökéletesen illő előadást hallunk. Nyilvánvaló, hogy az előadónak van mondanivalója ezekről a művekről.

Mi az, amit hiányolok? Főleg a lassú tételek karaktere jelentősen eltér az általam korábban hallott előadásoktól és különösen az F-dúr és a B-dúr darabok lassú tételében nem tudom elfelejteni Brautigam bővérűbb, romantikusabb, a gyönyörű vagy éppen torokszorítóan szomorú fordulatokat kiemelő előadását. Itt is halljuk ezeket a gondolatokat, de hiába erősíti például a K. 280-as mű Adagiójában a békíthetetlen szomorúság zenéjét a fortepianó magányos hangja, a hatásuk nem akkora. A K. 281-es mű Andante amorosójában is hiányolok egy kis romantikus áradást, ami a nyugalmas, megbékélt légkört még elragadóbbá tudná tenni. Ez az egyetlen dolog, ami a lemez hallgatásakor negatívumként fölmerült bennem – na és persze lehetne hiányolni a zengő térben elhelyezett Paul McNulty fortepianó jóval teltebb hangját – de mégsem hiányolom. Levin hangszerének hangzása a gyengéi ellenére is kellemes és magával ragadó. A szélső tételekkel kapcsolatban azonban már semmiféle negatívumot nem tudok mondani, de a tempók még a lassú tételekben is remekül eltaláltak és sosem túl gyorsak, túl lassúnak meg aztán pláne nem nevezhetőek. Most először tűnt fel az is, hogy a B-dúr darab mindhárom tétele az utolsó hegedűversenyekhez hasonlóan váratlan ötlettel ér véget (na persze a Rondóban ez azért eddig is nyilvánvaló volt).

Rendkívül értékes és igen érdekes, egyedi lemezzel gazdagodott tehát a Mozart-diszkográfia, ami főként a historikus és egyéni előadások kedvelőinek fog igazán örömet okozni – én egészen biztos, hogy gyakran fogom még meghallgatni és maradok továbbra is Robert Levin Mozart-művészetének rajongója.