A hifiben sokszor nem csak az számít mi hogy szól hanem milyen háttértörténete, legendája van. 2010-ben, amikor a NAD 512 CD lejátszóm lecserélése időszerűvé vált ismerkedtem meg a multibites DAC IC-k (azon belül is a híres Philips TDA1541) legendájával. Sikerült is a NAD helyébe egy régi Sony CDP-710 lejátszót kiválasztanom. Ebben éppen a TDA1541 teljesített szolgálatot és az akkoriban számomra elérhető (elsősorban használt) lejátszók közül a legjobban tetszett hangban is (erről írtam is akkor egy rövid összehasonlítást). A CDP-710 1988-ban középkategóriás modellnek számított, viszonylag tisztességesen megépítve, de elsősorban műanyag „tojáshéj” konstrukció volt. Megbízhatóságát bizonyítja, hogy még 2020-ban is mindenféle karbantartás nélkül jól működött. Ekkor azonban több körülmény is azt hozta, hogy időszerűvé vált a nyugdíjazása.
Volt kiszemelt új, modern futómű, ahhoz jöttek utódjelölt DAC-ok, időnként lejátszók is, de szépen lassan kiderült, hogy ez a régi CDP-710 valami olyat tud amit a modern gépek nem. Olyan nyugodt, hallgatható, kellemes hangzást adott, fantasztikusan jó térhatással, hogy minden, leváltására tett kísérletem eredménytelennek bizonyult (beleértve a külső DAC+számítógépes lejátszást is bár az nálam egyébként nem lett volna opció). Annyira egyedi volt a hangja, hogy akadt olyan CD-m aminél vakon is bármikor meg tudtam volna mondani mikor szól a 710-es és mikor bármi más. Sokat mondogattam akkoriban, hogy tudom, hogy a 710-es csal valamit csak az a baj, hogy nekem nagyon tetszik ez a csalás. Még ha valami kiváló DAC-ot is hallottam, akkor is az lett a vége, hogy hú de jó ez a DAC, ilyen jók a magasak, olyan jók a mélyek, aztán átváltottam a 710-re és elfelejtettem elemezni, egyszerűen csak zenét hallgattam. Ez pedig nálam elég meggyőző érv.
Rájöttem, hogy (CD-gyűjtőként is) inkább egy másik egydobozos lejátszóra kellene cserélni mint futóművel és DAC-okkal kísérletezni. Bár a fizikai hanghordozók alkonyát éljük, még ma is sok CD-lejátszót gyártanak. Csakhogy amikor elkezdtem nézelődni (és ide tartozott a kiválasztott futóművem is), rájöttem, hogy a mai gyártóknak már fogalmuk sincs miről is szól a CD lejátszás egy gyűjtő szemével. A 710 hangban is meggyőző, de szolgáltatások és ergonómia terén nevetve utasít messze maga mögé bármit amit manapság még kapni lehet újonnan, ártól függetlenül. Villámgyors beolvasás, csendes működés, IN:DEX kijelzés, teljes körű időkijelzés, programozás, közvetlen elérés, sok-sok olyan funkció amit gyűjtőként én elvárnék egy lejátszótól.
Végül visszajutottam oda ahonnan kiindultam: a Sony lejátszókhoz. Ha a 710 ennyire tetszik akkor talán egy korabeli vagy kicsit fiatalabb jó állapotú másik Sonyt kellene találni, ami a megjelenésekor felső kategóriát jelentett a Sony termékpalettáján. Némi kutakodás után jutottam el az elérhető közelségben lévő CDP-X505ES-ig, ennek a cikknek a tárgyáig aminek végül erős versenyben ugyan de sikerült leváltani a jó öreg 710-et.
Az 505-ös
1992 novemberében jelentették be Japánban a CDP-X555ESJ modellt. Abban az évben a CDP-X777ESJ után ez volt a Sony legjobb felső kategóriás egydobozos CD lejátszója. A japán cégek szeretik a termékeiket a világpiacon más névvel (és alkalmanként más specifikációval) forgalmazni mint odahaza. Így volt ez ebben az esetben is: a CDP-X555ESJ a világ többi részén CDP-X505ES néven került forgalomba 1993-ban. (Amerikában nem forgalmazták.)
Az X505ES külcsín tekintetében az 1988-ban megjelent dizájn-irányvonalat követi, ami a Sony referencia CDP-R1-ében és CDP-X7ESD-jében jelent meg először és leváltotta a korábbi, 80-as évekbeli arculatot, amit még a 710-es is követett. Ez egyszerűbb, letisztultabb külcsínt hozott, a lejátszó előlapján kevesebb gombot és kisebb kijelzőt eredményezett.
A legfontosabb kezelőgombok (play, eject, stop, pause) nagy méretűek, az egy kategóriába tartozó gombok egy helyen vannak, nagyon jó a dizájn és a használhatóság közötti összhang. A 20 közvetlen számgomb már nincs az előlapon (bár a Sony alacsonyabb kategóriájú modelleknél még meghagyta ezeket), de a távirányítóról természetesen nem hiányoznak. Az előlapon viszont helyet kaptak még a kijelző kezelését és a „fájl” funkciót segítő gombok is. A hangerőszabályzó és a play, pause gombok nagyon pici piros és zöld ledes kijelzést kaptak. Ekkoriban szerencsére még nem létezett a manapság elterjedt idegesítően rikító kék ledes stílusvilág.
Az X505ES pezsgőszínű-ezüst és fekete színben került forgalomba oldalsó faborítással vagy anélkül. Én a faborításos változatokat preferálom, nekem is egy ilyen fekete példányom van. A fekete típusok RM-D991, az ezüst típusok RM-D981 számú távvezérlőt kaptak.
A hátlapon egy optikai digitális kimenet és két pár RCA kimenet kapott helyet, ebből az egyik fix, a másik pár hangerőszabályzott, amit az előlapon lévő motoros (távirányítóról is szabályozható) potméterrel állíthatunk. Ugyanez vezérli a fejhallgató kimenetet is, amit egyébként bedugva a készülék nem némítja az RCA kimeneteket. (A 80-as, 90-es években nagy vita volt arról, hogy melyik digitális kimenet a jobb, a Sony úgy látszik az optikai mellett voksolt. A csúcsmodell X707ES egyébként annyiban különbözik, hogy koaxiális digitális és analóg XLR kimenetet is tartalmaz.) Sajnos az RCA kimenetek elég közel vannak egymáshoz ezért a manapság divatos vastag csatlakozók nem férnek el rajtuk egymás mellett.
Az X505ES nagyon masszív, 13 kilós gép és minden porcikájában minőségi megépítettséget sugároz.
Felépítés, váz
A felső kategóriás ES lejátszók vázszerkezetét a Sony FB-sasszinak keresztelte (Frame Beam Chassis). Ez egyfajta „önhordó” váz rézbevonatú 1,6 mm vastag acél alkatrészekből. A robosztus megépítettség alacsony vibrációjú alapot jelent, a réz bevonat pedig elektromágneses árnyékolást biztosít. Az első és hátsó paneleket hat távtartó gerenda köti össze. A gerendák függőlegesen vannak beépítve és megakadályozzák az első és hátsó lemez deformációját. A váz és a külső fa oldallapok közé egy vékony vaslemez is van illesztve, így a lejátszó oldala tulajdonképpen három rétegű. Ez a köztes vaslemez a japán források szerint nem a merevítést szolgálta, hanem valamiféle hangzásjavító funkciója volt.
A tetőlap 0,9 mm vastag acéllemez, amire alul még egy 1,5 mm vastag acéllapot is ragasztottak, így tulajdonképpen dupla rétegű (alig ad hangot ha megkocogtatjuk). A belső acéllapra pedig egy fekete és egy krémszínű szövet van ragasztva. A fekete a mechanika és az áramellátás, a vastagabb krémszínű pedig az analóg áramkör fölé kerül.
Az alsó fedőlemez szintén 1,6 mm vastag acéllap, lyukakkal. Ezt 13 csavar rögzíti a kerethez. Az elő- és hátlap természetesen szintén acéllemez. A gépet kézbe fogva is érezni a nagy szilárdságot amit nem csak a nagy súly hanem maga a megépítettség ad. A lejátszó lábai kerámiából készültek, amit a Sony egy „fine ceramics” feliratú címkével büszkén jelez is rajtuk.
A nagyon merev belső keretre kerültek a felépítmények. A lejátszó három jól elkülöníthető részre oszlik, mindhárom részt a hat gerendából két-két függetlenül rögzített tart, így teljesen el vannak választva egymástól. Bal oldalon van a két független transzformátor, egyik az audio, másik a digitális áramkörök ellátásáért felel. (Az én lejátszóm az eredeti gyári tápkábelek helyett speciális kábelezést és három tűs tápcsatlakozót kapott, egyébként minden más tekintetben eredeti állapotú.)
Középen van az áramellátást biztosító áramkör és a mechanika, a mechanika alatt a szervórendszer és a jelfeldolgozást végző áramkörök. Jobb oldalon pedig a DAC és az analóg áramkörök. Az egyes részegységeket tartó dedikált keretek ráadásul árnyékoló lemezként is szolgálnak és megakadályozzák a különböző komponensek közötti interferenciát.
Tápellátás
A tápegység két nagy méretű transzformátort tartalmaz külön a digitális és audio egységekhez. A Sony marketingosztálya a Floating Power Transformer elnevezést találta ki a trafókhoz, mert az általuk okozott rezgéseket is megpróbálják távol tartani az elektronikus és mechanikus részegységektől. A két transzformátort 1,6 mm vastag acéllemezre rögzítették, ami speciális csillapítókon keresztül a hozzájuk dedikált két keretre van rögzítve. A transzformátorokból érkező vibráció így nem jut át a rögzítésükre szolgáló lemezről a mechanikára vagy az áramköri lapokra, hanem miután egy részét elnyelte a keret, a hátsó lemezre továbbítódik, ahol a maradék is elnyelődik. A független kialakítás pedig meggátolja, hogy a digitális egységekből interferencia jusson az audio egységekhez. Az eredeti tápkábel 7 mm átmérőjű.
A DAC körüli feszültségszabályzás szintén meg van erősítve és az áramfogyasztás a két generációval korábbi CDP-X55ES-hez képest mintegy 8W-tal növekedett. A tápegység feszültségszabályzói hűtőbordákat kaptak, a nyák pedig egy réz merevítőlemezt kapott az audio áramkörhöz. A tápegységben Elna Duorex típusú kondenzátort használnak (ami egy fórumozó szerint úgy hangzik mint egy fogamzásgátló tabletta neve). A tápegység külön áramellátást biztosít a szervó, analóg, DAC, mechanika, kijelző, stb. egységeknek.
Mechanika
1988 óta minden felső kategóriás ES mechanika alapja a „G alap” fantázianevű megoldás (G base). (A G-t a Sony a Gibraltár névből vette, amivel a sziklaszilárdságra akartak utalni.) A G alvázat egy nagyon kemény poliészter gyanta-kalcium karbonát valamint üvegszálas anyagból préselik és ez az anyag a Sony szerint kiváló rezgéscsillapító tulajdonságokkal rendelkezik. Erre az alaplapra építik a mechanikát a lézerfejjel és a forgatómotorral együtt. Ugyanebből az anyagból készül a G lemeztálca (G tray) is. Ráadásul ez az anyag nem mágneses és mivel nincs benne fém, nincs elektromágneses hatása sem.
A mechanikát felülről egy híd fogja át. Ebben a hídban van a rögzítő is ami felülről megfogja a CD-t. Forgás közben ez a rögzítő kiemelkedik a hídból és nincs vele kapcsolatban. A híd másik szerepe hogy csökkentse a mechanika által keltett vibrációt, bár az X505ES-ben ez a vibráció mint majd látni fogjuk egyébként is alacsony. Ezt a hidat autókba való fényszóróiról nevezetes Koito Manufacturing Co. Ltd. gyártotta a Sonynak (a hátoldalán még látható is a Koito Seisakusho név, egy termékszám és egy bélyegző az évszámmal). A híd egy BMC nevű anyagból (bulk molding compound) van, ami telítetlen poliészter és üvegszál keveréke. Kiváló az alaktartása, mechanikai tulajdonságai és hőellenállósága és már a 70-es évek óta használták hifi termékekben. Nameg persze autóalkatrészek anyagaként is.
A lemeztálca nyílását egy speciális gumibevonatú védőkeret fogja körbe (a Sony korabeli katalógusaiban „akusztikusan optimalizált lemezbetöltőnek” hívták). Ez csökkenti a hangszórók által keltett vibrációk és a por bejutását a készülékházba. A tálca acél tengelyeken siklik, behúzott állapotban pedig egy stable lock nevű zárszerkezet rögzíti a helyén.
A lézerfej mozgatásáról nagy sebességű, precíziós lineáris motor gondoskodik. A lineáris motorral a lézerfej mindenféle mozgó alkatrész nélkül, egy mágneses „szánon” siklik. Ilyet manapság már a high end lejátszókban sem találunk, pedig CD lejátszókban számos előnye volt a normál léptetőmotorokhoz képest:
- nagy sebességű elérés
- nagy pontosságú pozicionálás
- szinte teljesen zajtalan működés
- mivel nincsenek mozgó, kopó alkatrészek, fogaskerekek, nincs mechanikai elhasználódás
- mivel nincs forgási rezgés, nem adódik át rezonancia a pickuphoz és a beolvasási pontosság megnő, így a szükségtelen szervó áramfelvétel és zaj lecsökken
Hátránya természetesen a nagy költség és a nagy méret valamint az, hogy a szervórendszer is drága lesz mivel bonyolult a vezérlése. A 80-as évek végétől a 90-es évek első feléig minden csúcskategóriás Sony lejátszó lineáris motort alkalmazott. (Egyébként az Accuphase is, mivel ők is általában a Sony mechanikáját és lézereit használták.) A 90-es évek második felében pénzügyi problémák miatt a lineáris motor szép lassan eltűnt a CD lejátszókból. Ma már a high endben is az olcsó műanyag fogasléces megoldásokat használják. (A lineáris motorok hátrányaihoz ma már azt is hozzávehetjük, hogy ha egy ilyen mechanika feladja a harcot, akkor alkatrész hiányában sajnos sok esetben már javíthatatlan.)
BSL motor
A lemez forgatómotorjaként a Sony ún. BSL (brushless – slotless) vagyis szénkefe nélküli motort alkalmazott zafír csapágyazással. Ezek a megoldások biztosítják a motor alacsony rezonanciáját, egyenletes és halk működését, csökkentik az elhasználódást és hosszú távú stabilitást biztosítanak. (A G alváz a motor rezonanciáját tovább csökkenti.) A zafír csapágyazás ráadásul kevésbé érzékeny a súrlódás miatti hőmérsékletingadozásokra. A gyári adatok szerint az élettartama legalább 10 év (87600 óra). Ilyen motorokat a nagy költség miatt ma már szintén nem találni a high endben sem, bár az Esoteric egyes high end lejátszóiban állítólag szintén szénkefe nélküli motorok vannak.
Pickup
A lézer a KSS-272A típus, amit akkoriban több ES kategóriás Sony lejátszóban és Accuphase gépekben is használtak, így ma sem lehetetlen hozzá donort találni ha esetleg valami baja esne. A lézer követési szöge ráadásul szintén nagyobb pontossággal állítható be mint a mostani mechanikákban.
A Sony már 1988 óta 3 sugarú lézert alkalmazott sok lejátszójában, ezt az X505ES is megkapta. Ez az információ beolvasásáért és fókuszálásért felelős fő lézernyaláb mellett két további nyalábot tartalmaz. Ezeket a keskeny másodlagos sugarakat a szervórendszer a sávvezetésre használja így a legkisebb sáveltérések azonnal felismerhetők és korrigálhatók, a középső lézer mindig a pontos hangsávon marad.
Digitális szervó
A szervó és a jelfeldolgozó áramkörök a futómű alatt kaptak helyet. Ezt a módszert újabb Denon és Marantz gépek is használják, mert így a digitális áramkörökben keletkező zajt leárnyékolja a futómű és nem sugárzódik szét a gép belsejében. A szervó lelke egy ekkoriban kifejlesztett „high precision digital servo” fantázianevű áramkör (száma: CXD2501Q). Ez annyira bevált, hogy a Sony még a 2000-es években is ennek a leszármazottait használta. A pickup működését egy ROHM BA6297AFP áramkör vezérli, a jelfeldolgozást, dekódolást és hibajavítást pedig a Sony saját CXD2500BQ jelű áramköre végzi. Az egész rendszert egy Sony feliratú, de valójában a Mitsubishi által fejlesztett M37451 M8-282FP jelű mikroszámítógép vezérli. (Persze lehet hogy ez a változat speciálisan a Sony specifikációi alapján készült).
A rendszert a marketingesek S-Servo III névvel látták el, immár az egész működés digitális vezérléssel, 10 bites felbontással működik, nem pedig analóg módon, mint a korábbi generációk lejátszóinál. A forgatómotor, léptetőmotor, optika külön áramellátást kapott, hogy semmiféle interferencia ne léphessen fel, ezt a Sony fine drive-nak keresztelte el.
DAC és analóg áramkörök
Sokan gondolják, hogy az új technológia a sok fejlesztés miatt mindig jobb lesz, de ha pusztán technikai képességek tekintetében összehasonlítunk egy felső kategóriás 90-es évekbeli modellt egy modern DAC-kal, azt látjuk hogy a specifikációk nem változtak sokat. Bár a bitszámok növekedtek, a mérhető műszaki képességek alapján az X505ES valószínűleg még mai mérce szerint is kiváló. Bár erről a példányról nem találtam mérési adatokat, az eggyel kisebb, X303ES-ről igen, annak a digitális és analóg fokozata bármilyen mai DAC-kal felveszi a versenyt. Ezért egy ilyen régebbi gép ma is teljes értékű lejátszóként (nem csak futóműként) jól használható.
A Sony 1989-ben váltott át a korábbi multibites megoldásokról az 1 bites DAC technológiára (legalábbis Japánban, Európában ezek a gépek később kerültek forgalomba). Akkoriban az 1 bites konvertálás volt a nagy varázsszó, amivel a gyárak megpróbálták eladni az újabb gépeiket, bár a vásárlók többsége aligha tudta pontosan mi is az az 1 bites konvertálás és miért jó. De a marketingosztályoknak ez nem volt akadály mert tobzódhattak a hangzatosabbnál hangzatosabb fantázianevek kitalálásában. A Sony a saját megoldását Pulse D/A konverternek nevezte el. (A Technics MASH, Philips Bitstream, a Pioneer Pulseflow és a Sony Pulse mind variációk ugyanarra a témára.) A technoblablát fokozta, hogy a Pulse D/A konverterek felső kategóriás változatait a Sony Advanced Pulse-nak hívta, alsó kategóriás változatait Hybrid Pulse-nak. Ezeket kis öntapadós címkék is jelölték a gépeken, de az tény, hogy mindegyik gép előlapján a High-Density Linear Converter System felirat díszelgett (HDLC). Lényeg a lényeg, hogy a prospektusok szerint az X505ES a HDLC-nek az Advanced Pulse változatát kapta.
De a DAC-ig még van egy lépés: a jel a szervórendszerből előbb a digitális szűrőhöz kerül (CXD2567M) amit a Sony score digital filter-nek keresztelt. A leírás szerint ez belsőleg 45 biten és 8-szoros túlmintavételezéssel dolgozik, de 20 bitre konvertált jelet ad tovább a DAC-nak. Az újrakvantálás során keletkező kvantálási zaj méregfogát pedig dither (véletlenszerűen generált zaj) hozzáadásával próbálja kihúzni, amit a legkisebb helyiértékű (LSB) bithez adnak. Legalábbis ennyit lehet róla tudni. Az előző generációhoz képest (CDP-555ESA; CDP-X559ES) a dither alkalmazása volt az újdonság, a Sony állítása szerint ezt az egyébként tényleg nagyon izgalmas (ma is széleskörűen használt) technikát ők alkalmazták először kereskedelmi CD lejátszóban. Ez az egész hókuszpókusz arra volt jó, hogy az alacsony szintű jelek tartományában növeljék a hanghűséget.
A DAC maradt a már előző generációban is bevált CXD2562Q típus. Ez 8 D/A konvertert tartalmaz egyetlen IC-n. Ezek nagyfokú visszacsatolással és harmadrendű zajformálással dolgoznak 90 MHz-en. A 8 konverterből 4 vezérli a bal, 4 a jobb csatornát.
Direct digital sync
Az 1 bites konvertereknél különösen fontos az órajel. A Pulse konverterekhez szükséges precíz órajelgenerátort a Sony Digital Sync névre keresztelte és 1989-ben jelentette be. 1990-től kezdődően ez már magában a DAC IC-ben foglal helyet ezért Direct Digital Sync-re módosították a nevét, ezt tartalmazza az X505ES is. Az X303ES jittere a mérés alapján mai mércével mérve is rendkívül alacsony, valószínűleg nincs ez másként az X505ES-nél sem.
A DAC-kal kapcsolatban meg kell még említeni a Sony digital deemphasis nevű megoldását is. A pre-emphasissal rögzített régi CD-khez sok lejátszó analóg megoldást alkalmaz, de az X505ES a Sony marketing anyaga szerint ezt már digitálisan és sokkal precízebben oldja meg. Ezzel kapcsolatban vannak azért kétségeim az X505ES szervízkönyvét böngészve, mert a deemphasis áramkört az már a DAC analóg kimenetét követően jelzi. (Pre-emphasis: a felvételkor a jel-zaj arány növelése érdekében kiemelik a magas hangokat, ezeket lejátszáskor a deemphasis nevű eljárás helyreállítja. Bár ezt a folyamatot a CD szabványa tartalmazza, később rájöttek, hogy fölösleges, így csak néhány korai CD lett így gyártva. Egyes mai DAC-okból már ki is spórolják a deemphasis áramkört, ezek régi CD-k lejátszásakor túlságosan kiemelt magas hangokat fognak visszaadni, amit a tulajdonos esetleg „fémes digitális hangzás”-nak fog tartani, nem tudva, hogy valójában a DAC-ja nem felel meg teljesen a szabványnak.)
A DAC kimenete jó minőségű GIC analóg aluláteresztő szűrőn megy keresztül és ezután kerül a műveleti erősítőkhöz. A teljes analóg fokozat dual mono felépítésű, a panel közepén még egy stabilizáló réz merevítőt is találni. A két fő műveleti erősítő a TI NE5532P és OP27 típusú.
Gyári specifikáció
| Lejátszó | |
| Optikai blokk | KSS-272A |
| Optikai egység | BU-6G |
| Frekvenciavisszaadás | 2Hz-20kHz; ±0,3 dB |
| Jel-zaj arány | nagyobb, mint 118 dB |
| Dinamikatartomány | több, mint 100 dB |
| Harmonikus torzítás | kisebb, mint 0,0017% |
| Csatornaelválasztás | több, mint 110 dB |
| Kimenetek | |
| LINE OUT (FIXED) | 2V (50 kOhm) |
| LINE OUT (VARIABLE) | max. 2V (50 kOhm) |
| Fejhallgató | 28 mW (32 Ohm) |
| Általános | |
| Áramellátás (európai modell) | 220V-230V; 50/60 Hz |
| Fogyasztás | 29 W |
| Méret (szél x mag x mély cm) | 430 x 125 x 375 |
| Tömeg (európai modell) | 13,2 kg |
Szolgáltatások
A CDP-X505ES technológia tekintetében is felső kategória volt a maga idejében, szolgáltatások terén pedig el lehet mondani, hogy amit a 90-es évek első felében el lehetett mondani a CD-játszásról azt ez a lejátszó tudta. Ebben a tekintetben még a csúcs X707ES-t is felülmúlta, mert az bár kimenetek tekintetében még magasabbra tette a mércét (plusz koaxiális digitális és analóg XLR kimenet), de szolgáltatások tekintetében kisebb visszalépést jelentett az X505ES-sel szemben. (Az X707ES a kimenetek mellett abban különbözött, hogy két Pulse DAC IC-t tartalmazott, vagyis a két csatornát nem 4-4 hanem már 8-8 DAC hajtotta meg, ezáltal a lejátszó zaj- és torzítási értékei még alacsonyabbak lettek. Ezért viszont kétszeres árat kellett akkoriban fizetni, így a közvélemény úgy tartotta, hogy az X505ES azért jó vétel mert az ár feléért meg lehet kapni a nagyobb modell képességeinek 90%-át.)
A 90-es évek volt a CD aranykora, az X505ES szolgáltatások és ergonómia terén minden mai lejátszót lazán maga mögé utasít (egyedül néhány műsorszórási célú lejátszó tud hasonlókat). Persze nem mindenkinek van szüksége ennyi tudásra, de aki hozzászokott ezekhez a funkciókhoz és ergonómiához annak igen szegényesnek fog tűnni a mai audiofil gépek világa.
Lejátszás
A lemeztálca gyorsan működik, kialakításra és érzetre is minőségi hatást kelt. A lemeztálca bezárása és a lemez beolvasása az eject gomb megnyomásától a kijelzőn megjelenő információkig nagyjából 5 másodperc alatt megtörténik. A sávok közötti váltás 1 másodpercig tart függetlenül attól, hogy a lemezen melyik sávra ugrunk. A lineáris motor gyorsasága nem csak marketing (bár a régi CDP-710-em is hasonló gyorsaságú és abban nem lineáris motor van). A lejátszás szinte teljesen hangtalan, nagyon halk motorzajt csak akkor hallani ha teljes csöndben a lejátszó fölé hajolunk.
A lejátszó összes szolgáltatását nem fogom részletesen bemutatni. Egyes szolgáltatások főként a 90-es években még népszerű magnókazettára való átmásoláshoz kellettek, ezek ma már nyilván még a gyűjtők körében is korlátozott érdeklődésre tarthatnak számot. Ami számomra ezeknél sokkal fontosabb:
- az IN:DEX kijelzése: egész tételt tartalmazó sávon belül kijelzi a tétel szerkezeti pontjait. Szonátánál példálu a főtéma, melléktéma, kidolgozás, visszatérés, kóda. Ez magamfajta kottát olvasni nem tudó embernek nagyon hasznos (legalábbis ha fülre elsőre nem tudom megkülönböztetni a formarészeket), nagy kár hogy csak kevés CD használja ki.
- „music calendar”: 20 sáv megjelenítése a kijelzőn. Ez specifikusan Sony-funkció, bár 20 sávnál többet tartalmazó lemezeknél 20 után már nem mutat semmit, de addig nagyon szépen látom hogy hány track telt el a lemezből és mennyi van hátra. 20 sávot közvetlenül is el lehet érni a távirányító gombjaival, a többit pedig számjegyenként be lehet pötyögni. (Sajnos a calendar a kijelzőn elég kis méretű, messziről a számokat már nem látni.)
- a kijelző fényereje három fokozatban állítható, a music calendar külön vagy a teljes kijelző egyben is kikapcsolható
- peak search: megkeresi a lemezen a leghangosabb részt. Szintén kazettás funkció, de én is jól tudom használni hangerő beállításra. Létezik fade funkció is ami elhalkítva vált át pillanat-állj üzemmódba majd vissza.
- programozás és időkijelzés: természetesen alap funkciók, egyedi műsorsorrend megadása, véletlen lejátszás, ismétlés, eltelt, hátralévő idő, lemezen hátralévő idő, stb.
- két sebességű gyorskeresés folyamatos belehallgatással
- custom file funkció: adott lemezhez megadhatunk egyedi címet, a lemezen kijelölhetünk egyedi indexeket, amik között természetesen lehet lejátszás közben váltogatni, beállíthatjuk a kimeneti hangerőt, amit a lejátszó a lemez következő behelyezésekor újra beállít a motoros hangerőszabályzón, valamint minden lemezhez egyedi műsorprogramot szerkeszthetünk. A lejátszó a tárolt információkat az áramforrás megszűnése után is egy hónapig megőrzi. Ez a magamfajta gyűjtőnek szintén nagyon hasznos funkció lenne, nagy kár hogy csak 185 lemez adatait tudja kezelni.
A hang
Nem igazán szeretek szubjektív hangminőségről írogatni, ízlések és pofonok ugyebár. De még mielőtt a hangról bármit írnék, itt is fontos leszögezni, hogy komoly összehasonlítást csak úgy lehet végezni, ha a tesztelt eszközök hangerőszintjét azonosra beállítjuk. Tények bizonyítják, hogy az emberek két hasonló eszköz közül többnyire a hangosabbat fogják jobbnak hallani még akkor is ha a hangerőkülönbség nagyon kicsi. Bár az X505ES kimeneti jelszintje 2V-ra specifikált, az X303ES tesztje alapján erősen gyanítható, hogy ennél jóval magasabb (az X303ES kimenő jelszintje a valóságban 2,47 V). Saját Móricka-méréseim alapján az X505ES is jelentősen nagyobb kimenő jelszinttel működik mint például a CDP-710, így nem csoda ha sokkal dinamikusabbnak, színesebbnek tűnik. Amint azonos hangerőszinten hasonlítom össze a kettőt, a különbség drasztikusan lecsökken és marad a „mintha” szinten, ami nálam azt jelenti, hogy vakteszten nem tudnám megmondani, mikor melyik szól.
A 710-esben mindig volt egyfajta „nem érdekel semmi hifizés csak hallgatom a zenét” érzés, ami nekem nagyon tetszett, ez a különbség ugyan nagyon lecsökkent, de továbbra is érzem az X505ES-hez képest is. A nagyobb gép „rámenősebb”, dögösebb hang, de talán éppen ezért nem érzem olyan szárnyalónak, könnyednek a hangját. Amiben viszont biztosan jobb, az a hang pontossága, nagyon szép hangszíne. A 710 ehhez képest kicsit koszosabban, kicsit fakóbban zenél. A különbség mint írtam egyáltalán nem drasztikus, sőt nagyon csekély, de én minden összehasonlításnál ezt éreztem. A kezelési „élmény” persze egyértelműen az X505ES javára dől el: ezt a gépet élmény kezelni, élmény még csak ránézni is, tényleg a szoba éke, tényleg egy komoly gyűjteményhez való. A rezgéscsillapítása kiváló, nem lehet zavarba hozni, atomstabil gép, bár lemezek beolvasásában nem éri el a legprofibbak szintjét, de megfelelő. Azt a néhány lemezt amit a 710 már nem nagyon akart olvasni, az X505ES már jól kezeli, csak 1-2 tényleg nagyon ócska állapotban lévő lemeznél adja föl a harcot.
Amiben a 710 mindig győzedelmeskedett a leváltására tett korábbi kísérleteknél (a fentieken kívül), az egyrészt a magas hangok egységessége és életszerűsége volt: a cintányér, triangulum, csörgődob, hasonló hangszerek (nameg a hegedű) hangja sosem volt bántó (kivéve persze ha a felvétel eleve olyan volt). Egy nagyon alacsony kivezérlésű Denon nagyzenekari felvételen még vakteszten is meg tudtam volna mondani, mikor szólt a 710 és mikor más: Mahler 3. szimfóniájának kezdetén lévő cintányérütés a Sony-n telt, zengő, életteli volt, más lejátszóknál, futóműveknél viszont olyan volt mintha fűrészfogakat kapott volna. Később 1-2 másik zenekari lemeznél is felfigyeltem a Sony élvezetes hangjára, amivel szemben más lejátszók kissé kellemetlen élességet adtak. Nos az X505ES ugyanazt a világot tárta elém, mint a 710, talán csak még kiterjedtebb magastartománnyal, de megmaradt a 710 minden erénye. Nem tudom, mit csináltak a Sony-nál, mint írtam lehet hogy valami csalás van itt a hangban, de nem érdekel: nekem ez tetszett annyira, hogy más nem tudta eddig megverni.
A másik a térhatás volt: a 710 döbbenetesen szép, összefüggő, mélységben is egyértelműen tagozott teret rajzolt, amit így szintén nem tudott eddig semmi más. De csak eddig, mert az X505ES is ugyanezt a világot tárja elém. A pozitívumai pedig súlyozva itt már azt jelentették, hogy lecseréltem a régi jó 710-emet. Az azóta szervízben is járt és mint kiderült a mechanikája már nagyon elöregedett állapotban van, de azért úgy döntöttem, hogy míg bírja a küzdelmet addig azt is megtartom, mert nagyon a szívemhez nőtt. De ezentúl az X505ES lesz a mindennapi zenehallgatási forrás, remélem legalább annyi évig mint a 710 volt.
Frissítés 2022-ben: azóta fény derült annak a különbségnek az okára, hogy a 710-et és a hozzá hasonlított nem Sony gyártmányú futóművet miért lehetett egyértelműen megkülönböztetni a hangja alapján az alacsony kivezérlésű lemeznél. Azért, mert az a lemez preemphasis-szal van rögzítve amit a Sony jól kezelt és a jelzését az S/PDIF porton is továbbadta a külső DAC felé (ami szintén jól kezelte). A másik itt meg nem nevezendő modern gyártmányú futómű viszont fütyült a preemphasisra és nem jelezte ezt a kimenetén. Így ott a DAC nem aktiválta a de-emphasis áramkört, vagyis a magas hangok túlzottan kiemelve szólaltak meg. A preemphasis hibás (vagy inkább nem) kezelését más modern (és egyébként jó drága) futóművön is tapasztaltam, ezek a futóművek komoly CD-gyűjtő számára ezért használhatatlanok. És legalább a hallásom is jó, hiszen ennek akkor még nem voltam tudatában, mégis a de-emphasissal helyreállított hangot hallottam jónak.
Sipos Róbert (2020)