Franz Schubert: 4 Impromptu (D. 935; felvétel: 1977)
Frédéric Chopin: 3. Ballada (Op. 47; felvétel: 1994)
Robert Schumann: Fantasie (Op. 17; felvétel: 1978)
Frédéric Chopin: 2. zongoraszonáta (Op. 35; felvétel: 1978)
Robert Schumann: Kinderszenen (Op. 15; felvétel: 1978)
Robert Schumann: 1. zongoraszonáta (Op. 11; felvétel: 1978)
Hungaroton, 2014 (2 CD)
Franz Schubert: a-moll zongoraszonáta (D. 845; felvétel: 1978)
Franz Schubert: A-dúr zongoraszonáta (D. 959; felvétel: 1978)
Robert Schumann: Fantasiestücke (Op. 12; felvétel: 1981)
Robert Schumann: Kreisleriana (Op. 16; felvétel: 1978)
Frédéric Chopin: cisz-moll Noktürn (Op. 27 No. 1; felvétel: 1978)
Hungaroton, 2020 (2 CD)
Érdekes, hogy az elmúlt, már 20 évnél is hosszabb zenehallgatói életem során egy apró kivételtől eltekintve nem találkoztam még Fischer Annie felvételeivel. Illetve, ha figyelembe veszem, hogy a XX. század egyik legnagyobbnak tartott magyar zongoraművésze mennyire elkerülte a stúdiót és maroknyi felvétele inkább az ínyencek dédelgetett kincse, mint a zenei köztudat megkerülhetetlen sarokköve, így már nem is annyira meglepő. Más, vele kortárs zongorista-óriások felvételeivel sokszor Dunát lehetne rekeszteni, de ő úgy tűnik, más. Pedig ő sem csak a vasfüggöny mögött dolgozott, „nyugatra” is szívesen hívták és szívesen ment is, de a stúdióba, na oda inkább nem ment.
Érdekes, bár a felvételeivel nem, a nevével viszont nagyon is sokat találkoztam a XX. század zenetörténetében. Férjével, Tóth Aladár zenetörténész-zenekritikussal különleges, fejedelmi párt alkottak a magyar zenei életben. Vásáry Tamás önéletrajzában is fontos helyet foglal el az ő személyük. Vásáry Tamás (egy zenebolond számára legalábbis) lebilincselően hatásosan mutatja be, mennyire áthatotta a Fischer-Tóth házaspár alakja az ország komolyzenei életét az 50-es, 60-as években, hogyan hatottak a fiatal zenészek fejlődésére és életére. Erősen átsüt a leírásokból, hogy Fischer Annie (férje halála után is) királynőként ült a magyar zenei élet trónján és gyűjtötte maga köré az alattvalókat. A zenészek összejövetelein fél szavakkal tudott kegyet osztani de önbizalmat elvenni is. Az is kiderül, hogy (és ebben Vásáry Tamás is hűséges partnere volt) hogyan nézték le a „perfekcionista”, de szerintük a „zene igazi lényegét” nem értő előadókat (a lenézés mögött gyanúm szerint kicsit a technikai bravúrokkal kapcsolatos irígység is bujkált).
Fischer Annie a romantikus zeneszerzők között volt igazán otthonos, de Beethoven művészetének is páratlan tolmácsolójaként tartották számon. A nagy klasszikus mester összes zongoraszonátáját a Hungarotonnál rögzítette. Ez kevés stúdiófelvétele között is kuriózumnak számít, talán maga Fischer Annie is valamiféle utókorra hagyandó emléknek szánta.
Pár hete egy baráti beszélgetés során szóbakerült a művésznő neve és alkalmam adódott rá, hogy éppen ebből a legendás Beethoven ciklusából meghallgassak valamit. Nem minden (de itt most nem részletezendő) előzmény nélkül a Hammerklavier szonáta második tételét kértem. Életemben először hallottam Fischer Annie szóló-előadást. Zenebolondok egymás között gyakran már csak rövid részleteket hasonlítgatnak, elemeznek, de az a felvétel ellenállt mindennek, ezt szótlanul végig kellett hallgatni. Végül csak egyetlen dolog jutott eszembe: Annie úgy tudott mesélni ahogy szinte senki más.
Persze a rózsaszín köd elmúltával azért el kellett ismernem, stúdiófelvétel mivolta ellenére sem volt hibátlan az előadás, de mégis ott abban a pillanatban különleges élményt jelentett. A hatás nem maradt el, elkezdtem én is Fischer Annie CD-ket keresni a gyűjteményembe. A fent említett Beethoven-ciklus ma már nehezen beszerezhető, van viszont két különleges Hungaroton album is ami viszont könnyebben.
A 70-es, 80-as évek Magyarországán szerencsére még nem vették annyira szigorúan a szerzői jogot, de az is igaz, hogy akkoriban nem lapult még mindenki zsebében felvételre alkalmas eszköz (sőt, senki zsebében nem lapult…). A koncertekre viszont be lehetett csempészni akkor már létező viszonylag kis méretű, rögzítésre is alkalmas kazettás magnókat és ezt többen meg is tették. Fischer Annie valószínűleg tudta ezt, de a jelek szerint nem foglalkozott vele. Egyik leghűségesebb rajongója, Dévény Anna, országosan elismert gyógytornász és zenerajongó volt, aki a 70-es évek elejétől kezdve Fischer Annie haláláig nagyjából 25 CD-re való anyagot rögzített a koncerteken magnójával. Dévény Anna hagyatékából fennmaradtak ezek a kazetták, ezek közül válogatott ki a Hungaroton 4 CD-re valónyit és ezek jelentek meg két 2 CD-s albumban:
- 2014-ben Annie Fischer – Encore – In Concert
- 2020-ban Annie Fischer – Secrets
címen. Ezeket a nagy hatású Beethoven szonátatétel élménye után rögtön be is szereztem. Az albumok részletes és nagyon igényes leírásokat tartalmaznak Fischer Annie-ról, Dévény Annáról és a felvételek keletkezésének körülményeiről, ezekre én itt nem is térek ki külön.
A felvételek tehát „technikailag feljavított” amatőr kazettás magnófelvételek, túlnyomórészt 1977-1978-ból, és meglepően jó hangminőségűek. Egy pici szalagzaj hallható csak, a zongora viszont egészen szépen, kiegyenlítetten és plasztikusan, zengő térben szólal meg (a felvételek nagyrészt a Zeneakadémia nagytermében készültek). Szerintem teljes mértékben élvezhető a hangzás, és még a közönség is meglepően csöndes.
Rögtön be is szippantott a lemezeken lévő kincsek felfedezése: Schubert, Schumann és Chopin sok-sok szóló zongoraművének világába kalauzol el minket Fischer Annie. Már a körülmények miatt is különlegesek ezek a felvételek: olyan, mintha egy időgépen keresztül, egy kis ablakon át észrevétlenül bekukkanthatnánk, beleshetnénk a pillanat varázsában élő, a megismételhetetlenséget hirdető (és azt segítségül hívó) varázsló-nő; egy nagy mesemondó szeánszára.
Mert ez tényleg varázslat, ahogyan Fischer Annie életet ad a műveknek és életet lehel a hangjegyekbe. Ő nem zongorán játszik hanem az érzelmek teljes skáláján. Talán csak a humor idegen kicsit tőle. Óriási fesztávú a kifejezési skálája a leheletfinom pianisszimótól a zengő fortisszimóig, a bársonyos puhaságú legato ívektől a pergő staccatókig. Még ezeken a felvételeken is átjön a nagy színgazdagság, amit képes volt kihozni a hangszerből: úgy érezni, hogy a kifejezési lehetőségeknek nincs határa.
A megismételhetetlenség persze odalett, de ezek a magnószalagos felvételek mégis sokat, meglepően sokat megőriztek a varázsból. Sőt néha talán többet is mint kellene, hiszen a technikai problémák sokszor egészen megdöbbentően szembeötlőek. Időnként szinte heroikus küzdelmet hallunk, ahogyan az akkor már 64 éves zongoraművész képtelen az ujjaiba parancsolni azt a hatalmas képzelőerőt és átélő képességet amivel rendelkezett. Egészen durva hibákat követ el, a gyorsabb futamok időnként teljesen érthetetlenné válnak. Élő felvételek persze, ilyenkor nem is várható el a stúdiófelvételek (közel) hibátlanná csiszoltsága, de azért ennél ma már precízebb játékhoz vagyunk szokva. Ezek a hibák nem bosszantóak, én inkább sajnáltam, hogy egy ilyen hatalmas vízióval rendelkező előadó már nem tudja igazán megmutatni-átadni azt ami benne történik. És csak ezért nem ajánlanám ezeket a lemezeket a művekkel most ismerkedők számára.
De a tapasztaltabb zenerajongóknak kötelezők. Ez a fajta romantikus előadásmód ugyanis ma már szinte ismeretlen. Persze a régi felvételek ismerőinek nem az, ahogy nekem sem volt, mert sok évvel ezelőtt én is a régi romantikus előadói stílusért rajongtam (aminek itt a honlapon is több cikk lett az eredménye), de aztán más tájak felé vitt az utam. Most már tapasztaltabban találkoztam ezzel újra. Legszebbek egyébként egyértelműen a lassú tételek, ahol a technikai problémák sokkal kevésbé jelentkeznek.
A lemezek hallgatása során a legendás karmester: Wilhelm Furtwängler (1886-1954) jutott eszembe, akinek szerintem nagyon is hasonló karakterű volt a zenéről vallott felfogása Fischer Annie-éhoz. Nem tudom, találkoztak-e egyáltalán, mindenesetre a stúdiótól való idegenkedés, a spontán kifejezés elsődlegessége, a nagy érzelmi kifejezőerő, a közönséggel való kapcsolat fontossága és még a technikai problémák is mind Furtwänglert juttatták eszembe. És itt értettem meg valamit.
Fischer Annie a történelem szerint amikor a Beethoven szonátákat rögzítette stúdióban, újra és újra bement a Hungarotonhoz és egy-egy szonátát többször is újra rögzített mert sosem volt elégedett az elkészült felvétellel. Nem volt elégedett mert nem is lehetett, ez a spontán előadói attitűdből következik. Ezt most értettem meg igazán. Akárcsak Furtwänglernél, itt is a spontaneitás, a közönség hatása, a pillanat egyszeri megélése lehetetlenné teszi azt, hogy a stúdióban készült anyaggal a művész valaha meg legyen elégedve. Mert nem is lehet.
Ezért maradtak inkább az élő előadásoknál, nekünk viszont megmaradtak az ilyen kuriózum felvételek. Végülis mindenki jól járt.
Sipos Róbert (2022)