The Mercury masters

(Az album dobozán a Mercury Living Presence felirat körüli grafika a cég által később használt filmszalagos hangrögzítésre utal, ezeket a Mercury ilyen borítóval hozta forgalomba, azonban ezeket csak a 60-as években használták. Ebben a Kubelikes albumban minden felvétel normál magnetofonszalagra készült, így a filmszalag grafika használata a dobozon megtévesztő. A doboz grafikusának valószínűleg erről fogalma sem volt, csak látványosnak tartotta a filmszalagot…)

A lemezek tartalma:

• CD1: Modeszt Muszorgszkij/Maurice Ravel: Egy kiállítás képei (felvétel: 1951)
• CD2: Bartók Béla: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára / Ernest Bloch: Concerto grosso (1951)
• CD3: Antonín Dvořák: 9. „Új világ” szimfónia (1952)
• CD4: Pjotr Iljics Csajkovszkij: 4. szmifónia (1951)
• CD5: Pjotr Iljics Csajkovszkij: 6. „Patetikus” szmifónia (1952)
• CD6: Johannes Brahms: 1. szimfónia (1952)
• CD7: Bedřich Smetana: Má vlast (1953)
• CD8: Wolfgang Amadeus Mozart: 38. és 34. szimfónia (1952, 1953)
• CD9: Paul Hindemith: Szimfonikus metamorfózis Weber témára / Arnold Schönberg: Öt zenekari darab (1953)
• CD10: Wilma Cozart Fine rádióinterjú (1996) / Bloch: Concerto (tesztfelvétel részletek, 1951) / Smetana: Tábor (kísérleti sztereó felvétel, 1952) / Mozart: 38. szimfónia (részletek, kísérleti sztereó felvétel, 1953)

Talán érezhető volt a hosszú felvezetésből, hogy ez esetben a zenei és technikai érdekességek közül inkább az utóbbi javára billen a mérleg. Valóban így van, hiszen nincs olyan mű az albumban aminél ne lehetne modernebb felvételt és jobb előadást találni, akár még magának Kubeliknek is a hagyatékából. Később ő, már megfelelő élettapasztalattal a háta mögött a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának igazgatójaként készített tényleg legendás felvételeket a 70-es években. A CSO pedig Kubelik távozása után vált világszínvonalúvá, amit jobbnál jobb felvételek sora bizonyít az elmúlt évtizedekből. Mégis élményszámba megy felfedezni ezeket a felvételeket, hiszen egy nagy korszak kezdetének dokumentumai.

Mint írtam, a lemezek műsorszerkezetben is az eredeti LP kiadásokhoz térnek vissza, így az első CD-n mindössze a 28 perces Egy kiállítás képeit találjuk. Itt indult tehát minden, ez a legelső Mercury zenekari felvétel.

És rögtön az egyik legjobb. Fiatalosan lendületes és erőteljes, egyáltalán nem szentimentálisan romantikus felfogás. Kubelik végig nagyon érzékenyen reagál a zenei epizódok hangulatára, nem sikkadnak el a karakterek különbségei. Megdőbbentő például, hogy milyen gomolygó, szinte tapintható sötétségbe süllyedünk a „Katakombák”-nál, amiben döbbenetesen szóló rézfúvók erősítik a hangulatot. A „Holtakkal a holtak nyelvén” részben még mélyebbre merülünk a kérlelhetetlen sötétségbe, hogy aztán „A kijevi nagykapu” képnél annál nagyobb erővel szabaduljunk belőle. Kubelik tényleg képekként, összekötött epizódokként kezeli a művet, nem pedig a finálé felé törő szimfonikus költeményként.

Meg kell itt emlékezni Adolph Herseth-ről is aki a CSO trombita szólamvezetője volt évtizedeken keresztül és összesen hét felvételen (6 karmester keze alatt) hallható 1951 és 1990 között, ahogy a Kiállítás képei híres promenád trombitafanfárját játssza. Ezek közül elsőként itt, a Mercury felvételén. A CSO rézfúvós szekcióját sokan a világ legjobbjának tartották, és már itt ezen a felvételen hallható, hogy Reinernek nagyon jó alapja volt a zenekar továbbfejlesztésére. Egyébként 6 évvel később, 1957-ben a CSO második Kiállítás képei felvételét ő rögzítette (immár RCA „Living Stereo” felvételen), érdekes módon gyökeresen más felfogásban mint Kubelik (Reiner felvétele jó 5 perccel hosszabb). Bizonyos esetekben a zenekar itt még áttetszőbben szól mint Reinernél.

Nagyon érdekes, hogy a szólisztikus részeknél a fafúvók kiemelkednek a zenekarból, majd a tuttikban belesimulnak, és mindezt egyetlen mikrofonnal sikerült így megvalósítani. Ez egyébként az album összes mono felvételénél hallható tulajdonság, viszont érdekes módon a vonóskar a forte részeknél mintha előrébb helyezkedne el a térben mint a piano részleteknél. Ez vélhetően az alkalmazott felvételtechnika eredménye.

A chicago-i Orchestra Hall hangzása néhol egy picit dobozhangú, nincs akkora mélysége a felvételnek, mint némely más korabeli mono felvételnek. Ami viszont szinte minden általam hallott korabeli felvételt messze maga mögé utasít az a dinamika. Nemcsak a szigorú értelemben vett dinamikatartomány (ez a modern felvételekhez képest jó de azért már nem kiemelkedő), hanem a zenekar ezerféle dinamikai árnyalata. Ezt így nagyon ritkán hallani, élményszámba ment, ahogy felfedeztem, hogy ez a zenekar itt nem csak háromféle hangerőn (fortisszimó, pianisszimó meg valami átlagos) képes játszani, hanem ezek között még végtelen sok árnyalattal. Ezt ennyire szépen megjelenítve szerintem abban a korban egyetlen más felvételen sem lehetett így hallani.

A második CD-n XX. századi zenéket találunk: Bartóktól a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint Ernest Bloch-tól a Concerto grosso-t vonószenekarra obligát zongorával. Ezek már kissé kevésbé sikerültek mint a Kiállítás képei. A hangzás ködös, kevésbé áttetsző, ez a Zene, nem annyira átütő, értelemszerűen hiányoznak a Bartók által kitalált sztereó-effektusok is, nincs meg a zene bartóki sodrásda, bár az ütőhangszeresek játéka nagyon szépen követhető és a hangszínük is élénk. Bár ez a felvétel a maga idején forradalmi lehetett, ma már annyi jobbnál jobb Zene felvétel közül lehet választani, hogy a történeti érdekességen kívül sajnos nincs más erénye. (Definitív felvételt inkáb Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok Hungaroton lemezén érdemes keresni!)

A Concerto grosso kellemes neoklasszikus darab romantikus stílusú előadásban (vagy neoromantikus darab klasszikus stílusú előadásban…). Itt a hangzás már kissé durva, időnként meglehetősen éles hegedűhangokkal.

A harmadik lemezen Kubelik első Dvorák 9. szimfónia-felvételét találjuk. Érdekes és átgondolt, részletekre figyelő előadás. Akárcsak az album több más felvételét, ezt is áthatja a zenélés öröme. Viszont a vonóskar produkciója egyenetlen és összességében az idő ezt a felvételt is túlhaladta. Dvorák „Új világ” szimfónia lemezekkel már Dunát lehetne rekeszteni. Archív felvételen ott van Václav Talich örökkévalóságnak készült 1954-es rögzítése (az IMG „Great Conductors” sorozatában is megjelent), modern felvételből pedig nagyon sok jót választhatunk, akár Kubelik egy későbbi rögzítését is.

A 4. CD-n lévő Csajkovszkij 4. szimfónia egy ígéretes zenekar átlagosan jó előadása. Sok helyen jellemző, hogy a fortisszimókban a rezek hangja minden mást elnyom, ebből a szempontból egy sztereó felvétel sokkal többet megmutat. Ebben az előadásban a lassabb tempók dominálnak, de Kubelik ezt nem tudja úgy megtölteni tartalommal, mint Celibidache vagy André Previn. Itt is inkább csak a történei érdekesség ami miatt érdemes meghallgatni.

Ugyanez mondható el az 5. CD-n lévő „Patetikus” szimfóniáról is. Hatásosan induló bevezetéssel, romantikusan áradó első tétellel és az egész művön át hallható rengeteg árnyalattal találkozhatunk benne.

A 6. CD-n lévő Brahms 1. szimfónia súlyosab felfogás, mint amint manapság megszoktunk és itt picit megnőtt a teremhang is (talán máshová tették a mikrofont).

A 7. lemezen lévő teljes Smetana „Hazám” ciklus Kubelik második rögzítése a műről. Sajnos itt már a fortisszimóknál egyértelmű torzítás hallható, ez a leggyengébb felvétel az albumban. Nem tudni, hogy eredetileg is így rögzítették-e vagy pedig az idő vasfoga kezdte ki ezeket a régi szalagokat. A hangzás is néha olyan, mintha egy kút mélyéből szólna a zenekar. Ezek a problémák kissé rontják az élményét ennek a egyébként ihletett előadásnak. Kubeliknek egész élete során szívügye volt ez a zene, ez itt is hallható: jól előkészített csúcspontok, adott esetben drámai, vagy éterien szép, hatásos előadás.

A 8. lemezen régi vágású Mozart-felfogást hallunk, ami néhol mintha már inkább Brahms lenne… De végülis az egész lemezt meghallgatva mégiscsak meggyőző Kubelik felfogása, nyilván az 50-es évek elején ő még mit sem tudhatott a később kivirágzó historikus zenei mozgalomról, Mozartból ennek ellenére azért megsejtett valamit.

A 9. lemez a Kiállítás képei mellett a másik kedvencem. Két modern mű, ami a felvétel idején még annyira kortárs volt, hogy mindkettő szerzője élt is: Hindemith 1943-ban írt Szimfonikus metamorfózis Carl Maria von Weber témáira és Schönberg 1909-ben írt (de a Hindemithénél sokkal radikálisabb) Öt zenekari darabja. Mindkét előadásnak fantasztikus lendülete van, a zenekar friss és lelkes, a hangzás mesés, az Öt zenekari darabnál pedig az oly fontos hangszín-keverés megjelenítésére sem lehet panasz. Érdekesség, hogy Hindemithnek van egy saját (még szintén mono) felvétele is a Metamorfózisokból, amit 1955-ben rögzített a Deutsche Grammophon a Berlini Filharmonikusokkal. Ez a képzeletdús előadás a zenekari szövetet időnként áttetszőbben mutatja meg, viszont a dinamikatartomány és erő tekintetében gyertyalángnak tűnik a MLP-felvétel vakító robbanása mellett. Az utolsó tételben Kubelik és a zenekar is csúcsformában van és székbe szegező fináléval zárják a művet.

A 10. lemezen elsőként egy 1996-ban rögzített rádióinterjút hallhatunk Wilma Cozart Fine-nal még az első, 90-es évekbeli CD kiadásokról, ezt én itt teljes terjedelmében közlöm magyar fordításban.

Sedgwick Clark vagyok és ma Wilma Cozart Fine-nal beszélgetek aki a híres Mercury Living Presence producere volt és ma a fő mozgatója a kritikailag is elismert Mercury Living Presence CD kiadásoknak. A sorozat ősszel fogja ünnepelni a 100. kiadványát. Gondolta 1990-ben amikor az első Mercury CD-k megjelentek, hogy a sorozat ilyen messzire jut és ilyen sikeres lesz?

– Azt nem tudtuk, hogy fog menni, de eleve azért kezdődött el a kiadásuk mert egyértelmű igény volt a nyilvánosság részéről. Folyamatosan érdeklődtek, hogy mikor jönnek a Mercury Living Presence felvételek CD kiadásai. Aztán már nem volt megállás és folyamatosan jöttek az új kiadások, mivel ez alapvetően egy katalógus. Nem csak egy halom felvétel adott művészekkel, hanem sokkal inkább egy katalógus. Ezért folyamatos a kiadásuk és reméljük, hogy az összessel folytatódni fog.

Az tűnt fel nekem, hogy ez az első mono felvétel a sorozatban. Olyan sok sztereó után miért pont ezt választotta 100. kiadásnak?

– Ez az első felvétel amit valaha csináltunk. A Mercury arról ismert, hogy van egy speciális személyisége; a hangzásnak van egy jellegzetessége, van egy adott megközelítése a repertoárnak és a katalógusépítésnek. Ez már a legelső felvételektől kezdve egyértelmű volt. Az első alkalomtól, amikor Rafael Kubelik feje fölé 7,5 méter magasba felfüggesztettünk egyetlen mikrofont, már hallható volt a Mercury Living Presence határozott személyisége és hangzása. A monaurális felvételek kiadásának az az érdekessége (és ez a másik oka hogy úgy vélem, ezeket nagyon is időszerű most kiadni), hogy ez az egy mikrofon, ami már az első Rafael Kubelik/Chicago Symphony felvételnél is volt, ez maradt ugyanaz a mono mikrofon végig míg a mono felvételeket csináltuk és ez maradt a sztereó három mikrofonos felvételeknél is a középső. [Itt nem tudom mire utalt Wilma Cozart Fine, mert ez nem így van, a Neumann U-47 mikrofont felváltotta a Schoeps M201 – A ford.]

Mint minden kiadónak, önöknek is megvoltak a művészeik. Milyen volt dolgozni ezekkel a nagyszerű zenészekkel?

– Nos minden művész különleges volt. Mr. Kubelik esetén ami miatt különleges kiváltság és öröm volt jelen lenni, hogy akkoriban ő még nagyon fiatal volt és tele volt energiával. Azonnal észre lehetett venni az inspirációt amit a zenétől kapott. Amikor láttuk őt a zenekarral dolgozni akkor mindenki teljesen átváltozott lelkes zenésszé akik mind nagyon élvezték az előadást és teljesen belemerültek a zenébe. Szerintem nagyon karizmatikus és hatásos figura volt és amikor a zenekar elé állt és felemelte a karját, gyönyörő és különleges zenélés kezdődött. Szerintem ez megjelenik ezeken a most kiadott mono felvételeken. Szerintem neki olyan hozzáállása volt a zenéhez ami pont megfelelő volt a Mercury számára. Ez hallható már a Kiállítás képein is, ami nagyon népszerű mű és könnyen befogadható a közönség számára. Felvette emellett Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét is és ne feledkezzünk meg arról, hogy ez volt a második Mercury szimfonikus felvétel ami bekerült a katalógusunkba. Akkoriban nagyon merész vállalkozás volt előadni és felvenni egy ilyen művet ami még nem volt a katalógusokban. A Má vlast-ot Kubelik maga is felvette már külföldön teljes verziójában, de a teljes változatot nem gyakran adják elő. Ez szintén egy olyan mű ami nagyon közel állt hozzá mivel a hazájáról szól és mindez az inspiráció amit ő hozott az előadásokba szerintem nagyon tisztán átjön ezeken a monaurális felvételeken.

Az audiofilek évek óta magasztalják a Mercury LP-ket, de kíváncsi lennék rá, hogy hogyan készül ezeknek a régi felvételeknek a CD átírása? Vannak-e speciális technikák amiket használnak az analóg szalagok digitalizálásakor vagy pedig ez csak egyszerű átmásolása ugyanannak a szalagnak amit az LP-khez is használnak?

– Nos a Mercury esetén amikor elkezdtem ezt a projektet a Philips Classics számára, már az elejétől tudtam, hogy ahhoz, hogy megtartsuk a Mercury Living Presence hangzást, ahhoz az kell, hogy menjünk vissza az eredeti berendezésekhez és az eredti szalagokat ugyanazokon a gépeken játsszuk le amiknek ugyanaz a specifikációjuk mint amit az eredeti felvételeknél használtunk. Így is csináltuk, helyreállítottuk a régi gépeket a 3-ból 2 csatornás keveréshez. Az eredeti LP-k készítésekor is ugyanezt a konzolt használtam [Wilma Cozart Fine itt a sztereó változatokról beszél – A ford.] és így csatlakoztunk közvetlenül a CD master készítéséhez. Vagyis az eredeti analóg szalagos magnóból ment közvetlenül a digitális masterbe ugyanúgy ahogy az acetát lemezeket is csináltuk az LP készítésekor. Vagyis megpróbáltam pontosan ugyanazt az eljárást követni. Ez különösen fontos volt számunkra mivel mi csak az eredeti szalagokról adunk ki.

Minek tulajdonítja a Mercury ilyen hosszú életét?

– Szerintem több összetevője van ennek. Az első, hogy a Mercurynak van egy megkülönböztethető arculata kiadóként, van egy jellegzetes hangzása. Amikor ezeket a felvételeket csináltuk, nagyon sok felvétel még az LP katalógusban is első volt. Ezért amikor sok ember a klasszikus zenével kezdett foglalkozni, ezekkel a lemezekkel találkozott először és ezeket az előadásokat ismerte meg, ezekhez kötődött. Ezért megtartották ezeket, emlékeztek rájuk. Jól ismert tény, hogy mindig úgy emlékszünk egy műre, ahogyan először hallottuk, ahogy először benyomást tett ránk. Ez igaz a Mercury-ra is. Amikor ezeket a felvételeket készítettük, annyira eltérően szóltak a többitől, hogy egy kritikus azt írta, hogy a füle tetejére állította az audio világot. Szerintem is így van mert az emberek még nem hallottak azelőtt zenét így rögzíteni mint ez és szerintem erre az emberek emlékeztek és tetszett nekik és ezért kötődtek ezekhez a felvételekhez.

Nagyon köszönöm! Wilma Cozart Fine a Mercury Living Presence-től!

– Én is nagyon köszönöm és örültem, hogy ma itt lehetten.

Eddig az interjú. Bár ezek az új kiadások már máshogy készülnek mint ahogyan azt a 90-es években csinálták, szerintem ugyanaz a gondosság és szeretet ebben a kiadásban is érezhető.

A MLP felvételekkel kapcsolatban talán sokan hiszik azt, hogy ezek egyvégtében rögzített, nem „szerkesztett” előadások. Ez tévedés, amint a 10. lemez további anyaga is bizonyít. Thomas Fine is beszél erről egyébként egyik előadásában: a Mercury szintén különböző részletekben (angolul „take”) vett fel egy művet és addig finomítgatták az előadást amíg az elvárásoknak megfelelő nem lett. A szalagokat pedig a cég nagyon tehetséges kezű munkatársa vágta össze (akkoriban ehhez nagy gyakorlat volt szükséges). Ezen az utolsó lemezen néhány ilyen „take”, vagyis a teljes művek néhány részlete szerepel, időnként még a zenészek beszédét is hallani rajtuk.

A Mercury csapata már 1952-ben elkezdett foglalkozni a sztereó felvételekkel is. A sztereó hangzással való kísérletezés majdnem a hangrögzítéssel egyidős, azonban nagyon sokáig megoldatlan volt a megfelelő rögzítése és sokszorosítása. Csak a magnetofonszalagok elterjedésével vált a gyakorlatban is használhatóvá a felvételek sztereó rögzítése. Már a 40-es években készültek ilyen kísérletek de a cégek igazán komolyan csak az 50-es évek elején kezdtek foglalkozni a kérdéssel. A sztereót előbb három csatornában képzelték el és orsós szalagokon is sokszorosították, azonban a kérdés végére, vagyis a nagyüzemi sokszorosítás problémájára pontot csak az 50-es évek végén megjelenő sztereó hanglemez tett. Ez végül csak két sávot tudott rögzíteni, így a három csatornás magnetofon felvételeket két csatornássá keverték.

A Mercury első sztereó kísérletezései még kétcsatornásak voltak, ezeket tartalmazza a 10. lemez. Ezek eredetileg nem kiadásra szánt felvételek voltak, így most elsőként jelentek meg nyilvánosan. Az első, Smetana műben még eléggé fura, meghatározhatatlan irányhatású a színpadkép, amit a Mozart mű felvételére javítottak és ez már apróbb problémáktól, egyenetlenségektől eltekintve mai értelemben is „sztereó” felvételnek hangzik.

Összességében számomra nagyon érdekes élmény volt a lemezek végighallgatása, a CSO és Kubelik kevésbé ismert korszakának és a korabeli hangzásnak a felfedezése (van benne egyfajta „retró” hangulat is). Természetesen szép felvételek, nagyobb problémák nélkül, de itt még sem a Chicago Symphony Orchestra sem Rafael Kubelik nem nyújtja azt amit későbbi fénykorukból ismerünk. A mono magnetofonos hangfelvételi technika viszont ezeken a felvételeken azt hiszem elérte fejlődésének csúcspontját.

Azt persze már nem tudhatjuk, pontosan hogyan szóltak ezek a készítés idején. Bár Thomas Fine azt írja a füzetben, hogy a lehető legjobb állapotú szalagokat használták fel az átírásnál (best tape sources available), ez az állítás csalóka. Nem azt állítja ugyanis, hogy az eredeti mesterszalagokat, hanem hogy a legjobb állapotúakat. Ezek lehetnek akár többed generációs másolatok is, hiszen az azóta eltet cirka 70 év alatt az eredeti mágnesszalagok állapota leromolhatott. A felvételeken itt-ott hallható a szalagok átmágneseződése is, vagyis egy-egy csöndből kirobbanó fortisszimó zenekari passzás fél másodperccel korábban nagyon halkan megjelenik előre, de ez elkerülhetetlen a nagyon régi magnetofonos felvételeknél és nem zavaró. Szerintem összességében megbízhatunk az átírás készítőiben, a lehető legnagyobb gondossággal jártak el, hiszen nekik is szívügyük a Mercury Living Presence emlékének ápolása.

Nekem megvan néhány eredeti, 90-es évekbeli CD kiadás amit még Wilma Cozart Fine készített (amiről a fenti interjúban is beszél). Azokhoz ő mint említette, minden eszközből (magnetofon, elektroncsöves erősítő, keverőpult) pontosan azokat használta amiket a felvétel idején is az eredeti LP kiadásokhoz használtak, az eredményt pedig egy korabeli dCS márkájú analóg-digitális konverterrel rögzítették. Ezek a CD kiadások bár fontos történeti dokumentumok, sajnos van néhány komoly hibájuk. A legkomolyabb, hogy sok helyen nagyon durva digitális túlvezérlést tartalmaznak, vagyis a jelszinteket rosszul állították be a digitalizálás során (a lejátszás során ezt a hangos részeknél torzításként halljuk). Az Eloquence albumhoz viszont már olyan modern eszközökkel végezték a remasteringet, amik még akár csak 5-10 éve is elképzelhetetlenek voltak. Így például egy olyan szoftveres eszközt alkalmaztak ami a szalagokon lévő szinkronjelből állapította meg a lejátszási sebességet, így ki lehetett iktatni a magnetofon sebességingadozásait. Az első felvételt 1951-ben még úgy készítették, hogy a koncertterem mikrofonjának jelét telefonvonalon keresztül továbbították a rögzítőkocsiba. A telefonvonal zaját szintén egy speciális szoftverrel távolították el az új remastering során. Ezek az újrakiadások természetesen már a korábbi CD-k túlvezérlését sem tartalmazzák. Összességében elmondható, hogy ezek a ma elérhető legjobb átírások.

A régi CD kiadásokkal összehasonlítva (a túlvezérelt szakaszokon kívül) árnyalatnyi különbség fedezhető fel: a hangzás kifinomultabb, lágyabb. (A régiek viszont picit feszesebbek, különösen a basszusban.) A MLP felvételekkel kapcsolatos kritika általában az szokott lenni, hogy éles hangzásúak. Nos ez nem teljesen alaptalan. Az általuk alkalmazott mikrofonok átvitele közel sem volt egyenletes, volt egy erős kiemelésük a prezensz (magas) tartományban. Részben ebben is volt a nehézség, hogy megtalálják azt a pozíciót a teremben (mint írtam általában a karmester feje fölött) ahol a rögzített hang spektruma nagyjából egyenletes volt. Akárhogy is sikerült, többek között valószínűleg a mikrofon hangi sajátossága adta a jellegzetes Mercury-hangzás egy részét. A fényes, magas hangzású hangszerek (rezek, cin) kiemelt, időnként rideg magastartománnyal jelennek meg ezeken a felvételeken is. De ez egy nyugodt, kiegyenlített hangú otthoni hifi rendszeren szerintem normál hangerő esetén nem fárasztó. És hát a hangzás összességében véve rendelkezik valami „mágikus”, „hipnotikus” hatással. Nehéz ezt megmagyarázni, de talán erről az egyedi „személyiségről” beszél Wilma Cozart Fine is az interjújában. Néha azt éreztem, ez a Mercury-hangzás annyira erős, hogy még a művek saját hangzását is elhomályosítja. Később persze ahogy kifejlesztették a sztereó felvételtechnikájukat és a 35 mm-es mágneses filmszalagra rögzítést, sokat finomodott a karakterük, de a jellegzetes Mercury-hangzást mégis felfedezhető. És ez a hangzás immár 70 éve képes rabul ejteni a zenerajongókat.