A szimfónia születése – 4. rész

Első rész – A szimfónia születése

Második rész- A Sturm und Drang szimfóniák

Harmadik rész – A középső korszak szimfóniái

Európa, a nagyvilág

Már benne járunk az 1780-1790 közötti évtizedben. A Joseph Haydn élete dokumentumokban (Bartha Dénes-Révész Dorrit) című könyvben ezt olvassuk: „Haydn szolgálati viszonya alapjában véve változatlan: Esterházy Miklós zeneéhségének kielégítéséről kell gondoskodnia. Van olyan esztendő (pl. 1786) amikor 125 operaelőadást – köztük 8 bemutatót – kell vezényelnie. De emellett most már tudatában van annak, hogy már nemcsak Eszterháza, nem is csupán Bécs vagy Ausztria zenésze, hanem egész Európáé. Új műveiért egymás után jelentkeznek fejedelmek, zenekarok, zeneműkiadók. Divatba jön.„

Haydn neve már mindenfelé ismertté válik. Spanyolországban vers születik zenéjéről, majd a spanyol király gyémántokkal kirakott arany szelencét küld neki csodálata jeléül, amit a spanyol követség titkára ad át neki Eszterházán. Luigi Boccherini Madridban élő olasz zeneszerzőre akkora hatást gyakorolt művészete, hogy sokan csak Haydn feleségének csúfolták. A megváltó hét szava a keresztfán című művet is egy spanyol templom rendelte meg.

Franciaországban hasonlóan nagy népszerűségnek örvendett zenéje. 1781-től a híres Concert Spirituel-en már játsszák műveit, majd szimfóniákat is rendelnek tőle. Nyoma van annak is, hogy párizsi zeneműkiadók Haydn neve alatt jelentették meg más szerzők műveit, mivel Haydn nevével a címlapon kelendőbbek voltak. Ekkoriban alakult ki Haydn angol kapcsolata is. Angol kiadók is műveket rendeltek tőle, sőt próbálták Angliába csábítani (ekkor még sikertelenül).

Olaszországi hírneve is nagy volt. A modenai filharmóniai társaság a tagjai közé választotta, később a nápolyi király nagy számú művet rendelt tőle tekerőlantra. A porosz király a párizsi szimfóniák partitúrájáért gyémátgyűrűt ajándékozott neki. Az orosz nagyhercegné Bécsben jártában zeneórákat vett tőle, később ő is értékes gyűrűt adott Haydn-nek új dalaiért cserébe.

A közeli Bécsben természetesen szintén ismert a zenéje, főként az Artaria kiadónak köszönhetően (korábban kalózmásolatokban terjedtek művei). Egyik legbensőségesebb barátsága egy neves bécsi gyógyszerész feleségével, Maria Anna von Genzinger-rel szövődött. Ő zongorista és énekesnő volt, neki szintén köszönhetünk néhány Haydn művet.

A következő három szimfónia (76, 77, 78) ennek a kornak a terméke és egyfajta vízválasztó. Haydn ezeket valószínűleg 1782-ben komponálta, de immár nem eszterházi előadás céljából. A művek keletkezése feltehetően egy angol zenerajongó lord azon törekvéséhez kapcsolódik, hogy megnyerje Haydnt a „Hanover Square Grand Concerts” elnevezésű koncertsorozata számára. Az angliai utazás azonban végül nem valósult meg – feltehetően azért, mert Haydn az Esterházy-udvarban vállalt kötelezettségei miatt visszautasította a felkérést, vagy mert Miklós herceg nem járult hozzá az úthoz.

A fenti könyvből idézem Haydn párizsi Boyer zeneműkiadóhoz írt levelét, melyben ezekről a szimfóniákról van szó:

Kiváltképp nagyrabecsült Nemes és Nemzetes Uram!

Június 2-án kelt becses levelét csak tegnap, ide visszaérkeztemkor kaptam meg. Nagy örömmel vettem tudomásul az Ön kívánságát (hogy ti. zeneműveket akar kiadni tőlem), kétlem azonban, hogy annak eleget tehetek, éspedig a következő okokból: először is a hercegemmel kötött szerződés értelmében kézirataimból semmit sem szabad külföldre küldenem, mert azokra ő tart igényt. Leírhatnám ugyan a darabok partitúráját két példányban, de ehhez meg az időm kevés és nem is találom kellőképp indokoltnak, mert ha egy darabot tisztán és hibátlanul [szólamokba] leírok (vagy leíratok), gyorsabban kerül a kottametszőhöz. Másodszor: Önnek becsületességemben kell bíznia, nem az írott papírban. Az elmúlt évben három szép, mutatós és nem túl hosszú szimfóniát szereztem 2 hegedű, brácsa, basszus, 2 kürt, 2 oboa, fuvola és fagottból álló együttesre, mind nagyon könnyűek […] Úgy terveztem, hogy magam adom elő ezeket Angliában, de az utazásból nem lett semmi. Most felajánlom Önnek ezt a három szimfóniát és megkérdem, melyek a legelőnyösebb feltételei, mert bizonyos vagyok abban, hogy ez a három darab hallatlanul kapós lesz…

Eszterháza, 1783. július 15-én
Készséges szolgája
Josephus Haydn

Maga Haydn tudósít tehát a három szimfónia keletkezéséről. „A levélváltás folytatása elveszett, de Boyer nyilván kapott az ajánlaton, mert 1785-ben, op. 37. szám alatt kiadta ezeket a műveket. Alighanem későn jött rá arra, hogy ugyanez a három szimfónia 1784-ben már megjelent Torricellánál és Forsternél. Ezúttal kétségtelenül Haydn adta el mindhármuknak a műveket; látnivaló ebből is, hogy a zeneműkiadókkal szemben Haydnnak nemigen voltak lelkiismereti gátlásai — aminthogy az akkori kiadókat sem ismerjük megannyi gáncsnélküli lovagnak…„

Haydn tehát nem volt szívbajos amikor ugyanazokat a műveket több kiadónak is eladta egyszerre és már nem csak Eszterháza számára komponált. Pompakedvelő Miklós már nyilván látta, hogy Haydn hírneve közvetetten neki is hasznos, ezért nem ellenezete az efféle eljárást.

Ez a Haydn szimfóniasorozatom utolsó része, az alábbi táblázatban található az ebbe a korszakba tartozó szimfóniák összefoglalása.

ÉvHangnemHobokenNévOboaKürtTrombitaFuvolaFagottKlarinétÜstdob2Tételek száma1. tétel idő2. tétel idő3. tétel idő4. tétel időHossz
Angol trilógia
1782Esz-dúr762212408:4207:5803:3508:0128:161
1782B-dúr772212408:5005:3702:4205:5022:591
1782c-moll7822124
Bécsi trilógia
1784F-dúr7922124
1784d-moll8022124
1784G-dúr8122124
Párizsi szimfóniák
előkészületben

1: Az Academy of Ancient Music és Christopher Hogwood felvétele alapján, aki minden ismétlést eljátszat.

Az Anglia számára írt trilógia

  • 76. Esz dúr
  • 77. B-dúr
  • 78. c-moll

Ez tehát az első szimfóniasorozat amit Haydn nemzetközi közönségnek komponált. Mint írta, a három új szimfónia nagyszerű, de könnyű. Eszterháza zenekarát nemcsak hogy ismerte, hanem maga válogatta ki a zenészeket. Távoli országok zenekarainak képességeiről viszont nem tudhatott semmi biztosat, ezért nekik olyan zenét kellett írnia ami „bolondbiztos”, de ugyanakkor brilliáns is. Itt is vannak fúvós szólók, de rövidek és (főként a kürtszólamok) nem olyan nehezek. A hangszíneket viszont továbbra is tudta használni, de ezek most nem olyan szervezési elvek mint a korábbi szimfóniáknál, ezért új módszert kellett kidolgoznia és olyan dolgokat kellett hangsúlyoznia amiket korábban így nem csinált. Ebben a három szimfóniában ezt már halljuk is.

Itt tehát egy szimfóniatrilógiával van dolgunk. Trilógiával kezdődött az esterhézy szimfóniák korszaka is (a korszakos jelentőségű „napszak” szimfóniák: 6-7-8) és ez az új korszak is így indul.

Ezek a szimfóniák is nagy népszerűségre tettek szert a kortársak körében, amit még nagyobb dolgok követtek. Közeledünk az ígéret földjére, vagy talán már itt is vagyunk? Igazából már az első szimfónia óta itt voltunk! Mindenesetre itt kezdődik a „nagy” Haydn szimfóniák korszaka és ez a trilógia semmivel kevésbé sem jelentős mint a többi. Talán nem olyan grandiózus mint a későbbiek, de zenei kifinomultság és egyéb erények tekintetében nem maradnak el későbbi társaiktól. Véleményem szerint ezek jelentik a kezdetét annak az utolsó Haydn-szimfónia-sorozatnak, amely a tizenkét „londoni” szimfóniával zárul – azokkal, amelyeket a szerző már tényleges londoni tartózkodása idején írt. Ettől a ponttól kezdve ugyanis Haydn (kettő kivétellel) minden szimfóniája valamilyen külső megrendelésre, vagy az Esterházy-zenekarral történő, zárt körű előadásoktól eltérő egyéb körülmények hatására született. Ezek a művek egyfajta szintézisét adják mindannak, amit Haydn a hatásos szimfóniák komponálásáról megtanult.

76. szimfónia

  1. 3/4-es Esz-dúr Allegro
  2. 2/4-es B-dúr Adagio, ma non troppo
  3. 3/4-es Esz-dúr Menuet. Allegretto
  4. 2/2-es Esz-dúr Finale. Allegro, ma non troppo

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

A 76. vidám szimfónia de csodálatos árnyalatai vannak benne a kontrasztosabb részeknek is. Az első tétel eléggé egyértelműen vázolja fel a mű programját. Az expozíció elég gazdag anyagban, majdnem 2 perc hosszú. Ennyi idő alatt sokféle ötletet lehet felvázolni és megvalósítani. Különösen ha az ember Haydn. A tétel lényegében két motívumra épül. Van egyrészt egy cikkcakkos motívum. Rögtön ezt halljuk a hegedűkön.

Ez lehet könnyed és lendületes dúrban vagy ugyanez lehet dühös is mollban. Elég nagy potenciál van benne. Ez a cikkcakkos motívum sok helyen megjelenik. Ez az első. A második a tulajdonképpeni téma:

Ez egy kis fülbemászó motívumcsíra jellegzetes ritmusban ami másodikként jelenik meg a hegedűkön. Lehet ismételni is több hangról kiindulva (a figyelmünket megosztja a fagott csodálatos emelkedő motívuma is közben). Ez máris két dolog. Két zenei csokoládé darabka. Ez a második a fő motívumunk. Érdemes őket észben tartani. Egészen csodálatos ahogyan ezt a boldog, napsütéses kis bevezetést Haydn kialakítja. A második motívumot a második téma megjelenése előtt még a fuvolákkal is színezi, szinte álomszerű. Második téma nincs is igazából mert ami a második téma helyén van az lényegében már meg is jelent az első témában a tétel elején. Itt hangzik el a második téma (ezúttal szokatlan módon még az alaphangnemben, Esz-dúrban).

Itt is a fuvolák csodás hangjával színezve. Ebben a tételben tehát minden olyan ötleten alapul amit Haydn egyszerre vet fel a tétel elején. Aztán ezekkel kezd el dolgozni. Mind különböző, soha nem teljesen ugyanabban az alakban jelennek meg, csodálatosan szórakoztató hallani ahogyan alakulnak. A második téma első megjelenése után különböző hangnemeken vándorlunk át, majd újra megjelenik a második téma, csak itt már B-dúrban. (A visszatérésben ezt a második témát csak egyszer fogjuk hallani.)

Van még egy fontos gondolat amit lehet hogy eddig észre sem vettünk. Ez pedig a kíséret. A dallam alatt ez lényegében egy laza ritmus, ismétlődő hangjegyekben. Ez a tétel folyamán nagyon sokszor megjelenik. Haydn nagyon tudatosan alkalmazza, hogy mikor van rá szükség és mikor nem. Ezzel az ötlettel, a kíséret ötletével minden tétel csinálni fog valamit. Ezt egyébként ostinatonak hívják ami egy makacsul ismétlődő ritmikus ábra. Ez esetben a lehető legegyszerűbb. Később persze majd kicsit bonyolít rajta.

A hosszú második tétel lenyűgöző. Ez egy rondó, ami meglehetősen ritka formai megoldás lassú tételnek. A két leghíresebb ilyen Beethoven 3. és 4. szimfóniájának lassú tételei. Itt az adagio nyitótémája az első tétel második számú motívumát veszi alapul, csak kissé átalakítva és lelassítva. Valamint legato, vagyis összekötött játékmóddal. A ritornellt vagyis a fő szakaszt csak a vonóskar játssza. Elég hosszú, sok belső ismétlődés van benne. Zeneileg nagyon gazdag rész, körbe-körbe járnak a motívumok, olyan mintha visszatérnének az elejére de aztán másfelé haladnak majd újra visszatérnek. Ezt pedig lágy, lüktető kísérettel teszik. Ez a ritornell meg is ismétlődik, így összesen majdnem három percig tart. Ezután felbukkan az első epizód b-mollban. Rendkívül erős a kontraszt ahogyan az addig csak vonóskar által játszott majd’ 3 perc után a fúvóskar is belép hosszú elnyújtott hangjegyekben. A panaszos dallamot főként az oboa adja, a vonósok hangfüggöny-szerű kíséretével. Aztán a moll szakaszból, mintha csak valami alagútból léptünk volna ki, hirtelen vége lesz. A fúvósok elhallgatnak és újra csak a vonósok szólnak. Itt tér vissza a ritornell kicsit változatosabb formában. A második epizódban szintén mollban vagyunk, ezúttal g-mollban. Itt újra a teljes zenekar szerepet kap, fortéban. Itt a cikkcakkos motívumok dominálnak, kavargó vihar lesz belőlük. De ez csak a fele ennek az epizódnak, mert miután kétszer elhangzott a moll szakasz, hirtelen váltással átlépünk B-dúrba. A vihar folytatódik, de már teljesen más a karaktere. Aztán még néhány más hangnemen át hirtelen minden végetér és újra csak a vonóskar szól. Egészen csodálatos, bámulatos ez a tétel. És még nincs vége, ugyanis a végén kapunk még egy improvizatív hegedű kadenciát, mintha csak egy versenyműben lennénk (csak itt a teljes első hegedűkar játssza). És mindez az első tétel cikcakkos motívumán alapul. Felmegy a felső húrokig, majd le az alsókig majd vissza. És vége a tételnek. Lenyűgöző ez a zene.

A kedves, táncos menüettben is halljuk majd a cikkcakkos motívumokat és apró kis meglepetéseket. A trióban is a teljes zenekar részt vesz.

És elérkeztünk a fináléhoz. Ez a finálé az első tételm mindkét motívumát alkalmazza, vagy legalábbis azok egy újabb változatát, hiszen ebben a szimfóniában minden motívum egy család tagja. Azt is megfigyelhetjük, hogy a fináléban Haydn nagyon sok előkét alkalmaz, mintha madárhangokat utánozna. Egyébként lesz is ilyen szimfóniája („A tyúk”), hamarosan elérkezünk majd oda is. Nagyon szellemes, vidám tétel. A kidolgozási szakasz és visszatérés is több poént elsüt, váratlanul megszakadó dallamívekkel, álzárlatokkal. És ha ez még mind nem elég, egészen fantasztikus a hangszerelés. Bár mint láttuk, Haydn itt nem számíthatott olyan virtuóz zenekarra, ekkorra már olyan tudása volt, hogy a hangszerelés és a hangszínek elképesztő gazdagsága így is elképesztően színes. Figyeljük meg a kitartott fúvós hangokból kikevert színeket, vagy a 142. ütemben megjelenő szóló fafúvós kaleidoszkópot. Haydn főképp a kürtöknek ír egyszerű kitartott hangú szakaszokat, itt nem számíthat az eszterházi zenekar remek kürtöseire, de még ebből is erényt kovácsol, ahogyan a hangszíneket kikeveri, vagy épp kitartott orgonapontokat ad a dallamhoz.

Szóval itt van Haydn első nemzetközi szimfóniája, ha úgy vesszük. És ő teremtette meg ezt a stílust, ami az első bécsi iskola stílusa, a bécsi klasszikus stílus. A klasszikus zene, ahogy ma ismerjük. Ezért ez a szimfónia egy nagyon fontos lépés. És ez nem egy bizonytalan lépés, hanem egy kidolgozott, érett művészé. Nagy benyomást akart kelteni és meg is tette.

77. szimfónia

  1. 2/2-es B-dúr Vivace
  2. 3/8-os F-dúr Andante sostenuto
  3. 3/4-es B-dúr Menuetto. Allegro
  4. 2/4-es B-dúr Finale. Allegro spiritoso

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

A második a meg nem valósult angliai út szimfóniái közül a 77. Ez is nagyon dallamos, mert Haydn azt akarta, hogy az emberek a koncertről hazafelé fütyörésszék a dallamait. De a külső egyszerűség minden tételben nagy mesterségbeli munkát rejt. Nagyon érdekes ebben a szimfóniában, ahogy Haydn az ismétlést használja, ez a koncepció mindegyik tételben hasonló.

Az első tétel azért különleges, mert a fő motívuma csak a legvégén bontakozik ki. Ez azért érdekes mert a szonátatételekben általában amit először hallunk az a fő dallam, az első téma (ha nincs lassú bevezetés). De ez nincs mindig így. Van ugyan a tétel elején pontozott hangjegyzértékekből álló ritmus, de az ebből származó jellegzetes három pontozott negyedből álló kis motívum majd a második témában lép színre teljes valójában. Bár ha kissé visszább tekerünk, akkor halljuk azt is, ahogyan az átvezető szakasz végén már ott tolonganak ezek a kis motívumok de teljesen tisztán, főszereplőként a második témában jelennek meg. Az egész expzíció végig lebilincselően dallamos. Aztán van egy viszonylag rövid kidolgozási szakasz. Itt a már korábban megismert szekvencia-megoldást fogjuk hallani, vagyis amikor egy téma sokszor ismétlődik egymás után többféle hangnemen át. Majd a zene hirtelen félbeszakad és egy ütemnyi generálpauza után folytatódik. A kidolgozás ezután következő második szakasza a második témát veszi alapul. Itt is átmegyünk moll hangnemen is, de Haydn itt már valójában a visszatéréshez akar eljutni. És itt már mintha mindenki erre a második témában megjelenő apró motívumra vetné rá magát. Majd pedig nagyon szellemes és könnyed módon a hegedűk pianóban csak ezt ismételgetik, hirtelen ez lett a szimfónia legfontosabb gondolata. Olyan ez mint egy rejtvény, aminek a poénja csak a végén csattan el. Az ember észre sem vette, hogy miközben könnyed, kellemes társalgás zajlott, valaki végig ott ólálkodott a háttérben. Az érzelmi beteljesülést és az elégedettségérzetet az adja, hogy megértjük: végig ez volt a párbeszéd igazi tárgya. Ez a tétel nagyon gazdag dallamokban és a felszínen zajló gazdag dallamvilág elfedi előlünk a háttérben meghúzódó mozgatórugót.

A második tételben nincs ismétlőjel: teljesen végigkomponált és egy lírai, éneklő téma ismétlődésére épül. Azt hihetnénk, hogy ez majd egyhangú lesz, pedig nem! Haydn ugyanis különféle módokon alakítja át a témát. Váratlan dinamikai megoldásokat és hangsúlyokat ad neki, amik folyamatosan ébren tartják a figyelmünket. Emellett a harmóniai szerkezetet és természetesen a hangszerelést is módosítja, így a téma folyamatosan más érzelmi töltetet kap. Ez a tétel hasonló picit Ravel Bolerójához. Többféle formát szoktak emlegeni, van aki ABA formát talál benne, mások szonátaformát, de ez most lényegtelen, a folyamatos áradás a lényeges. Haydn egyébként is mindig menet közben találta ki a formákat, ezek minden szimfóniára jellemző egyedi szerkezetek. A zenehallgatás egyik öröme éppen az, hogy mindig felfedezhetjük, hogy ez a darab miért különleges. Ez a tétel valójában sok kis mozaikból összerakott egyetlen hosszú végtelenül áradó dallam.

A menüett egyszerűen csodálatos! Tulajdonképpen egyetlen öt hangból álló motívumra épül és különféle ritmikai, meglepő helyekre épülő hangsúlyokkal teszi Haydn igazán izgalmassá a szélső részt. A hegedűk egy gyorsan hullámzó dallamvonalat játszanak nyolcadokban, a zenekar többi része pedig pontozott negyedekben kérlelhetetlen, monoton kíséretet adnak hozzá. A végén pedig az összes hangszer egy nagyon izgalmas, morgó hangú akkordban egyesül. Bámulatos hangszerelési megoldás, de igazából ezt a tételt hallani kell, nem lehet rajta mit magyarázni. A trió pedig egy bájos kis keringő.

A finálé dallami koncepcióját tekintve kicsit hasonló a lassú tételhez. Itt is alapvetően egy dallamból bomlik ki a tétel, vagyis monotematikus. A második téma is az első kezdőmotívuma, csak F-dúrban. Egyetlen, sodró, változatos, kaleidoszkóp.

78. szimfónia

  1. 3/4-es c-moll Vivace
  2. 2/4-es Esz-dúr Adagio
  3. 3/4-es C-dúr Menuetto. Allegretto
  4. 2/4-es c-moll Presto

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

A trilógia harmadik darabjánál járunk, a c-moll 78. szimfóniánál. Vannak akik kicsit kiábrándítónak tartják, mert a hangneme alapján valami megrendítőbbet és tragikusabbat várnának. Pedig ha belegondolunk, például Beethoven Ötödikje sem tragikus! Csak az első tétel sötét, meg persze a harmadikban vannak hátborzongató részek, de a többi része kifejezetten diadalmas. Szóval egy moll szimfóniának nem kell feltétlenül tragikus hangvételűnek lennie. Ez a szimfónia is rendkívüli érzelmi mélységeket rejt, csak Haydn a rá jellemző módon közelíti meg a dolgot.

Az első tétel ugyanolyan intenzív mint bármely Sturm und Drang szimfónia; mollban kezdődik és mollban is végződik. Az expozíció komor sötét hangulatban kezdődik a teljes zenekar uniszónójával, amit a vonóskar zár. Nagyon szép megoldás ahogy a kánonszerű szakaszban, ahol a zenekar egyes szekciói egymást követve játsszák a motívumokat, egyszercsak a 23. ütemben átváltunk dúrba. A második téma igen rövid és nagyon különös harmóniai keretet kap. Az expozíció vidám hangulatban zárul. Haydn azonban ennek a tételnek nem vidám befejezést tervezett. Épp ellenkezőleg: komor véget álmodott meg. Érdemes megvizsgálni, hogy éri ezt el! A kidolgozási szakasz kezdetét el se lehetne téveszteni, mintha visszatérne a kezdet erősen sötét hangulata. Ezt követően többféle karaktert érintünk és nagyon érdekes a visszatérés kezdete. Bár egy cezúra után kezdődik, egyáltalán nem úgy hangzik, mint az expozíció eleje! Ismerős persze de ez nem az első téma. Haydn nagyjából ott indítja a visszatérést ahol az átvezető szakasz volt. A zene tehát ismerős, de nem ezt vártuk. Azt hihetnénk, hogy akkor még mindig a kidolgozási szakaszban járunk. Van is itt egy további kidolgozási szakasz, viszont nemsokára megérkezik a második téma repríze, immár mollban. Nagyon érdekes, hogy igazából nem sok változtatás van benne. Eredetileg kissé kétértelmű volt, és Haydnnek éppen csak néhány hangot kell benne megváltoztatnia hogy igazán félelmetessé váljék. Minden más ugyanaz, ez jelzi számunkra hogy tényleg a visszatérésben járunk. Míg azonban az expozícióban ez a második téma végül dúrba fordult, itt már végig mollban maradunk és erőteljesen, viharosan ér véget az első tétel.

A két középső tétel kapcsolatban áll egymással, mindkettő dúrban van, bár akadnak bennük borongósabb hangulatú foltok is. Ezek a feszültség és szorongás pillanatai, de a zene hamar továbblép valami más felé.

A lassú tétel hangszerelése mesteri, minden fúvós kap pici szólókat, mint egy kaleidoszkóp. A kíséret lüktető, ráadásul Haydn folyamatosan variálja a kíséret hangszerelését is.

A menüettben a folyamatos, staccato nyolcadokból álló kíséret szinte már fő elemmé válik és meghatározza az egész tétel hangvételét.
A finálé az első tétel megfordítása: az mollban kezdődött és mollban végződöttt, a finálé mollban kezdődik és dúrban végződik. A tétel szonátarondó formájú, kicsit trükkös, de mindjárt meg is nézzük a titkait. Egy nagyjából egy perces ABA formájú ritornellel kezdődik. Az A téma mollban, a B téma dúrban van (ezt egy fantasztikus, kitartott fúvós hangszín zárja le). Az A-t és BA-t meg is kell ismételni, vagyis AABABA lesz. Tehát ez a nagy rondó formán belül a „ritornell”. Külön érdekes, hogy a B téma lényegében az A téma dúrba transzponált és kicsit módosított változata. Tehát még bonyolíthatjuk az elnevezésünket, mintha ez bármit is számítana: monotematikus szonátarondó. Bonyolultnak hangzik, de hallgatni annál egyszerűbb és élvezetesebb!

Egy szonátában ezután megismétlődne az egész első szakasz majd következne a kidolgozás, itt viszont kezdődik egy közjáték C-dúrban. Ettől lesz meg a rondo jelleg. Ennek a szerkezete is hasonló a ritornellhez: AABABA, csak ez végig derűs, humoros, tele előkékkel is trillákkal. Ezután természetesen visszatér a ritornell, csakhogy már ismétlések nélkül, kicsit kibővítve, c-mollban. Itt is halljuk a kitartott fafúvós hangzást a B szakasz lezárásaként. Hallgatva csodaszép és világos az egész zenei folyamat, mert Haydn egyértelműen mutatja nekünk az utat. Itt azonban kicsit megtréfál, mert a kitartott hangok után a zene tétova lesz, meg-megtorpan. Mintha nem tudnánk, hogy most merre is kell mennünk. El is tévedünk és egy viharos epizódba kerülünk, mindenféle ellenpontos kavargással. Még aztán egy rövid ideig visszatalálunk az A témánkhoz. De ez a hangulat már csak emlék mert megismétlődik a viháncoló első epizód és itt már el is párologtak a sötétebb érzelmek és jöhet a vidám befejezés a C-dúr kódával.

Nagyon élvezetes saját füllel is felfedezni ezeket, és nyugodtan hallgathatunk a megérzéseinkre, hiszen a két téma érzelmileg ellentétben áll egymással: lehetetlen nem észrevenni, mi történik a zenében.

Ezzel elérkeztünk az új korszak első szimfóniatrilógiájának végére, ezzel a nagy szimfóniák világába. Haydn ettől kezdve már főként csoportokban írja majd a szimfóniáit, külső megrendelésre.

A bécsi trilógia

A 79., 80. és 81. szimfóniát Haydn valószínűleg 1784-ben komponálta a megelőző trilógiához hasonlóan nyilvános piacra szánt sorozatként. Keletkezése és kiadástörténete kicsit homályos. 1784 októberében Haydn felajánlotta a szimfóniákat a Boyer kiadónak, ám ők nem adták ki (talán megsértődtek mert rájöttek, hogy a korábbi trilógiát Haydn rajtuk kívül másnak is eladta?) Végül 80. és 81. szimfónia 1784-ben (az új Armida című opera nyitányával együtt) a Forster kiadónál jelent meg. Feltehetően 1785 táján engedély nélküli kiadások is megjelentek Franciaországban. Saját műjegyzékében Haydn a 81. szimfóniát közvetlenül a 76., 77. és 78. után jegyezte fel. Anthony van Hoboken feltételezése szerint ebből a csoportból a 81. készült el legkorábban, a 79. pedig utolsóként.

Ezeket a műveket 1785-ben mutatták be Bécsben. Ahogy már az előző három szimfónia kapcsán is említettem, Haydn ekkorra már felismerte, hogy rendkívül népszerű. Stílusa grandiózusabbá, nyitottabbá vált: csupa öröm, mindent átölelő és egyetemes. Bár továbbra is mecénása, Esterházy herceg alkalmazásában állt, egyúttal már a szélesebb közönséget is megszólította – olyan embereket, akiket ugyan nem ismert személyesen, de el akart érni. Így aztán ezek a szimfóniák koncepcionálisan is sokkal nagyobb szabásúak. Sőt, ez a trilógia minden korábbi szimfóniánál elképesztőbb magasságokba emelkedik az ötletek és zenei megvalósítás terén. Ilyen zenét még soha korábban nem hallott a világ. És mivel manapság szokás szerint szinte senkit nem érdekelnek és nem igazán adják őket elé, nem nagyon halljuk őket ma sem. De szerencsére hallgatni tudjuk, mert itt vannak Doráti (és mások) felvételei, amik tanúságot adnak nekünk, hogy az 1780-as évek elején valami teljesen hihetetlen és elképesztő dolog született Eszterházán.

79. szimfónia

  1. 4/4-es F-dúr Allegro con spirito
  2. 3/4-es B-dúr Adagio cantabile – Un poco allegro
  3. 3/4-es F-dúr Menuetto. Allegretto F-dúr trióval
  4. 2/4-es F-dúr Vivace

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

Ez a szimfónia fantasztikus mű, az első másodperctől az utolsóig tiszta örömforrás. Élmény hallgatni és követni hogy mi történik benne. Tele van életörömmel és kifejezéssel. Amikor végetér, az ember mintha újjászületne. Ennek a műnek az apró építőkockái minden tételben összefüggenek egymással. Először is ennek a szimfóniának van egy mottója. A romantikában ha egy szimfóniának mottótémája van, akkor az általában egy hosszú dallam. Gondoljunk például a Franck-szimfóniára vagy Csajkovszkij Ötödikjére, ahol hosszú dallam a mottó. Haydn kisebb léptékben gondolkodik. Ez a szimfónia ismétlésektől függően 20-25 perces. Itt nincs hosszú „mottótéma”. Az első tétel elején Haydn bemutat egy motívumot, ami apró elemekből áll, ezek alkotják a „mottót”. A mű egésze ezekből az építőkövekből épül fel. Magát a témát nem halljuk újra később, de az elemeit igen.

A mottó az első tétel első 8 ütemében hallható. Ez lényegében egy két részre osztott dallam, a fagott és az első hegedűk szólaltatják meg.

Elég egyszerű és elegáns. Ez a téma első része. A 3. és 4. ütemben megjelenő kis motívum meghatározó szerepet fog játszani. Már rögtön a 9. ütemtől kezdve a teljes zenekar ezt szövi tovább forte hangerővel. A 7. és 8. ütemben lévő kis függelék (ezzel tér el a dallam az első négy ütemhez képest) szintén fontos lesz mind ritmikailag (pontozott ritmus) mind dallamilag.

A C-dúr második téma emelkedő unisono hármashangzattal indul, ami szintén fontos elem. Radásul a hangszerelés is csodálatos (ezt mondjuk Haydn esetén megszokhattuk). A zenekar kezelése pompás, bár erre az emberek csak ritkán figyelnek oda, pedig Haydn szimfóniái esetén muszáj erre is odafigyelni. Fantasztikus hallani ezt a zenét nagyzenekaron, ahogyan Doráti is felvette. Ez az expozíció maga a boldogság. A repríz eltér az expozíciótól, mert Haydn lényegében tovább folytatja a kidolgozási szakaszban megkezdett feldolgozást. Mivel ez a tétel rövid, könnyen felfedezhetők a zenei elemek közötti összefüggések. Haydn nem érzi szükségét annak, hogy a visszatérés során nagy, szó szerinti ismétlést iktasson be. A visszatérés váratlan irányokba kalandozik el mielőtt hazatalálna. Más oka is van annak, hogy ez a tétel rövid. Haydn az egész szimfónián keresztül bontja ki a zenei építőelemeit, ezért nem célja, hogy az első tétel túl hosszú legyen. Ez csak fárasztó lenne, ráadásul rögtön az elején kimerítené a témákban rejlő lehetőségeket. Van még mondanivalója de azt máshol fejti ki.

A második tétel a XVIII. század egyik legelképesztőbb tétele. Ez egy rendkívül ötletes téma és variációk. A nyitótéma pontozott ritmusokból és rövid motívumokból épül fel. Megtalálhatunk benne egy háromhangú emelkedő motívumot is az első tételből. Maga a téma 8 ütem hosszú, pont mint az első tételben, de más felépítésű. A fő gondolat kétszer hangzik el, majd annak egy további változata zárja, ezek jelentőségteljes szünetekkel vannak tagolva. Ezzel a tétellel kapcsolatban egyébként eltér David Hurwitz és a német Wikipédia oldal (amit szintén használok minden szimfóniánál) formai elemzése: mást tekintetnek egy variációnak. Én itt a Wikipédia oldalt követem, mert a zenét hallgatva nekem az sokkal egyértelműbben írta le, mi történik a tételben. Eszerint tehát hat variáció követi a témát:

  1. variáció (9–16. ütem): A fuvola színesíti a hangzást, egyszerre játszik a hegedűkkel és közben a témában korábban meglévő szüneteket az oboák és fagottok kitöltik. Amikor ez megjelenik, az ember szinte érzi, hogy a korábbi üresség megtelik.
  2. variáció (17–25. ütem): A dallamot a vonósok és a fuvola szólaltatja meg. A brácsák és a basszus pedig folyamatos tremolóval festi alá a történést.
  3. variáció (26–32. ütem): Hasonló a 2. variációhoz.
  4. variáció (33–40. ütem): Forte hangerővel, a teljes zenekar megszólalásával kezdődik, majd az első hegedűben a téma feldolgozása következik.
  5. variáció (41–48. ütem): Hasonló a 3. variációhoz, de a hegedűk most nyugton maradnak, a fafúvóké a főszerep, meg a kürtöké akik jó hosszú kitartott hangot játszanak, csak bírják szusszal! A második felében a téma figurációja a fuvolában és az első hegedűben jelenik meg.
  6. variáció (49–56. ütem): Hasonló az 5. variációhoz, finom hangszerelési eltérésekkel, és itt még hosszabb kürthanggal. Figyeljük meg, az egyik kürtös a végén mintha el is szédülne. Míg a másik tartja a hangot, ő imbolyogva fejezi be!

Ezt követően egy pár ütemnyi átvezetés mintha csak valamiféle kadenciát vagy lezárást készítene elő. De nem az jön! Hanem teljesen váratlanul egy gyors „un poco allegro” (egy kicsit vidáman) feliratú fürgébb szakasz. A tempó megduplázódik és mintha más világban lennénk. Erőteljes sforzatók (hangsúlyok), népies, közérthető dallam. Haydn itt teljesen új témát varázsol az eddigi anyagból, a pontozott ritmusok is eltűnnek. A ritmus stabil, a hangulat vidám. Ez a hangulat végig velünk marad, aztán a zene egy pillanatra mintha lecsendesedne, majd hirtelen hangosan végetér akkor amikor még várnánk valamit.

Hihetetlen ez a lassú tétel, ezt tényleg nem lehet magyarázni, csak hallgatni. Ha pedig a végén a közönség nem tapsol akkor ott valami nagyon nem volt rendben. Haydn korában az emberek tapsoltak. Még a tételek közben is… ráadást követeltek, bizonyos részeket eljátszattak újra. Nekünk viszont már megvan az a luxusunk, hogy akár az egész szimfóniát meg tudjuk hallgatni újra amikor csak szeretnénk. És senki nem tapsol bele.

A menüettben a szélső szakaszban minden zenei frázist egy kis derűs cikkcakkos gondolat zár le. Még kottapélda sem szükséges, elég ha hallgatjuk a tételt, ezt a gondolatot fel fogjuk ismerni mert annyiszor ismétlődik mindenféle helyeken. Ezek a cikkcakkos motívumok a trióban is megjelennek. (A trió kezdete egyébként nagyon hasonlít Mozart K. 412-es kürtversenyének második tételének kezdetéhez) Ez a cikkcakkos gondolat leszármazottja annak amit az első tételben is hallottunk a témában, csak itt picit lelassítva. Vagyis már hallottunk ilyesmit, de mindig másképp szól, ugyanakkor mindig tökéletesen illik oda, ahol éppen felbukkan. Sosem tűnik úgy, hogy Haydn kimerítené az anyagban rejlő lehetőségeket, vagy csupán gondolkodás nélkül ismételné önmagát. Ő új témákat alkot. Bár ezek mind új ötletek, mégis ismerős formákból építkeznek. És éppen ettől maradnak frissek, ugyanakkor mégis ismerősek. A tételt is egy ilyen gondolat zárja le, csak éppen úgy, hogy nem nyújt kielégítő lezárást. Haydn úgy alkotta meg, hogy ismétléskor ez nem tűnik fel mert a következő formarész, vagy a szakasz eleje kiegészíti, viszont a tétel végén nem. Az ember várja, hogy utána még történik valami, pedig vége van. Illetve természetesen nincs vége, mert következik:

A finálé. Nos ez a finálé a cikkcakkos motívum legmagasabb foka. Már a főtéma csak egy rövid gondolatból indul ki aztán pedig egyszerűen csak kanyarog tovább. Ez a tétel egy rondó. Maga a téma ABA’ szerkezetű ahol az A-t és a BA’-t is meg kell ismételni. Az első szakasz f-mollban kezdődik de aztán dúrba vált és még magyaros karaktereket is hallhatunk benne. Ezután visszatér a ritornell de ezúttal már ismétlések nélkül. Itt a hegedűk mellett a fagott játssza a főszerepet. A következő epizód újra forte hangerővel szólal meg. Haydn ebben a tételben három hangú motívumokkal is játszik (aminek csíráit az első tételben is lehetett már hallani), egyik legfülbemászóbb ilyen ebben az epizódban hallható: a hegedűk sodró kacskaringós dallama fölött a fafúvók és a kürtök játszanak kíséretet, ami a kürtök hangzásával valami egészen fülbemászó. Ezt a részt meg is kell ismételni (annyira csodás). Ezután visszajön a ritornell (újra a fagott barátunkkal) majd egy kódával zárul a tétel ahol a teljes zenekar egyetlen hatalmas kavargásban egyesül a cikkcakkos és a három hangos motívumot ide-oda dobálva.

Ez a szimfónia egy csoda, maga a boldogság és az életöröm. Igazi gyógyír a léleknek.

80. szimfónia

  1. 3/4-es d-moll Allegro spiritoso
  2. 2/2-es B-dúr Adagio
  3. 3/4-es d-moll Menuetto D-dúr trióval
  4. 2/4-es D-dúr Presto

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

Elérkezdünk a bécsi trilógia középső darabjához. Ez az egész zenetörténelem legeredetibb, sőt legőrültebb szimfóniája. De a legjobb értelemben vett őrültségről van szó. Kifejezésmódjának gazdagsága páratlan; a szimfonikus zene világában sem előtte sem utána senki másnak nem sikerült elérnie azt Haydn ebben a műben megvalósít a kifejezésbeli változatosság és a mondanivaló ötletessége terén. A szimfónia minden tétele sajátos karakterrel, sajátos „személyiséggel” bír, az egészet pedig egy átfogó koncepció fogja össze: az ellentétek szembeállítása. Ez minden tételben másképp jelenik meg: a fináléban a ritmusok, a harmadik tételben az egyszólamú dallam és a kétszólamú ellenpont (vagy harmónia) szembenállása, a második tételben pedig a dúr és a moll viszonya révén. Az első tétel talán a legkülönösebb és legelképesztőbb az összes közül. Konfliktusok és karakterek ütköznek itt – mondhatni, egyfajta törekvés a transzcendencia felé, párosulva azzal, amit egyszerűen csak szemtelenségnek vagy arcátlanságnak lehet nevezni. Olyan kifejezésbeli polaritásról van szó amellyel korábban senki nem próbálkozott. És az emberek a mai napig nem értik. Észak-Németországban Haydnt afféle bohócnak tartották, nem vették komolyan. Zenéjét csupán könnyednek és komolytalannak vélték. C.P.E. Bach azonban másképp látta. Haydn nagyra becsülte elődjét – akinek zenéje egyébként is rokon vonásokat mutatott az övével –, és sokat tanult tőle abban a tekintetben, amit dialektikának nevezhetünk: a szélsőségesen ellentétes kifejezésmódok közötti kontraszt alkalmazásában. Éppen ezt hallhatjuk majd ebben a szimfóniában is; egyszerűen elképesztő, lenyűgöző műről van szó.

Az első tétel d-mollban íródott. Haydnt gyakran éri kritika amiatt, hogy moll hangnemű művei nem igazán „mollosak”, nem tragikusak. Ám a tragikum itt nem cél. Őszintén szólva, a tragikumot (vagy nevezzük sötétségnek, szomorúságnak, elégikus hangvételnek, bárminek) a legkönnyebb előidézni a zenében: egyszerűen választunk egy moll hangnemet, és kitartunk mellette. Ha ehhez jellegzetes dallamanyag társul, az eredmény szükségszerűen fájdalmas, szomorú lesz. Minél tovább időzünk ebben a hangnemben, annál jobban mélyül a szomorúság, míg végül a hallgatók azt mondják: „Íme, a tragikum!” Ám Haydn nem ezt csinálja. Őt a karakterek fejlődése érdekli. A zenei gondolatok nem ragadnak le hosszú időre egyetlen egyszerű érzelemnél; fejlődnek, változnak, történések zajlanak bennük. Végül egyfajta karaktergazdag elegyet kapunk – a jellemvonások széles skáláját –, amely mind ugyanazokból az egyszerű alapötletekből bontakozik ki. Nos, pontosan ez történik itt is, sőt, még annál is több!

Nézzük az első tételt! Ez az expozíció második témája. Van benne néhány egészen figyelemreméltó dolog. Az egyik, hogy a pizzicato kíséretnek köszönhetően nyilván komikus hatású. Olyan mint a verklizene. Viszont van benne valami furcsaság is. Mégpedig hogy túl rövid. Hiányzik belőle egy plusz ütem amit az ember ösztönösen várna. Ha szimmetrikus dallamról lenne szó (sokat hallottunk már eddig korábbi szimfóniákban), akkor két négyütemes frázisból állna. Itt viszont egy négy és egy háromütemes rész van. És hirtelen szakad meg. Tehát valami nincs vele rendben. És ez még mind semmi mert az arcátlanság abban nyilvánul meg, hogy az expozícióban hol helyezkedik el. Az első tétel elvileg szonátaformájú. A szonátaformában a második téma után következik még egy kis lezárás, ami szépen lekerekíti az expozíciót. Nos itt erről szó szincs. Egyszerűen megáll a zene és semmi nem következik utána. Ez rendkívül szokatlan. Ráadásul rövid is mert az előtte lévő zenei anyag mind az első témához tartozik és teljesen más történik a zenében előtte. Óriási a kontraszt ahhoz a viharhoz képest ami az expozícióban előtte történt. A kezdés erősen a Sturm und Drang stílusát idézi.

Egyébként emlékeztet Gluck Fúriák tánca című balettzenéjére. Ezt a korabeli közönség nyilván felismerte. Haydn egyébként Gluck Orphée et Euridice című operáját, amiben ez a betét is szerepel, színpadra is állította Eszterházán. Ám a zene itt nem marad olyan sokáig nyugtalan mint Glucknál, hamar átvált dúr hangnembe. Megjelenik egyfajta küzdelem: törekvés, kapaszkodás felfelé, a fény felé. Erről szól az expozíció, vagy legalábbis annak nagy része, az első téma. Itt most nincs értelme olyan kategóriákban gondolkodni, mint „nyitótéma” vagy „átvezető szakasz” – ezeket nyugodtan elfelejthetjük. Egyszerűen ötletek sorozatáról van szó, amelyek fokozatosan eljutnak a dúr hangnemben megnyilvánuló diadalig. És miután megszületik ez a dúr diadal, hirtelen felbukkan az arcátlanság és az expozíció végére az egész gúny tárgyává válik.

A kidolgozás egészen döbbenetes módon két ütemnyi szünettel kezdődik! Mintha maga a zene is meglepődött volna azon ami történt. Ezután a hangulatok összecsapnak egymással a fergeteges kidolgozási szakaszban. Ahogy Haydn a csendet kezeli, az ember nem is sejti, mi következik, az egyszerűen lenyűgöző. A drámai zene folyton küzd, de végül sehová sem jut. A kidolgozás végén a visszatérés kezdetén figyeljük meg, hogy mivel a szimfónia nyitótémája a kidolgozásban már hangsúlyosan jelen volt, Haydn a visszatérésnél egyszerűen kihagyja azt; rögtön azzal a résszel indít, amely dúrban szólalt meg: a reménytelibb, győzedelmesebb szakasszal. Így az egész sokkal pozitívabbnak hat, mint a tétel elején. Ám épp amikor azt hinnénk, hogy a győzelem megszületett, és az arcátlanság (a felszínesség, ízléstelenség) végleg eltűnt, egyszer csak felbukkan újra – ahogy mindig is tette –, hogy egy hatalmas szünettel, egy óriási nevetéssel zárja le a tételt. E tétel egyik legérdekesebb vonása, hogy ez az egyik legelső olyan szimfonikus tétel Haydn életművében – szemben például a nyitányokkal vagy más műfajokkal –, amelynél a második rész nem ismétlődik meg. A vége valóban a vég. Normális esetben a szerző visszatérne a kidolgozás elejére, és megismételné az egészet, de itt nem ez történik. Egy jó vicc ugyanis csak egyszer jó; Haydn ezt pontosan értette. Így a befejezés valóban befejezés: nem akar visszamenni, hogy mindent elölről kezdjen. A mondanivalóját már átadta. A küzdelem és a bohóckodás közötti elentét alkotja a tétel lényegét.

A második tételnek gyönyörű nyitótémája van, ám észrevehetjük, hogy abban is felbukkannak a bohóckodó témából származó díszítőhangok. Az ember rögtön arra gondol, hogy „jajj ne! már megint visszatért?”. Pedig nem, csupán egy apró utalásról, egy kis kikacsintásról van szó. Ez a tétel is szontaformájú. Nagyon gazdag zenei anyaga van, csodálatos témák váltakoznak, a kontrasztok csodálatosak. Itt-ott azért érezni, hogy mintha valami nem lenne rendben, ebben a szimfóniában semmi sem szokványos. A kontraszt ebben a tételben a dúr és moll viszonyán alapul, a kidolgozási szakasz lényegében az expozíció moll változata. A visszatérésben újra a derűs dúrban vagyunk és a tétel szépen zárul, minden a helyére kerül.

A menüett visszatér d-mollba. Haydn egyébként is mestere volt a komor menüettek írásának. Szigorú hangvételű tétel, ami kétszólamú ellenpontra épül, figyeljük meg a basszusszólamot is. A szokatlanul nagy méretű trió szakasz egészen elképesztő. Egyes kutatók a témájában gregorián dallamot vélnek fölfedezni, de a fő gondolat mindössze egyetlen D hangból áll. Ennyi az egész! Ez a szélső szakasz lehető legnagyobb ellentéte: a többszólamúsággal szemben egyetlen egy hang. Na jó azért nem teljesen mert a kíséretet a második hegedűk és a brácsák folyamatos triolákban adják hozzá. Maga a hangnemi terület eléggé kétértelmű, nem lehet tudni, hol is vagyunk.

Na és a finálé! Itt is van kontraszt, ami az első tételbeli megoldás megfordítása: itt a felborított rendben, a teljesen bolondos, szinkópás expozícióban, ahol szinte semmi nincs ütemhangsúlyon, a második téma hoz egy kis szabályosságot. A korábbi őrület után egy picit minden a helyére kerül. De nem sokáig, mert a záró szakasz szinte rálép a téma befejezésének a sarkára, az utolsó hangon már elkezdődik a záró rész.

A tétel szonátaformájú, a kidolgozási szakasz d-mollban indul, ami a fura szinkópás témával együtt egészen szürreális hangulatot teremt. Itt aztán valami küzdelem bontakozik ki a második témával. A koncepció hasonló az első tételhez, ahol az arcátlan verklizene és a komor hangulatú főtéma küzd egymással, itt viszont a szabálytalanság és a szabályosság. Egy hamis repríz után még folytatódik a kidolgozási szakasz, majd jön a valódi repríz ami olyan kódához vezet ahol kicsit visszatér a józan ész és lezáródik az egész zenetörténelem egyik legextrémebb szimfóniája.

Egyébként ezzel a tétellel kapcsolatban van valami amit sajnos szinte egyetlen előadás sem tesz meg: a szokványos módon itt is meg kellene ismételni a második részt. Ez azért ennyire biztos, mert ha belenézünk a partitúrába, azt látjuk, hogy Haydn a végén még két üres ütemet odaírt az ismétlőjel elé! Vagyis ott csendnek kell lenni és vissza kell térni a kidolgozási szakasz kezdetéhez! Hogy miért? Mert a záró akkordokban már nincs meg a szinkópás ritmus, viszont a kidolgozási szakaszban még nagyon is. De igazán csak akkor vesszük észre hogy mennyire helyreállt a rend a tétel végére, ha még egyszer megismétlődik az egész szakasz méghozzá pontosan abban az időkeretben ahogyan Haydn előírta, beleértve a két és fél ütem szünetet is. Amikor másodszor érünk a három lezáró hanghoz, az már tényleg lezárás lesz. Bár számítanánk rá, hogy a zene visszatér, mégsem teszi: megáll, és helyreáll a rend. Ez egyike azoknak a rendkívül finom megoldásoknak – amelyekből bőven akad Haydn műveiben –, amelyeket a gyakorlatban mégsem hallunk. Haydn ugyanis (ahogy már említettem) azon kevés korabeli zeneszerzők egyike volt, akinél a második rész ismétlése valódi jelentőséggel bírt. Ő úgy komponált, hogy számolt ezekkel az ismétlésekkel, és szándéka is volt velük; nem csupán lustaságból vagy a mű puszta meghosszabbítása kedvéért alkalmazta őket. Volt célja velük.

Ez a szimfónia egészen rendkívüli és zseniális alkotás. Ezt abban az időben senki más nem tudta volna megírni. Haydn ezt a trilógiát bécsi előadásokra írta. Ez egyfajta nyilvános bemutatkozásnak is számított: annak a tudásnak a feltárása, amelyet az Esterházy-udvarban töltött hosszú évek alatt halmozott fel. Rendkívüli debütálás volt ez: olyan kifinomultságról, zeneszerzői mesterségbeli tudásról és kifejezésbeli gazdagságról tanúskodik, amilyenre akkoriban – Mozartot leszámítva – senki más nem volt képes.

81. szimfónia

  1. 4/4-es G-dúr Vivace
  2. 6/8-os D-dúr Andante
  3. 3/4-es G-dúr Menuetto. Allegretto
  4. 2/2-es G-dúr Allegro, ma non troppo

Hangszerelése: fuvola, 2 oboa, 2 kürt, 2 fagott, vonósok.

A bécsi trilógia mai számozás szerint utolsó darabja. Rendkívüli tulajdonságai vannak: árnyalatgazdagság, kétértelműségek és olyan mélységek amelyek különlegessé teszik. Az előző szimfóniában Haydn azt mutatta meg, mennyire merész és szokatlan tud lenni, itt viszont kifinomult és gördülékeny. Ahogy a 79. szimfóniánál is, ez a szimfónia is egy mottóval indul. Sőt, Haydn tulajdonképpen kétszer kezdi el a szimfóniát: bemutatja a nyitótémát, majd visszatér az elejére és újraindítva lendül igazán bele. A 12 ütemes mottó hallható rögtön az első tétel elején egy hangos akkordot követően.

Már ez a kezdet is érdekes. A teljes zenekar által forte hangerővel megszólaltatott nyitó G-dúr akkordot három „üres” ütem követi, ezeket csupán a basszusban ismételgetett G hang tölt ki. A 3. ütemben kezdik el a második hegedűk azt az érdekes harmóniai gondolatmenetet ami egymás mellett elcsúszó harmóniákat és disszonanciákat eredményez. Ez bizonytalanságban hagy minket afelől, hogy C-dúrban vagy G-dúrban vagyunk-e. Ez a különös fátyol csak a hetedik ütemben, az első hegedű fisz hangjának megjelenésekor libben fel. Ezután hullámzó dallam jelenik meg. A 13. ütemben mintha újra kezdődne az egész: újabb forte akkord után kissé módosítva megismétlődik a bevezetés. Az „igazi” mozgalmas kezdet csak a 24. ütemben kezdődik el. Ez az érdekes bevezető szakasz nem egy már ismert lassú bevezetés-féle, hanem inkább egy hely ahol Haydn bemutatja a szimfónia mottóját. Ez a mottó két elemből áll: az első az érdekes harmóniát és disszonanciát tartalmazó szakasz. Ezek a harmóniák meghatározzák az egész szimfóniát, ez az elsődleges jellegzetesség. A második a lírai, hullámzó dallam, ami szintén meghatározó lesz még később. A tulajdonképpeni expozícióban Haydn – akárcsak a mottóban – izgalmas harmóniákat mutat be. A kidolgozási szakasz főként a mottó hullámzó motívumából építkezik. Külön érdekesek azok a szakaszok ahol a mélyvonós szólamok és a fagott adogatják egymásnak a szerepet. A visszatérés az expozíció elejétől még izgalmasabb harmóniai világot mutat. A kezdetén a mélyvonósok által ismételgetett E hang és a második hegedűkön megszólaló B tritonusz hangközt ad ki (a tétel elejének szeptim akkordjával ellentétben). A tritonusz hírhedten disszonáns hangköz, a középkori zeneszerzők kerülték a használatát. Haydn idején már nem volt példa nélküli a használata, de azért elég merész lépés ez a repríz. (Sibelius 4. szimfóniája az egyik leghíresebb példa a tritonusz tömény adagolására. A mindennapi életünkben pedig a különböző szirénák…) A Haydn korabeli hallgatók számára ebben az első tételben megjelenő harmóniavilág eléggé szokatlannak hathatott. A repríz eleje még folytatja a szokatlan hangközökkel való játékot, majd visszatérnek az expozíció elemei de ha lehet, még meglepőbb harmóniai alakzatokban. A kóda visszaidézi a tétel kezdetét majd kétszeres pianisszimóban, „mintha csak mi sem történt volna”, kielégítő harmóniával záródik le a tétel.

A második tétel egy gyönyörő téma és variációk siciliano ritmusban. David Hurwitz elemzése szerint az ebben lévő motívumok is az első tétel mottójából származnak. Szerintem ez az állítás tűri a vitát, de tény, hogy akárcsak az első tételben, itt is hallani fogunk egészen érdekes harmóniákat. A tétel témája egyszerűen gyönyörű, először csak a hegedűk és a fuvola kap szerepet (mélyvonós kísérettel). A téma után négy variáció hangzik el, legsötétebb a d-moll második variáció. Van benne egy eléggé kromtaikus szakasz is. A kromatikus azt jelenti, hogy a zene adott hangnembe nem illeszkedő hangokat használ, amitől az egész hangzás bizonytalanná, nyugtalanná válik. Eléggé sötét és hátborzongató. Mozart is használt ilyeneket a pályafutása során, sőt vannak akik szerint Mozart jól ismerte ezt a szifóniát (erre minden esély megvan). Mozart nagyon sokat tanult Haydn szimfóniáiból, ez egyértelmű. A záró variáció a pizzicíto kísérettel csodálatos befejezést ad ennek a tételnek. Szinte felfoghatatlanul gyönyörű ez a tétel, tényleg csak hallgatni kell, nyitott füllel és nyitott szívvel.

Haydn nem is lenne Haydn, ha a menüettben nem lennének izgalmas ritmikai és periódushossz-szabálytalanságok. Rögtön ezzel is kezdődik. Két szólamú az első szakasz, a két szólam párbeszédben áll egymással, elbűvölő. De vajon hallunk-e ebben a tételben is szokatlan harmóniai megoldásokat? Bizony hallunk, mégpedig az igen nagy terjedelmű trióban. Ez egy rusztikus hangulatú szakasz, a főtémát a fagott és az első hegedűk játsszák, a többi vonós kíséretével. A trió nagyformája AABB, de a B szakasz igen hosszú, a végén pedig visszatér az A szakaszban megismert téma, csakhogy igen meglepő fordulattal mollba traszponálva! Ez teljesen új színt visz az addig hallott dolgokba és a trió így ér véget, elkomorult hangulatban.

A finálé monotematikus szonáta. Az eleje valóban emlékeztet kissé az első tétel bevezető szakaszára, a kidolgozási szakaszban pedig egy eléggé egyértelmű utalás is megjelenik az első tételre. Persze a végtelenségig lehetne arról beszélni hogy mi honnan származik, de nem szeretnék eljutni odáig, hogy úgy tűnjön, minden mindennel összefügg. Mert ez nem igaz. Rengeteg új, eredeti és színes zenei anyag jelenik meg tételről tételre. Haydn nem csupán ismételget; nem úgy keveri az elemeket, mint egy hideg, intellektuális tudományos kísérletben. Épp ellenkezőleg: érzelmeket fejez ki, és feltárja a szimfónia alapötleteiben rejlő összes kifejezésbeli árnyalatot.
A kidolgozási szakaszban is megjelennek különleges harmóniai fordulatok. Haydn élvezi a harmóniai meglepetésekkel való játékot (meg persze mi hallgatók is). Az expozíció lezárása után a kidolgozási szakasz ugyanazzal a motívummal kezdődik mint amivel az expozíció is kezdődött, csak az expozícióban halkan és csak a mélyvonósokon, itt viszont teljes hangerővel az egész zenekaron uniszónóban. A kidolgozási szakasz sem szűkölködik izgalmas harmóniai megoldásokban, de ezt ezek után már szinte várjuk is. Vagy itt van ez az erőteljes szakasz, a mélyvonók 11 ütemen át tartó orgonapontjával alátámasztva.

Ez egy rendkívüli szimfónia, egyenrangú társa a másik kettőnek ebben a trilógiában. Olyan mű amit minél többször hallgatunk, annál több mindent fedezünk fel benne. A hihetetlen harmóniavilága teljesen új szintet képvisel.

Érdemes elgondolkodni rajta, hogy Haydn sosem lehetett biztos abban, hogy egy-egy művét az első meghallgatás után valaha is újra hallja-e majd valaki (bár én biztos vagyok benne, hogy az Eszterházi zenei életben rendszeres volt, hogy többször is előadták egy-egy zenekari művét). Éppen ezért lenyűgöző, hogy zenéjét annyi tartalommal töltötte meg, ami bőven indokolja az ilyen jellegű ismételt meghallgatást. Talán az volt a koncepció, hogy a szerző annyi mindent sűrítsen a művekbe, amennyit csak tud – abból a megfontolásból, hogy a hallgatóság elsőre is befogadhasson belőlük valamit, későbbi alkalmakkor pedig még többet fedezhessen fel. Ugyanakkor elegendő tartalomnak kellett jelen lennie ahhoz, hogy az első alkalommal is kialakuljon a hallgatókban a teljesség, az egységesség, az érzelmi beteljesülés és a kifejezésbeli mélység érzete. Mindennek valahogyan meg kellett jelennie már az első találkozáskor – és meg is jelenik. De micsoda gazdagság tárul fel akkor, amikor lehetőségünk nyílik újra és újra meghallgatni ezeket a műveket!

Sipos Róbert (2026)