George Szell
The Complete Columbia Album Collection
Sony Classical, 2018 (106 CD)
„Nagyon boldog vagyok, hogy Clevelandbe jöhettem” mondta Széll György (George Szell) amikor 1945 januárjában kinevezték a Cleveland Orchestra zeneigazgatójának. „Mindent meg fogok tenni, hogy méltó legyek a clevelandi közönség felém áradó bizalmára és szeretetére. A Zeneművészeti Egyesület kifejezte óhaját, hogy a Cleveland Zenekart felülmúlhatatlanná tegyük az előadások minőségében. Minden erőfeszítésemet ennek a célnak fogom szentelni.”
Az 1897-ben Budapesten született Széll Györgyöt egyöntetűen a XX. század egyik legnagyobb karmesterének és legnagyobb zenekarépítőjének tartják a zenerajongók. Már gyerekként lélegzetelállító zenei képességekről tett tanúbizonyságot: 4 évesen figyelte édesanyja zongorajátékát és az asztalon kopogva kijavította anyukáját amikor az elkövetett egy-egy ritmusbeli pontatlanságot. 7 évesen egyszeri hallás után lekottázott dallamokat. A család hamar Bécsbe költözött, ott Széll kapott ugyan rövid formális zenei képzést, de valószínűleg sokkal többet tanult a kortárs zeneszerzőktől és zenészektől. 11 évesen zongoraművészként és zeneszerzőként európai turnéra indult, a londoni lapok a következő Mozartként emlegették. Ő azonban úgy gondolta, a zeneszerzés és a zongorista-életmód helyett inkább a vezénylés való neki, különösen miután 17 évesen alkalma adódott egy lesérült karmestert helyettesíteni a Bécsi Szimfonikusok egyik nyári koncertjén. Nem sokkal ezután a Berlini Állami Operaház (fizetés nélküli) korrepetitori pozícióját kapta meg. Ezt követően számos kisebb-nagyobb zenekarnál és operaháznál megfordult német nyelvterületen. Ez akkoriban a pályakezdő karmesterek szokásos életútja volt; így válhattak egyre tapasztaltabbakká és egyúttal haladhattak felfelé az ismertség és az elismertség ranglétráján.
Richard Strauss is felismerte a fiatal karmester tehetségét. Maga Széll mesélte egy interjúban, hogy Strauss őt bízta meg a Don Juan első lemezfelvételéhez szükséges zenekari próbák vezetésével. A szerző csak közvetlenül a lemezfelvételre érkezett volna egy órával később. A gramofonlemezek oldalanként nagyjából 4 perces játékidővel rendelkeztek, így a 16 perces Don Juant négy lemezoldalra szabdalva kellett rögzíteni. A felvételt egy hideg novemberi napra időzítették valamikor 1916 körül. Mivel Strauss a megbeszélt időre nem érkezett meg, a zenekar ideje pedig drága volt, a producerek Széllt bízták meg, hogy vezényelje lemezre a művet. Miután az első két lemezoldal már elkészült, a zeneszerző mégiscsak megérkezett. Meghallgatta a már elkészült felvételt és azt mondta, hogy teljesen meg van vele elégedve, úgyhogy csak a maradék két lemezoldalt vezényelte ő, a lemezek viszont teljes egészében az ő neve alatt jelentek meg.
Richard Strauss műveit Széll később is szívesen tűzte műsorra és a híres zeneszerző karmesterként is nagy hatással volt rá. Két legnagyobb hatású mesterének azonban a zenekar nagy mágusát: Nikisch Artúrt és a precizitás mesterét: Arturo Toscaninit tartotta.
A fiatal karmestert 1929-ben már Prágában találjuk, ahol a Német Operaházat vezeti, ekkor kezdett vendégkarmesteri karrierbe is. Ennek során Európa legtöbb fontos zenekaránál megfordult. Amerikai kalandja 1930-ban kezdődött a St. Louis Szimfonikusok zenekarnál. A második világháború kitörésekor épp ausztrál turnén járt, ahonnan a háború miatt már nem tért vissza Európába, hanem New York-ban telepedett le családjával. Ott karmesterként Toscanini NBC Zenekaránál debütált 1941-ben, majd megfordult Bostonban, Philadelphiában, Chicago-ban, Los Angelesben, Detroitban és Clevelandben is. A New York-i Filharmonikusokat 1944-ben vezényelte először, hozzájuk többször is visszatért vendégként. 1942 és 1946 között a Metropolitan Opera állandó karmestere volt.
1944. november 2-án, 47 évesen vezényelte először a Cleveland Orchestra-t a zenekar otthonául szolgáló Severance Hall koncertteremben
. A program Beethoven 6. szimfóniája, Strauss Till-je és Smetana első vonósnégyesének zenekari átirata volt. A november 11.-i Cleveland News számában megjelent kritika lelkesen ír a koncertről: „Sokak véleményéhez csatlakozunk amikor azt mondjuk, hogy a Cleveland Zenekarnak még sosem volt ilyen életteli, heves és virtuóz vezetője, mint Széll varázspálcája.” Amikor Széll három hétre visszatért 1945/46 telén, a teljes Beethoven koncertet követő reagálás elsöprő volt. A zenekar vezetése pedig felajánlotta a karmesternek a zeneigazgatói posztot.
A legenda szerint Széll azt a feltételt szabta, hogy minden zenei és irányítási kérdésben tejhatalmat kapjon. Valószínűleg úgy gondolta, hogy majd Arthur Rodzinskit követi, aki Cleveland-ből érkezett a New York-i Filharmonikusok vezetői posztjára. A vezetőség elfogadta a feltételeket, 1946-ban megköttetett a szerződés. Ekkor még valószínűleg sem a zenekar sem a karmester nem sejtette, mit is vállalt.
És valószínűleg azt sem gondolták, hogy egymásnak lettek teremtve. Ettől kezdve ugyanis Széll György 1970. július 30-án bekövetkezett haláláig foglalta el ezt a posztot és 24 éven át megkerülhetetlen, meghatározó jelenléttel bírt Cleveland zenei életében.
1946-ban a Cleveland Zenekar bár jónak számított, de még nem az a virtuóz és összehangolt, precíz hangszer volt amivé nem sokkal később vált. Széll ott kezdte a munkát, hogy 94 zenész közül 12-t elbocsájtott mert nem feleltek meg a mércéjének. A zenekar és a karmester évek során mindennapi kemény munkával dolgozták ki azokat a részleteket amik megkülönböztetnek egy jó előadást az igazán fantasztikustól. A célját így foglalta össze: „Ötvözni szeretném az amerikai zenekarok tisztaságát és hangzásuk szépségét valamint a játékuk virtuozitását az európai hagyománytisztelettel, a kifejezés melegségével és a stílusérzékkel”.
Széll munkamódszere és vezetési stílusa a diktatórikus, nyers humorú, már-már szadizmusba hajló Toscanini-divatot követte. Rettegett karmester volt, aki mindenben a lehető legjobbat követelte. Anekdoták sora szól durvaságáról, bár ez akkoriban nem volt ritkaság a karmesterek között. Én ezeket a pletykákat itt szükségtelennek tartom újra feleleveníteni, bár a mindenre kiterjedő teljes kontrollőrületéhez talán elegendő adalék, hogy nemcsak a gyönyörű Severance Hall akusztikai felújítása során tartott mindent kézben, de állítólag még azt is meghatározta, milyen márkájú WC papír legyen a mosdóban.
Zenei és szakmai tudása, zenekarépítési képességei vitathatatlanok voltak. Bár a zongorán kívül nem játszott más hangszeren, kiválóan ismerte az összes zenekari hangszer képességeit, erről a zenekar tagjainak későbbi visszaemlékezései is tanúskodnak. A próbákra úgy érkezett, hogy a teljes partitúrát fejből tudta, viszont a profizmust a zenekari tagoktól is könyörtelenül megkövetelte.
Próbái legendásak voltak. „A Cleveland Orchestra hetente hét koncertet játszik, és az utolsó kettőre beengedi a közönséget is.” – mondta egyszer. Azon zenészeknél, akikkel vendégkarmesterként találkozott, egy félelmetesen intelligens, de kínosan aprólékos, szőrszálhasogató és könyörtelen ember hírében állt. Az egyik clevelandi játékos, Robert Marcellus klarinétművész azonban más perspektívába helyezte: „Mindenki tudta, hogy Széll a régi iskola félelmetes, tekintélyelvű képviselője, de azt is tudták, hogy hihetetlen képességű művész.” Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok első hegedűse így emlékszik vissza: „Kiemelkedő jelentőségű volt azonban Széll György Varázsfuvola-betanítása. Kapcsolatunk lassanként oldottabbá vált, s most már legtöbb kollégánk felismerte, hogy milyen kiváló, játékkultúránk számára mennyire hasznos mester dolgozik velünk és – javunkra. Széll akkoriban az Éj királynőjének második áriájában szembeszökő hibát fedezett fel, a zenekari szólamokból hiányzott egy nápolyi szext, s ez a sok, őeltőtte dirigáló karmester egyikének sem tűnt fel.”
Az általa vezényelt zenekarok közül persze a Cleveland Orchestra volt az ideál, de legtöbbször vendégkarmesterként is képes volt az általa követett eszményhez közelítő hangzást létrehozni: ez egy egységes, precíz, szerkezetileg áttekinthető, feszes és hihetetlenül részletgazdag zenekari hangzás. A zenekar tagjai büszkék voltak a Széll vezetésével elért eredményeikre, páratlanul magas színvonalukra és zenei egységességükre. Olyannyira, hogy egy meghívott vendégkarmester, miután először lépett fel Clevelandben, bevallotta: „ijesztő élmény volt – úgy éreztem magam, mintha száz kis Széllel álltam volna szemben”.
Bár Széll sosem hajszolta a népszerűséget, az évek során az Európában, Japánban, vagy épp a Carnegie Hall-ban történt látogatásai során a Cleveland Zenekar óriási hírnevet szerzett magának. 1970-ben egy nagy távol-keleti turnéra indultak, Koreát és Japánt is érintve. Széll egészsége azonban gyorsan romlani kezdett, a Japán turnén a hozzá közel állók már tudták, hogy súlyos az állapota. A hazatérés után még Alaszkában adtak egy koncertet, de nem sokkal később, 1970 július 30-án a század egyik legnagyobb karmestere távozott az élők sorából.
The Complete Columbia Album Collection
Széll György élete szerencsére már jócskán belenyúlt a sztereó korszakba, így aztán bőven el vagyunk látva hangfelvételekkel. Bár a gramofon korszakában is készített felvételeket, ezek korlátozott hangminősége miat ma már kevés érdeklődésre tarthatnak számot. Ma is híres felvételei a hosszanjátszó lemez korában készültek mono, de főként sztereo technikával. Egy maroknyi kiváló lemezt rögzített vendégkarmesterként a Bécsi Filharmonikusokkal, a Concertgebouw zenekarral és a Londoni Szimfonikusokkal az EMI, DECCA és Philips kiadókkal, de felvételeinek elsöprő többségét természetesen a Cleveland Zenekarral rögzítette az Egyesült Államokban a Columbia lemezkiadóval. Ezek egy része a Columbia leányvállalatának, az EPIC-nek a címkéjével jelent meg, mások a Columbia Masterworks címkével.
A Columbia korabeli cégpolitikájában egyébként nem ő számított az első számú sztárnak. Ormándy Jenő és a Philadelphia Zenekar, valamint a Leonard Bernstein vezette New York-i Filharmonikusok is nagyobb publicitást és reklámhadjáratot kapott. Széll akkoriban inkább harmadik vonalbeli márkaként jelent meg a lemeztársaság katalógusaiban, aki főként a központi, klasszikus, romantikus német repertoárra specializálódott. Ezt egyébként ő így fogalmazta meg: „az a feladatom, hogy azokat a munkákat csináljam, amelyekre úgy vélem, a legképzettebb vagyok és amelyeknél még létezik egy bizonyos hagyomány, amely el fog tűnni azoknak a nagy karmestereknek az eltűnésével akik kortársaim, bálványaim és fizetetlen tanáraim voltak.”. Talán itt a hagyomány eltűnésénél nemcsak kortársaira, hanem saját magára is gondolt.
A Columbia lemeztársaság óriási méretű archívumával együtt 1988-ban a mérhetetlen étvágyú Sony tulajdona lett. Széll felvételeinek egy része a 90-es években megjelent a Sony olcsó, „Essential Classisc” CD sorozatában, a karmester kultusza azonban mintha csak ezután kezdett volna igazán fellendülni. A 2010-es évek óta egyre nagyobb divat a nagy gyűjteményes CD kiadások megjelentetése, nagyon sok művész hagyatékának „összkiadása” jelent meg „új remasteringben” kisebb-nagyobb vagy épp óriási dobozokban. 2018-ban Széll is megkapta a magáét: „The Complete Columbia Album Collection” néven a karmester összes, a Columbia/EPIC cégnél rögzített felvételét adta ki a Sony egy exkluzív, limitált kiadású, 106 CD-t tartalmazó dobozban. Ezt hamar elkapkodták, a használtpiacon pedig Széll kultuszát meglovagolva hamarosan elképesztő árakon kezdtek felbukkanni; egy-egy példányt néha már 1000 dollár fölötti áron próbáltak a nepperek eladni. A helyzetet a Sony-nál is láthatták, ugyanis az áldatlan állapot megszüntetésére 2022 tavaszán szokatlan módon új sorozatot gyártottak belőle, amit újra a hivatalos CD kereskedőknél lehetett megszerezni reális áron.
A lemezek a mostanában divatos eredeti borítós megoldással sorakoznak a dobozban, vagyis a kis tasakok ugyanazt a borítót kapták mint az eredeti, 50-es, 60-as években megjelent hanglemezek. Ez itt különösen fontos, ugyanis Széllt a lemezei borítója is érdekelte. Egy interjúban elmondta, hogy mennyire elborzasztják azok a „rettenetes vulgáris, ronda borítók” amiket az ipar általában ont magából. Ezért a saját felvételeinél kikötötte, hogy megjelenés előtt a lemezborítókhoz is szükséges az ő hozzájárulása.
Itt tehát ezek reprodukcióját is megkapjuk kicsiben, olyannyira, hogy még a tasakok hátoldalán lévő szöveg is megegyezik az eredetivel, bár ezek elolvasásához elkél egy nagyító… Ennek az eredménye az is, hogy a CD-ken is nagyrészt az eredeti LP-k műsora szerepel, így a lemezek műsorideje legtöbbször 40-50 perc között alakul, hiszen az eredeti hanglemezekre is ennyi zene fért. A CD-k festése pedig miniatűr hanglemezt imitál.
A dobozban egy nagy, 142 oldalas keményfedeles könyvet is találunk igényes fotókkal, egy rövid háromnyelvű bevezetővel valamint az összes CD pontos műsorával és a felvételi adataikkal. Az egész kiadvány a tartalomhoz méltó csúcsminőséget sugároz.
A CD-k nagyrészt időrendi sorban haladva tartalmazzák a felvételeket, egészen az 1947-es Dvorák Szláv táncoktól az 1969-es Haydn szimfóniákig. Az első 19 és a vége felé 5 CD mono, a többi sztereó. Az utolsók előtti 4 CD anyaga a New York-i Filharmonikusokkal készült az 50-es években, ezeket kivéve majdnem minden zenekari felvétel stúdiókörülmények között készült Cleveland-ben a Cleveland Zenekarral.
Én sorban hallgattam őket végig, hiszen Széll munkásságát korábban kevésbé ismertem. Persze egy ilyen nagy mester hagyatékának a stúdiófelvételek csak egyik arcát mutatják meg, különösen izgalmas lenne az összevetés élő felvételekkel. Sok évvel ezelőtt a Cleveland Orchestra kiadott egy nagy albumot az élő felvételek egy részével, de ez ma már beszerezhetetlen. Régebbi zenehallgatók élménybeszámolóit hallgatva kissé ellentmondásos kép bontakozik ki, mert van aki szerint Széll nem érezte magát igazán jól a mikrofonok előtt, más szerint viszont stúdiókörülmények között is a legjobbat tudta nyújtani. Ebben a kérdésben nem ismeretes az ő álláspontja, viszont a felvételekről több interjújában is nyilatkozott.
Azt is elmondta, hogy nem tartja jónak a „háttérzene” hallgatást sem, vagyis amikor valamilyen tevékenység alatt csak a háttérben bekapcsolunk valamilyen zenét amire igazából nem is figyel senki. Ő úgy vélte, a zenét teljes intellektuális és érzelmi figyelemmel és beleéléssel kellene hallgatni.
Egy John Culshaw-val készült interjún érintette a felvételek-élő előadás témakörét is, mégpedig az operák apropóján. Mint mondta, az operafelvételek már olyan szintet értek el amit alig lehet reprodukálni élő előadásokon, ezért már nem foglalkozik az operával. Nincs is rá ideje, olyat pedig nem csinálna ami után szégyenkeznie kellene. De nem tud teljes szívvel kiállni az operának felvételekről való élvezete mellett. Az operánál, akárcsak a szimfonikus zenénél vagy más előadásoknál van olyan összetevő amit a legjobb felvétel sem tud visszaadni. Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, de talán úgy mondhatná, hogy hiányzik a közösségi élmény. Emellett pedig nincs meg a megismételhetetlenség varázsa, az, hogy ami ebben a pillanatban történik az csak egyszer történik meg. Ez ad egyfajta izgatottságot az embernek, amit a legjobb felvétel sem tud megadni. Ha azt kétszer lejátsszuk, akkor kétszer ugyanaz lesz. Ez élő előadáson sosem történik meg – mondta Széll. Ugyanakkor – mint azt később máshol megjegyezte – az is igaz, hogy egy mű jó felvétele sokkal többet adhat a vissza, mutathat meg, mint ugyanannak a műnek egy rossz előadása.
Ezek persze jogos észrevételek, de azért nem teszi érvénytelenné azt a rengeteg kincset amik a hangfelvétel immár több, mint 120 éve alatt keletkeztek. A kincsek pedig ebben a nagy Széll-dobozban mint írtam, elsőként mono felvételek formájában érkeznek.
Kíváncsi voltam, vajon a zenekari játék valamelyes fejlődését meg lehet-e majd figyelni ahogy haladok előre az időben, de miután az első igazán szenzációs mono felvételekhez elérkeztem, már nagyon sok változás nem történt. Persze a sztereó technika hatalmasan kitágította a lehetőségeket, de a Cleveland Zenekar már az 50-es évek elejétől szinte teljes pompájában szól a felvételeken.
És hogy milyen is ez a Cleveland-hangzás és Széll interpretációi? Sok beszámolót, értékelést elolvastam (főleg míg vártam a 106 CD érkezésére…), kíváncsi voltam, mások milyennek tartják. Azt kell mondjam, bár sok minden tényleg helytálló, néhány legenda vagy sztereotípia viszont téves.
Ami (főleg a sztereó korszakhoz érve) szinte vakítóan szembeötlő és székbe szegező élmény: a zenekar elképesztő egysége, precizitása, virtuozitása, a textúra hihetetlen áttetszősége és a ritmikus pontosság. A vonóskar csúcsformában annyira egységes, szinte már vonósnégyes-szerű hangzással szól, hogy ehhez képest szinte minden más szimfonikus zenekar „maszatol”. A telt vonós alap hangzás mégsem vész el, sőt csak megerősíti a más felvételeken ilyen kidolgozottsággal ritkán megjelenő és erőteljes mélyvonós szólamok jelenléte. A fafúvók által játszott belső szólamok is mindig jól hallhatóak, meglepő élmény amikor eddig soha nem hallott, elsikkadt szólamok válnak hallhatóvá. Ez mindig arányos, a zenei kifejezést szolgáló módon történik és az ember libabőrös lesz, mert az elképesztő precizitás, virtuozitás és tökéletesség úgy hangzik a Cleveland Orchestra előadásában, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy zenekar így szól. Mintha ők ezt csak a kisujjukból ráznák ki.
Széll nagyon szerethette a rézfúvókat, az erőteljes rézfúvós szín szerintem a már említett egységes vonós szólam mellett a Cleveland Orchestra védjegye lehetett ezekben az évtizedekben. Érdekes összehasonlítani a korabeli Chicago Symphony Orchestra szintén világszínvonalú rézfúvós hangzásával (amit a Living Stereo felvételek őriztek meg az utókornak). A Cleveland-hang inkább vakítóbb, fényesebb, „izmosabb” jellegű, míg a Chicago-hangzás teltebb, melegebb, bársonyosabb.
Itt kell megemlíteni azt a két jellegzetességet is ami számomra viszont a legnagyobb csalódást okozta az egész Széll-legendáriumban, még ha ez nagyrészt előre várható volt is. Ez pedig a szokásos ütőhangszerek háttérbe szorítása és a dinamikai korlátok. Én már a historikus zenekarok és modern felvételek generációja vagyok, nekem a Mozart vagy Haydn művekben alig vagy egyáltalán nem hallható üstdob, a romantikus vagy modern művekben a visszafogottabb cintányér és nagydob sajnos nem elfogadható. Persze ez nem minden felvételnél jelentkezik egyforma mértékben, és az egyébként fenomenális produkció sokszor képes elfogadhatóvá tenni a hiányt. Az persze igaz, hogy ez a fajta felfogás a klasszicista korszak zenéinél akkoriban általános volt (változást csak a historikus mozgalom hozott), más felvételek sem voltak mások ebben a tekintetben, de a romantikus műveknél ez sajnos levon az élményből. Más ütőhangszereknél nincs ilyen probléma, és ez nyilvánvalóan ízlés kérdése is, de számomra ez fájó hiányt jelent.
A dinamikatartomány tekintetében a korszak általános szintjétől nem térnek el ezek a felvételek, de a legjobbak vagy a modern digitális felvételek felől nézve azért itt is hiányzik néha az, hogy a zenekar igazán meglendüljön egy-egy nagy fortisszimóban; időnként hiányérzetet okoz, hogy a nagy csúcspontokban érezhetően „vissza van fogva” a zenekar. Ez a hangerő növelésével persze részben orvosolható, de attól a teljes dinamikatartomány-érzet nem lesz nagyobb.
Viszont az a vélemény, hogy a Cleveland-hangzás ne lenne jellegzetes, nem igaz. Ez az áttetszőség, a fényes rézfúvós hangzás, az egységes vonóskar nagyon is jól felismerhető jellegzetesség. Széll György a formálással, tempókkal kapcsolatban is majdnem mindig tökéletesen eltalálja a megfelelő, az adott műhöz legjobban illő megoldást, ezáltal a produkciói a tévedhetetlenség érzetét keltik: azt, hogy az általa választott tempók jelentik az egyetlen helyes megoldást. És ami még elképesztőbb, az a tempómódosítások megválasztása, ami néha már-már nagy kedvencem, Willem Mengelberg stílusát idézi, de tőle eltérően Széll sosem esik túlzásba! Egészen eddig azt hittem, Mengelberggel kihalt ez a karmesteri iskola, de Széll még ennek a képviselője. És ahogy ezeket a teljes zenekar tökéletes szinkronban követi, az tényleg borzongató élmény.
Akit érdekel, a zenekar tökéletes szinkronjáról és a hangszertudás felső fokáról érdemes megnézni David Hurwitz zenekritikus videóját, amelyben azt elemzi, miért Széll „Moldva” felvétele a valaha készült legjobb. A mű végének gyönyörű és hibátlan decrescendo és deaccelerando zenekari megoldása örök mérce minden szimfonikus zenekar előtt!
A sok apró részlet igazi értékeléséhez persze sokszor tényleg zeneőrültnek kell lenni, jól kell ismerni ezeket a műveket akár koncertekről, akár sok felvételről jobb-rosszabb előadásokban. Széll felvételei mindenkinek, aki szereti a zenét nagy élményt nyújthatnak, de tényleg kicsit az ínyencek, a zenemániások körének tud igazán sokat mondani.
A mono korszak
Persze semmi sem tökéletes, vannak azért a dobozban tévedések. Rögtön a mono Mozart-zongoraverseny felvételek okoztak csalódást (Robert Casadesus és Rudolf Serkin közreműködésével). Anekdoták szólnak róla, hogy Széll nem kímélte a szólistákat, de erre talán hitelesebb tanúk ezek a felvételek. A lassú tételek általában szépek, kifejezőek, de az utolsó tételekben gyakran olyan nyaktörő a tempó amit egyetlen szólista sem lenne képes követni és még ha igen, akkor is csorbát szenved a zene érthetősége és tisztasága. Fura ezt éppen Széll esetén tapasztalni, mégis több esetben éreztem így. Mire a mono korszak végére értem, az volt a véleményem, hogy ezek érzéketlen, ledarált rutinmunkák.
Brahms 1. zongoraversenye viszont a szép felvételek közé tartozik Serkinnel, itt is különösen a lassú tétel a legemlékezetesebb. Hasonlóan jó Dvorák g-moll zongoraversenye Rudolf Firkusny-val (kár, hogy ezt a művet Széll később nem vette fel sztereóban). Schumann 2. szimfóniája is említésre méltó.
Három felvétel viszont már ezek között is csúcskategória: Beethoven 5. szimfóniája (1955), Dvorák 9. „Újvilág” szimfóniája (1952) és a Szláv táncok (1956). Mindhárom műből készült később sztereó változat is, de a két Dvorák esetén elmondható, hogy azok legfeljebb csak hangtechnikailag jobbak, előadás szempontjából nem múlják felül ezeket a korábbi verziókat. Ez a magabiztosság, virtuozitás, a tempók hajlékonysága, a hangsúlyok, a stílus felülmúlhatatlan. Etalon felvételek.
A sztereo korszak
A Columbiánál a sztereo korszak apró késéssel jött a Mercury-hoz vagy RCA-hoz képest, akik már 1953-54-ben sztereó felvételekkel kísérleteztek. (Howard Scott producer szerint a Columbiánál ez 1955-56-ban kezdődött.) Ebben a dobozban az első sztereó felvétel 1957-ből való, Brahms 1. szimfóniája (később ezt Széll újra felvette a teljes ciklus keretében). Érdekes módon hangminőség tekintetében nekem a korai sztereó Epic „Stereorama” felvételek tetszettek legjobban. A sztereó tér itt szinte holografikus, nem kétoldalas, a hangzás nagyon tiszta és még a cintányér-nagydob is jól rögzített. Később ez változik, a már említett dob-cintányér háttérbe kerül, a tér picit kétoldalasabb lesz, de az áttetszőség marad, viszont „direktebb”, közelmikrofonozott hangzás lesz a jellegzetes.
Versenyművek
A hangminőség a versenyművekben a leggyengébb, különösen a korai zongoraversenyekben. Mintha a Columbiánál még évekig nem tudtak volna jó zongoraversenyt rögzíteni, pedig a nagyzenekari felvételek már jók voltak. A hangzás eleinte sokszor kétoldalas (középen csak az időnként csúnya dobozhangú zongora marad), a jellegzetes áttetszőség is eltűnik és ködös, összemosódott lesz a hangzás. Sajnos ez sok, egyébként szép előadáson ejt foltot.
Többször éreztem úgy, hogy Széll mintha szándékosan akarná nehéz helyzetbe hozni a szólistát, függetlenül attól, hogy a követhetetlen tempónak van-e értelme zeneileg. Ilyen – számomra szinte élvezhetetlen – felvétel a két Mozart zongoraverseny a 25. CD-n: akárcsak a mono felvételek, ez is lelketlen, hajszolt előadás. Bár Széll-t nagy Mozart karmesternek tartották, számomra ez eddig a CD-ig egyáltalán nem volt nyilvánvaló.
A Brahms 1. zongoraverseny első sztereó felvétele Leon Fleisherrel szintén nem az igazi, az egyébként szép 2. tételben mintha el lenne hangolódva a zongora, furán lebeg a hangzása (vagy a szalagok voltak rossz állapotban?), az utolsó tétel itt is értelmetlen tempójú. Szintén túlhajszolt a Mendelssohn e-moll hegedűverseny is.
Rudolf Serkint nagy tisztelet övezte életében is, én sajnos az albumban lévő felvételek alapján nem hallom ennek okait. Széll Brahms két zongoraversenyét minden más versenyműnél többször rögzítette, utoljára Serkinnel. Sajnos ezek nyers, durva hangú felvételek, Serkin pedig bár dinamikát ugyan játszik de semmi szín, semmi érzés nincs a produkciójában, csak püföli a billentyűket.
A jó előadások sora szerencsére hosszabb. Bár a Grieg-Schumann zongoraversenyeket a gyenge hangzás sajnos kissé elrontja, ezek egybéként nagyon jók. Érdekes módon 1959-től kezdve már a Mozart zongoraversenyek is azok, apróbb szépéghiba hogy ekkoriban még nem volt divat improvizálni az átvezetéseket, így időnként a zongora szólama idegenül hangzik a zenekari bevezetés után. A hegedűversenyek Isaac Sternnel csodaszépek, nagy kár, hogy csak az 1., 3., és 5. művet és a Sinfonia concertantét vették fel a zenekar szólamvezetőivel: Rafael Druiannal és Abraham Skernickkel. A Klarinétverseny is szép, csak kissé lapos dinamikájú. Aztán itt van Barber Zongoraversenyének máig etalon-értékű első felvétele John Browninggal, a lassú tételben páratlan precizitással szóló Bartók 1. Serkinnel, egy etalon-értékű Prokofjev 1. és 3. Gary Graffmannal, és szintén vele egy kiváló, a szív és az ész között tökéletesen egyensúlyozó Csajkovszkij b-moll.
Bár a hangminőség ezekben is kissé elavult, a Beethoven-zongoraversenyek felvétele Leon Fleisherrel szintén máig etalonnak és hivatkozási pontnak számít. Ezekben mindent megtalálunk ami kell egy kiváló zongoraverseny-ciklushoz; a magabiztos erőt, határozottságot, a férfias lírát és a szólamok egyensúlyát.
Szimfóniaciklusok
A központi német repertoárból készített szimfóniaciklusok Széllel máig etalonnak számítanak: a teljes Beethoven-ciklus, Schumann-ciklus, Brahms-ciklus a technika, transzparencia, tempók, formálás és stílus tekintetében minden idők felvételei előtt mércéül szolgálnak. A Cleveland Zenekar itt már felülmúlhatatlan hangszer, Széll pedig az összes felmerülő interpretációbeli, stílusbeli problémát páratlan magabiztossággal oldja meg, erről a valaha készült legjobb Eroica szimfónia-felvétel esetén szintén David Hurwitz beszél részletesen.
Persze nem azt akarom mondani, hogy egyedi művek tekintetében nem lehet ezektől hangminőség tekintetében egy-egy esetben jobbat, produkció tekintetében pedig esetleg az ízlésünkhöz közelebb állót találni. De egyrészt bármit gondoljunk Széll interpretációiról, a lehető legmagasabb szintű zenei minőséget és az arra való törekvést lehetetlen nem elismerni, másrészt egyedi művenként könnyebb válogatni az azóta keletkezett óriási mennyiségű felvétel között, de az olyan teljes ciklus, amiben nincs gyenge láncszem, ami az elejétől a végéig stabilan a lehető legmagasabb színvonalat és művészi teljesítményt nyújtja, azóta is elég kevés.
Számomra a különböző szimfóniaciklusok hallgatásakor egyértelműen megdőlt a Széllel szembeni másik kritika is. Precizitása és munkamódszerei miatt ugyanis időnként bírálatokat kapott más zenészektől és a kritikusoktól, akik hiányolták az érzelmeket a zenekar előadásaiból és túlzott precizitását kifogásolták. Ezekre a kritikákra ő maga így reagált: „Igen keskeny a határvonal az érthetőség és a hűvösség között. A szenvedélynek árnyalatnyi különbségei vannak, Mozart tisztaságától Csajkovszkij érzékiségéig, a Fidelio nemes szenvedélyétől a Salome bujaságáig. Nem tudok csokoládéöntetet használni spárgához. […] Teljesen megengedett előnyben részesíteni a hektikusságot, a ritmustalanságot, a tisztátlanságot. De úgy vélem, az igazi művészet nem rendetlenség.”
Azt én sem értem, mitől lehet „túlzott” a precizitás. Igaz, a Cleveland Zenekar precizitása vakítóan hathat a maszatosabb előadásokhoz szokott hallgató számára. És persze, nem Széll volt a valaha élt legszenvedélyesebb karmester, a zenei csúcspontok gyakran nem pörögnek annyira fel mint más karmestereknél. Jelentkezhet ez akár tempóban, a súlyt adó ütőhangszerek háttérbe szorításában vagy részben a felvételi dinamikai korlátok miatt is. De akik az érzelmeket hiányolták, azok nem vették észre, milyen átélhető, érzékeny, árnyalatgazdag lassú tételeket vezényel Széll, vagy nem vették észre a hihetetlenül hajlékony, mindig a zenére, a dallamívekre reagáló tempómódosításokat vagy a csodaszép decrescendo íveket. Hallott már például valaki ilyen, fájdalmas sóhajaival együtt is ragyogó szépségű Adagio espressivo tételt Schumann 2. szimfóniájában? Vagy a téma utolsó, borzongató teljességgel sugárzó kibontását Beethoven Ötödikjének második tételében? (67. CD, 8:48-nál)
Dvorákot már a mono felvételeknél említettem, Széll sztereóban a 7-8-9. szimfóniát valamint a Szláv táncokat rögzítette, mind etalon (mint írtam, a mono verziókkal együtt). Akárcsak Schubert 8. „Befejezetlen” és „Nagy” C-dúr szimfóniája.
Sztereóban a 92.-től 99. szimfóniáig kapjuk a régivágású „big band” Haydnt valamint a 28-33-35-39-40-41. szimfóniákkal Mozartot. Vagyis erős vonós hangzást, szűkebb dinamikát és alig hallható üstdobot. Ez a hangzás mára kissé elavult és bár megvan a maga szépsége, én is inkább a modernebb hangzást kedvelem jobban. Ráadásul itt az egyébként káprázatos fúvós szekció is mintha néha kissé háttérbe lenne tolva, bár a vonós szólamok pontossága és áttetszősége persze többnyire kiváló. Ugyanez igaz a Postakürt szerenádra és a Kis éji zenére is. Ha a hangzásbeli apróbb hátrányokat nem számítom, ezek is mind referencia értékű, tökéletes stílusérzékkel megformált, szentimentalizmus nélküli, élénk, életteli előadások jó hangminőséggel és páratlan zenekari játékmóddal, hibátlan ritmikus alappal.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy Széll nem volt az a vaskalapos „mindent csak a kotta szerint” stílusú karmester sem. A már jól ismert művek újrafelfedezésekor ugyanis nagyon sok meglepő, újonnan előbukkanó szólamot vagy érdekes megoldást hallva már gyanút fogtam és Beethoven 9. szimfóniája tájékán (46. CD) elkezdtem bogarászni a művek kottáit. Mint kiderült, a sok tempómódosítás vagy egy-egy szólam pillanatnyi kiemelése bizony ezekben nem szerepelt! Sőt, még a (Széll által is ismert és tisztelt) Mengelberg által a Csajkovszkij 5. szimfónia végére beiktatott cintányérütés is megvan!
További repertoár
Széll koncertjein alkalmanként a kortárs (főleg amerikai) zeneszerzők műveit is játszotta, de felvételeket ebből nem sokat készített. Ebben az albumban a kortárs amerikai szimfonikus műveket William Schuman „A song of Orpheus”-a és William Walton három zenekari műve (Partita, 2. szimfónia és Hindemith-variációk) képviseli. Walton egyébként azt szerette volna, ha minden művét Széll és a Cleveland Orchestra adja elő.
Egyik legnagyobb Strauss-karmesterként természetesen a szimfonikus költemények is helyet kaptak a lemezein. Mono Till-je is jó, de kíváncsiságból mikor megkaptam a dobozt, a korai sztereó Till Eulenspiegels lustige Streiche volt az első ami bekerült a lejátszómba (23. CD). Sok mindent hallottam már, de ez óriási, elsöprő élményt jelentett. Itt még nagyon erős a nagydob kivezérlése is a felvételen, de minden más is tökéletes. Parádés, fergeteges előadás, nem is lehet szavakba önteni a hatását. Ez a Till szerintem minden idők egyik, ha nem „A” legjobbja. És a lemez hasonlóan folytatódik a Don Juan-nal és a Halál és megdicsőüléssel, mind szenzációs. Akárcsak a Don Quixote (42. CD) és a Sinfonia domestica (68. CD).
Csajkovszkij 5. szimfóniájáról (33. CD) már volt szó, kiváló, sötét színekkel kikevert, erőteljes felvétel. Nagy kár, hogy a többi szimfóniát nem rögzítették.
A 48. CD-n Walton 2. szimfóniájának etalon felvétele mellett az egyetlen Sztravinszkij-művet találjuk, a Tűzmadár-szvit 1919-es változatát. Ha a Till parádés, fergeteges előadás akkor a Tűzmadár pedig fergeteges, parádés! Már a bevezetés hatalmas, fenyegető mélyvonós hangja megadja az alaphangulatot, aztán ami utána következik arra aligha van felkészülve a gyanútlan hallgató. Csak hát eddigre lassan már elfogynak a jelzők, hiszen ezek majdnem minden felvételre igazak az albumban, de persze vannak művek amikben a zenekar elképesztő virtuozitása még inkább megcsillogtatható. A Tűzmadár-szvit is ilyen. Ezt a fajta magabiztosságot, precizitást, összjátékot, egyensúlyt (milyen érdekes például a a pokoli tánc elején az üstdob máshol sosem hallott halk tremolóját megfigyelni!), ezt felülmúlni nem lehet, ez a zenekari játék csúcsa. Nagy kár, hogy több Sztravinszkij művet nem vettek fel, és itt nem elsősorban az olyanoka gondolok, mint a Tavaszi áldozat, hanem a későbbi, mívesebb darabokra (például a későbbi balettekre). Szerintem az érettebb Sztravinszkij aprólékos kidolgozottsága, ritmikus izgalmai nagyon jól illettek volna a zenekarnak.
A sok-sok nyitány-felvétel (Beethoven, Brahms, Csajkovszkij, Berlioz, Mozart, Auber, Rossini, stb) mind szintén élményszámba megy. Ilyen Mendelssohn Hebridák nyitányra is évek óta vártam. Ahogy az a főtéma kibomlik, ahogy felépül a mű, szinte egy lélegzetvétellel, ez tanítani való. Mert Széll és a clevelandi zenekar természetesen Mendelssohn zenéjét is hibátlanul volt képes prezentálni, legyen az az Olasz szimfónia vagy a Szintivánéji álom kísérőzene.
Kevésbé tetszettek viszont a Wagner-lemezek. Monoban is készült egy operanyitányok-részletek lemez, ezt később két sztereó „Orchestral highlight”-jellegű lemezzel egészítették ki. Természetesen a zenekar itt is makulátlan, azonban valahogyan számomra hiányzott a zenéből a mesélő jelleg és minden hibátlan hang ellenére hiányzott Wagner hangvarázsa is. Csak lábjegyzet, hogy a Ring tántoríthatatlan rajongójaként számomra az ilyen „zenekari részletek” jellegű lemezeknek egyébként is csak félmegoldás-íze van.
Hasonló módon hiányzott kissé a hangvarázs Debussy La Mer-jéből is. Természetesen ez is brilliáns előadás, de túlságosan a szerkezetre koncentrál, miközben a szükséges hangzásvilágot nem jeleníti meg. (A zenekar egyébként Széll „németes” felfogása miatt a háta mögött Das Mer-nek hívta ezt a produkciót.)
Széll nem volt az a megtestesült Mahler- vagy Bruckner-karmester. Bár szerintem nincs ott a legjobbak között, a Mahler 4. szimfónia lemeze nekem mindenesetre tetszett, de a már emlegetett dinamikai korlátok különösen az első és a harmadik tétel csúcspontjainál hagyott hiányérzetet bennem. Remek viszont a rendkívül karakteres második tétel. Széll a 10. szimfónia elkészült két tételét is rögzítette, ez nagyon jó. Bruckner Harmadik-felvételét is dícsérni szokták, a Nyolcadik viszont szerintem a tévedések közé sorolható. Már-már celibidache-i lassúságával (a Scherzo időtartama még Celi felvételénél is hosszabb, az egész mű 2 CD-n terül el!) és kamarazene-szerű hangzásával nem adja vissza Bruckner hatalmas íveit és katedrálisszerű zengzetességét. Nagyon szép – a maga lassúságában is – a harmadik tétel, természetesen hibátlan a zenekar, de összességében a nagy csúcspontok, a hatalmassá dagadó fokozások számomra hiányoztak a produkcióból.
Viszont ha már Bruckner!
Széll egy interjúban elmondta, hogy egy zenekar „hangzásánál” fontosabbnak tartja egy szólista frazeálását és tagolását mert véleménye szerint ez adja át a hallgatónak a zene lényegét. Az album hallgatása során számomra is kiderült, hogy ő nem az a zenekari hangvarázsló-típusú mester, mint például ugyanebben az időben Reiner volt Chicago-ban vagy Munch Bostonban. Ugyanakkor nem volt számára érdektelen a hangszín sem, sőt! Arra a felvetésre, hogy problémát jelenthet, ha a zenekar minden zenére azonos hangzást próbál ráhúzni, azt felelte, hogy szükség esetén egy zenére megpróbálnak eltérő hangzást alkalmazni. Sőt adott művekhez specifikusan olyan korabeli hangszert is alkalmaznak amit a szerző előírt. Rendkívül előremutató gondolat volt ez, hiszen az interjú idején 1966-ot írtak, hol volt még a historikus zenei mozgalom! Széll elmondta, néhány francia zenekart kivéve ők az egyetlenek akik rendelkeznek például egy pár francia kornettel és ha egy mű két trombitát és két kornettet ír elő akkor ők ezt így is adják elő, nem pedig négy trombitával mint ahogy minden más zenekar. És itt jön Bruckner is, ugyanis a zenekarnak volt egy készlet (3 darab) német forgószelepes trombitája is amiket Bruckner szimfóniákban használtak, illetve más művekben is ahol erre a specifikus lágyabb, teltebb magas rézfúvós hangzásra van szükség. Van például alt harsonájuk is, ami a 60-as évekre majdnem feledésbe merült de ezt is használják amikor erre van igény.
2 kornettet hallunk például Berlioz Római karneváljában (28. CD), alt harsonát pedig Schumann szimfóniákban vagy Schubert 8. és 9. szimfóniájában.
Nagyon tetszett a Strauss-keringős lemez is, és hogy mennyire nem merev Széll zenélése, arra itt egy összevetés. Ekkoriban vettem meg a Living Stereo sorozatban Reiner Strauss-lemezét is („Vienna”). Míg a Reiner-vezette Chicago Symphony Orchestra szintén azon a szinten van ahol a Cleveland Orchestra, a Reiner-féle keringők és polkák precízek, feszesek, de igencsak merevek a Széll-vezényelte előadásokhoz képest. Ezekben még egyfajta bécsies kedélyesség is megvan az ugyanolyan szintű technikai felkészültség mellett.
De szinte bárhová nyúl az ember a dobozban, mindenhol csúcskategóriájú produkciókat talál, a lelkendezést tudnám még hosszan folytatni. Itt van minden idők legjobb Smetana Moldva-felvétele, egy kiváló Kiállítás képei, a fantasztikus Bizet-Grieg szvites lemez, Hindemith Metamorfózisa sosem hallott áttetszőséggel, a Kodály Háry-szvit, Prokofjev Kizsé őrmester szvitje, mindkettő klasszikus felvétel, és jó lenne Bartók Concertoja is, ha Széll nem húzott volna ki majd’ 2 percet a fináléból.
Amit viszont nem érdemes meghallgatni, az Mahler Hatodikjának élő felvétele (99. CD, 1967-ből). Sajnos itt sem Széll sem a zenekar nem volt jó formában.
Az albumot keretezésképpen 4 mono CD zárja, ahol Széll a New York-i Filharmonikusokat vezényli valamint 2 további, ahol Mozart triókban és szonátákban kamarazenészként hallhatjuk és végül egy karácsonyi zenéket és interjúkat tartalmazó lemez. A New York-i Filharmonikusokkal készített felvételek közül meglepetést jelentett a Smetana Hazám ciklusából két részlet amelyek a karmester legszenvedélyesebb oldalát mutatják meg, valamint Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének élő felvétele Vladimir Horowitz-al, ami jó eséllyel a valaha készült legizzóbb szenvedélyű felvételelek között van.
Mozart két zongoranégyesének mono felvétele kissé merevnek hat (részben a száraz hangzás miatt is), a négy hegedűszonáta viszont (a Cleveland Orchestra első hegedűsével, Rafael Druiannal) nagyon jó. Széll zongorajátéka erősen hasonlít zenekari Mozart-vezénylésére; kissé korlátozott dinamikájú, lehetne valamelyest karakteresebb, de ettől eltekintve hibátlan Mozart-zenélést hallunk.
Hangminőség, remaster
Bár érintőlegesen már foglalkoztam vele, érdemes részletesebben is kitérni a hangminőségre és a remaster minőségére. A doboz műsora a 78-as fordulatú gramofonlemezek és LP lemezek korszakváltásánál indul, a ma ismert „hosszanjátszó” hanglemezt éppen a Columbia fejlesztette ki és 1948-ban vezették be kereskedelmi forgalomba. Howard Scott producer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy 1950-ben kezdtek elsődlegesen mono szalagra rögzíteni, előtte a 78-as lemezek voltak a fő hanghordozó a felvételek során. Ebben a dobozban nagyjából az első 3-4 CD-n találhatók részben még gramofonlemez átírások, onnantól kezdve mono és később sztereó mesterszalagokról készült a CD verzió. A hangzás viszont már a mono korszakon át is végig meglepően jó, mérsékelt alapzaj-csökkentéssel, a lehetőségekhez képest áttetsző és dinamikus hangzással.
A sztereo korszak hangminősége is egyeneletesen jó/elfogadható, néhány felvételnél picit magasabb az alapzaj, de ez egyáltalán nem zavaró. Mint írtam, egyedül a dinamikatartomány és a mélytartomány korlátozottsága jelentett számomra kisebb kiábrándulást, bár a korszak más felvételeihez képest ez is jó színvonalat jelentett. Több esetben észrevehető a használt mesterszalagok átmágneseződése, ami azt jelenti, hogy egy egy csönd utáni hirtelen fortisszimó passzázst nagyon halkan egy töredékmásodpercig „előre” hallunk a felvételen a csönd közben (utána az átmágneseződést teljesen elfedi már a műsoranyag). Ez sem túl zavaró és alig észrevehető, de létező jelenség (egyébként szinte minden régi magnetofonszalagos felvételnél jelentkezik).
Érdekes egyébként, hogy tonalitásban ezek a sztereó felvételek általában közelebb állnak a modern digitális felvételek kiegyenlítettségéhez és semlegességéhez, mint akár a korabeli Mercury vagy RCA „Living Stereo”, vagy akár más általam ismert korabeli Columbia felvételek. Mind a Mercury mind az RCA esetén van egy jellegzetes, felismerhető hangszíne-karaktere a felvételeknek, ami nagyon szép és szerethető, de mégiscsak sajátos hangzás. Ez ezeknél a Columbia felvételeknél tapasztalatom szerint kevésbé jellemző.
Általánosságban elmondható, hogy a hangszerek hangja viszonylag direktebb, a térérzet pedig kétdimenziósabb (kisebb a mélységérzet), ha mondjuk mai távolról mikrofonozott nagyzenekari digitális felvételekhez vagy akár a korabeli RCA „Living Stereo” felvételekhez hasonlítom, bár időnként a kürt vagy az üstdob (sajnálatosan) a távolból hallatszik. A vonósok „kétoldalisága” erősen változó, főleg versenyműveknél szeretnek a hegedűk egy pontból a bal oldalról szólni. Időnként viszont (például a korai sztereó felvételeken) kiterjedtebb, „valószerűbb” a hangzásuk.
A technikai kérdésekkel kapcsolatban végül Howard Scott két interjújából érdemes kiemelni néhány érdekességet.
Howard H. Scott (1920-2012) a Columbia lemezcég híres komolyzenei producere volt, Amerika szinte minden vezető szimfonikus zenekarával dolgozott és többek között olyan zenei óriások felvételeit vezette, mint Széll György, Glenn Gould, Isaac Stern vagy Aaron Copland. (Ebben az albumban 227 zenemű közül 53 esetben jelzetten ő volt a producer.) Nagy szerepet vállalt a hosszanjátszó hanglemez kifejlesztésében is a 40-es években. Munkájáról és életéről két hosszú interjút hallgattam meg 1998-ból és 1999-ből.
Mint elmondta, Széll felvételeinek korában a producert még felvételvezetőnek (recording director) hívták és nagyon sok fontos dologért felelt: meghatározta a hangzás egyensúlyát, a visszhangosítást, felelt a művészek együttműködéséért, az előadás lebonyolításáért és azért is, hogy, mint elmondta „kivegyen rossz hangokat rossz helyekről és betegyen jó hangokat jó helyekre”. Az ekvalizer használata is az ő dolga volt; hogy basszuskiemelést, középtartomány módosítást vagy magasemelést végezzen ha szükséges. A hangmérnökkel együtt ő felelt a mikrofonok kiválasztásáért és elhelyezéséért. A mikrofonok mennyiségét is ők döntötték el, de mint elmondta, végeredményben minden felvétel csapatmunka eredményeképp született.
Hogy Széll mit gondolt a hangtechnikai kérdésekről, arról sajnos keveset tudok, de biztos, hogy ez is érdekelte. Howard Scott ugyanis elmeséli, hogy Széll egy ausztriai útján megismerte az AKG mikrofonokat és vásárolt is belőlük 5 darabot saját magának! Ezeket magával vitte Cleveland-be és 1957-1958 tájékától kezdve ezeket használták (néhány más típusú kiegészítő mikrofonnal) minden felvételéhez. Sajnos Scott pontos típust nem említ, azt viszont elmondja, hogy szerinte a korabeli Neumann, RCA vagy Altec Lansing mikrofonok mellett az AKG volt a legjobb és hozzájárultak a Cleveland Orchestra felvételeinek jó hangzásához.
Scott módszere az volt, hogy rendszeresen elment a lemezkészítésre szerződött művészek koncertjeire és meghallgatta, hogy ott mi az előadók elképzelése, úgymond „élesben”. Ezután azt próbálta visszaadni felvételről is.
Széll egyik jellemző stúdióbeli munkamódszere az volt, hogy inkább tételenként rögzített mindent, mivel – mint ő maga elmondta – nem képes arra, hogy hosszú műveket kisebb darabokban vegyenek fel, amiket aztán összeragasztgatnak. Ő a zenekarával teljes tételeket szeretett egyben rögzíteni, ahogy mondta; igazából élő előadásokat játszanak a mikrofonok előtt. A felvételekben legfeljebb utólagosan apróbb korrekciókat csináltak, ha szükséges.
A magnetofonszalag megjelenése tette lehetővé a tetszőleges hosszúságú zenerészletek rögzítését és azok utólagos összeragasztását. Művészektől függött, ki mennyire élt ezzel a lehetőséggel, Scott egy extrém példája szerint volt olyan zongorista aki esetén egy 30 másodperces rövid tételt 50 szalagdarabkából ragasztottak össze, bár erre már ő is azt mondta, hogy ez már nem zenélés… Ugyanakkor volt aki a technika lehetőségeit nem azért használta ki mert nem tudott zongorázni, hanem inkább művészi elképzelések szolgálatába állította. Scott szerint ilyen volt Glenn Gould és a zenekari művek esetén Széll György is. Ők szerettek különböző változatokat rögzíteni tempóban, formálásban, egyéb elképzelések változásában és aztán azok közül választották ki azt amelyik legjobban megfelelt a felvételről elképzelt felfogásuknak.
Scott is elmondja, hogy Széll a Cleveland Orchestra-val leginkább teljes tételeket rögzített, bár apróbb szerkesztési feladatokat ő is alkalmazott, mert mint Scott elmondta, csak őt illetve egy másik biztos kezű fiatal editálót engedett a szalagjai közelébe, mert csak bennük bízott.
Scott Prokofjev 5. szimfóniájának felvételéről meséli az alábbi esetet: Ezt 1959-ben rögzítették 3 sávos szalagra és monumentális munka volt. A művet négy próbán dolgozta ki és két koncerten játszotta el a zenekar mire a felvételre sor került. Vagyis mire a felvétel elkezdődött, a produkció már „készen volt”. Scott mondja, hogy a művet a csütörtöki és szombati előadás között rögzítették pénteken és szombaton reggel, bár még eközben is változott a karmester elképzelése. Más felvételeknél is előfordult, hogy a felvétel visszahallgatásakor Széll túl lassúnak vagy túl gyorsnak találta az előadást egy felvételhez. Ez esetben felvették egyben a teljes második tételt, majd a vezérlőszobában visszahallgatás után Széll azt mondta Scottnak, hogy ezt újra rögzíteni akarja mert túl gyors. Mire Scott: „Nem George, ezt nem vesszük fel megint, ez tökéletes így egy felvételhez, menjünk a harmadik tételre.”
Széll: „Howard, biztos abban, hogy nem lesz túl gyors? Amikor ezt lemezről hallgatjuk akkor nem olyan mint egy koncerten.”
Scott: „George, bízzon bennem! Ez így jó! Zeneileg tökéletes volt, minden hang a helyén van, ez az interpretáció a legizgalmasabb amit valaha hallottam. Közel van a csütörtöki előadáshoz amin ott voltam és a legjobb előadás volt amit valaha hallottam. Ez kerül a lemezre.”
Így is lett.
Statisztika
Érdekességképpen egy rövid összeállítást is készítettem arról, milyen módon oszlott meg Széll működése a Columbia kiadónál különböző szempontok szerint. Az albumban 222 olyan felvétel van ahol Széll György valamilyen közreműködőként (karmester vagy zongoraművész) részt vesz. Ezen kívül szerkesztői okok, vagyis az eredeti album reprodukálása miatt egy felvételen a Philadelphia Orchestra-t vezényli Ormándy Jenő, egyen a New York-i Filharmonikusokat Thomas Schippers, 3 felvétel pedig olyan kamarazene, ahol Széll nem szerepel. Ezeket a statisztikából kivettem.
Műfajok szerint 5 nagy részre osztottam a felvételeket, nyilvánvalóan nem meglepetés, hogy a felvételek majdnem 3/4-e nagyzenekari mű (szimfónia vagy más).
Széll 43 zeneszerző művét vezényelte a Columbia-korszakban, a számok azt mutatják, Mozart volt a legnagyobb kedvence a stúdióban, a felvételek 1/5-e az ő műveiből áll.
A szólista partnerek esetén szintén nem meglepetés, hogy az 50 versenymű (és néhány kamarazene) esetén három zongoraművész van a dobogón.
Természetesen zenekarok tekintetében magasan vezet a Cleveland Orchestra, de sok Mozart versenyműnél „Columbia Symphony Orchestra” szerepel a borítón. Ez valójában nem külön zenekar volt, hanem jogi okokból időnként a New York-i Filharmonikusok vagy más zenekarok is szerepeltek ilyen néven a korabeli lemezek borítóján. Ebben az albumban erről nincs külön adat, viszont néhány esetben ezek a felvételek New York-ban készültek, így valószínű, hogy a New York-i Filharmonikusok voltak a közreműködő (a zenekar hangzásából is erre következtetek). Sokszor viszont a Severance Hall van megjelölve felvételi helyszínnek, így azt gyanítom, hogy ott egyszerűen a Cleveland Orchestra lett átnevezve.
A Severance Hall-t 1958-ban – mint írtam – Széll vezetésével akusztikailag átalakították. Az átalakítások során némileg rezonánsabbá tették a hangzást, a színpadon pedig egy nagy, fából készült akusztikus „héjat” építettek, amit a köznyelv „Szell Shell”-nek nevezett el. Ennek a fotója látható az alábi lemez borítóján is.
Ezt a „Széll Shell”-t mára már eltávolították. Az albumban lévő cleveland-i felvételek részben az átalakítási munkálatok részben pedig a kevésbé kedvező akusztika miatt 1959 előtt sok esetben a Masonic Hall-ban készültek, az átalakítást követően viszont már kivétel nélkül a Severance Hall-ban.
Az évenként készült felvételek mennyiségéről ad kimutatást az alábbi diagram.
Ha már Howard Scottról volt szó, lássuk azt is, mely producerekkel készítette Széll a felvételeit (megjegyzendő, hogy sok esetben a producer nincs jelezve az albumban így a kimutatás nem teljes).
Széll másik producere, Andrew Kazdin is nagy tiszteletnek örvendett a zenészek körében, főleg természetes muzikalitásának és jó hallásának köszönhetően. Egy Pierre Boulezzel és a New York-i Filharmonikus Zenekarral készített felvétel után az egyik zenész mesélte még a 70-es években, hogy amikor Bernstein vezényletével csináltak lemezt, néhány zenész egy alkalommal kitalálta, hogy megnézik, hány elrontott hangot tudnak játszani, mielőtt Bernstein vagy producere, John McClure leállítaná a felvételt. „Ezt nem tudtuk volna megtenni Boulezzel vagy Kazdinnal” – mondta a zenész – „nekik túl jó hallásuk volt.”
Ha már elrontott hangok: nagyon elszórtan, de itt-ott apróbb gikszereket én is hallottam Széll felvételein. Nem hiszem, hogy Széll ezeket ne vette volna észre, csak sejtéseim vannak, hogy miért hagyták mégis benne. Talán részben azért, mert tényleg alig észrevehetőek és nem zavaró, részben pedig szerintem Széll editálás-mentes felfogása miatt úgy gondolhatták, hogy a felvétel egyébként kiválóan sikerült és kár lenne „belenyúlni” vagy újra felvenni az egész tételt.
Kóda
Azt hiszem, mindent elmondtam erről a nagy albumról, amit lehetett. Természetesen vannak és voltak hasonló szinten álló zenekarok és karmesterek, sokféle felfogást hallottam már. De amit ez a 106 CD-s doboz megmutatott, az mégis új, eddig még nem tapasztalt világot nyitott ki számomra. Ezt a fajta kristálytiszta zenei gondolkodásmódot átütő élmény volt megismerni. Folyamatos felfedezéssel, rácsodálkozással teltek a hetek, míg végig haladtam rajta, óriási élmény volt felfedezni a zenei produkció egy egészen más szintjét és merem állítani, hogy más füllel hallgatom a zenét azóta. Széll és a Cleveland Orchestra olyan dolgokat mutatott meg, olyan minőségi színvonalat jelent, ami után már máshová tettem a mércét és máshogy fogom hallgatni az élő koncerteket és a hangfelvételeket is. Köszönet érte nekik!
Sipos Róbert (2022)